A jólelkű, gondoskodó világszövetség jóvoltából újra egy felzárkózni vágyó, de bizonytalan ország, Kolumbia kapta egy világbajnokság rendezési jogát, amiből a helyi futballéleten kívül elsősorban a baglyok - részben magunkra is gondolunk, persze - profitálnak, akik képesek sokáig fennmaradni, hogy megismerkedjenek egy újabb generációval. Egyiptom óta Komanékkal példálózunk, abban a reményben, hátha az a nagy siker elfedi a mögötte tátongó borzalmas űrt, de ahogy az akkoriakat se kerülte el a lemorzsolódás, úgy ennek a tornának a felfedezettjei sem robbannak közvetlenül a világ élvonalába. A huszonnégyes mezőny összetételén látszik, ez egy jellemzően latin-amerikai dominanciájú torna, ahonnan hiányzik a címvédő ghánai válogatott, nincsenek kinn a németek és az amerikaiak sem - és mi sem, de két szomszédunk legalább képviselteti magát.

Több pozitívuma is volt annak, hogy Mexikó rendezhette a magyar idő szerint az éjszaka közepén befejeződő U17-es világbajnokságot. Ebben az országban megvesznek a futballért, stabil szereplői az elitfutballnak, ráadásul van egy olyan stadionjuk, az Azték, ahol a korosztályos tornák általános látogatottságához képest irdatlan tömegek, százezer néző előtt lehet megrendezni egy bronzmeccs-döntő kombinációt. A mexikói arénákban hamar hangsúlyossá vált, mennyire fiatal focistákról is beszélünk, szinte elvesztek bennük a résztvevők: többségük '94-ben, az amerikai vébé magasságában született. Nem véletlenül volt két Romario a jamaikai keretben.