Ritka, amikor egy edző távozása akkora érzelmi cunamit indítson el, mint Guardiola búcsúja. Ráadásul csak négyéves uralkodás után. A Barca szurkolók reakciója már a Chelsea elleni meglepő kiesés után különleges volt, úgy ünnepelték a csapatot, mintha megnyerték volna a sorozatot, hiszen egy gigafavorit kipottyanását általában füttyszóval szokta díjazni a saját közönsége. Aztán a szombat éjjeli Pep-farewell-party ismét bizonyította, hogy az FC Barcelona tényleg több, mint egy klub. Nekünk pedig  - elnézve a képeket - egy ötven évvel ezelőtti filmklasszikus ugrott be.

Csapatot nem csak úgy választ az ember. Már a fogantatásod pillanatában eldől, milyen lesz a hajad, vagy a szemed színe, ugyanígy az is, hogy milyen típusú szurkoló leszel. Igazából a csapat választ téged, rád talál a személyiségjegyeid alapján, nem pedig fordítva. Kedvenc csapatod mindent elmond rólad, és össze is gyűjtöttük azokat a főbb jellemzőket, amelyek alapján egyértelműen beazonosíthatóak az egyes európai nagycsapatok szurkolói. Ne ijedj meg, ha magadra ismersz, ez nem trükk, viselkedéselemzők sokéves tapasztalatai alapján állítottuk össze az alábbi profilokat.

Már a spanyolok is elkezdték, így nem álltunk nehéz feladat előtt, hogy a jól bejáratott rovatainkat tartalommal megtöltsük. Az angolok rangadó-özönnel, a csatárok mesterhármasokkal, a Barcelona kupával, Dzsudzsák sérüléssel és néhány nagyobb csapat meglepő eredménnyel nehezítette ezen a héten a dolgunkat. Lapozás után a RadioQ-val közös vasárnapi műsorunk kivonatát olvashatjátok, hétfői vitaindító gyanánt.

A műsort - kivételesen, de nem először - Garcia bőrmester és Pöte vezette. Amennyiben lemaradtál róla, és bepótolnád, akkor hétfő déltől meghallgathatod az FM 99,5-ön vagy a www.radioq.hu oldalon.

Beindult a szezon. Vannak már gólok, meglepetések, beragadó és jól rajtoló csapatok. Van még két hét az átigazolásokra is, de a körvonalak már látszanak. A héten láttunk bőven indulatot, játékot, balfaszkodást és meglepetéseket. Lesz szó nemzetközi és magyar futballról is. A szezon elején vannak megérzéseink, amiket a Radio Q-val közös sorozatunkban osztunk meg veletek.

Magát a műsort, pontosabban a tegnapi adás ismétlését 12 órától hallgathatjátok a www.radioq.hu oldalon illetve a 99.5-ös hullámhosszon. A műsor futballról szóló részének összefoglalóját pedig alább olvashatjátok.

A Who Ate All the Pies posztja mellett egyszerűen nem tudtunk úgy elmenni, hogy ne görgessük végig, és ne lábadjon könnybe a szemünk. Nem tudtuk eldönteni, hogy mit kezdjünk vele, aztán arra gondoltunk, hogy egy az egyben átvesszük. Felidézte életünknek azt a korszakát, amikor csak enni és aludni mentünk be a házba, esetleg a meccs miatt, ha adta a tévé, egyébként az utcán fociztunk a porban, szabadrúgásokat lövöldöztünk a kerítésnek, tizenegyeseket a tuják közé. Amikor még nem érdekeltek a lányok, a labda volt az egyetlen szerelmünk, gondtalanok voltunk, felhőtlenül boldogok, mielőtt kiűzettek bennünket saját Paradicsomunkból. A futball, amilyennek megismertük és megszerettük, amilyennek megismerik és megszeretik naponta gyerekek ezrei a világ minden táján.

Kamaszkorunk egyik legszebb nyara volt 1994 ezen évszaka. Az Egyesült Államokban rendezett világbajnokság sokszínű volt és ma már tudjuk, hogy igazi legendákat láttunk akkoriban játszani. Az évtized azonban nemcsak erről és a francia vébéről szólt. Volt ugyanis egy jelenség, ami most már inkább kilengésnek tűnik, mint egy folyamat kezdetének. A ’90-es években időről-időre feltűnt egy-egy kelet-európai válogatott, amely szinte a semmiből robbant be és vált rettegetté. Jugoszlávia, Bulgária, Románia, Csehország és Horvátország is kiállított egy feledhetetlen generációt. Ha lenne olyan kényszer valaha az életben, hogy jugoszláv, bolgár, román, cseh vagy horvát keresztnevet adjunk a fiunknak, akkor az minden bizonnyal Dragan, Hriszto, Gheorghe, Karel vagy Davor lenne. A szomszédainknak volt egy-egy „Maradonájuk” és volt melléjük csapatuk is pár évig. De még milyen. Kelet népe egy szűk évtizedre felvette a harcot a nyugat ellen. Azóta elbukott, de akkor jó volt.

Egyszer nagyon elmennénk oda. Innen úgy tűnik, hogy ez az ország maga az egzotikum. Elég messze van tőlünk, elég meleg van, elég hosszú a történelmük és társítunk hozzá egy csomó sztereotípiát, mert nem igazán ismerjük. Filmekben hajlamosak úgy bemutatni, mint egy olyan országot, ahol korlátlanul lehet bűnözni, vagy ha máshol bűnöztél, akkor oda kell menni, át kell lépni a határt és onnantól kezdve alacsony lovon, nagy kalapban kurjongathatsz a magasba lövöldözve pisztolyoddal és mindezt csak egy pár (szigorúan háromágú) kaktusz és néhány odébb lendülő ördögszekér figyeli. Ez az ország valahol dél és észak, európai kultúra és nem európai kultúra határán van. Számunkra, focival foglalkozó blog lévén azonban az a legérdekesebb, hogy a világfutball állandó résztvevője és mégis valahogy kívülálló maradt. Szeretjük. Egyszer nagyon elmennénk Mexikóba.

"Csöncsön és Rizla közt szakadék, / Nem baj, a lényeg, hogy ad a gép... / Popp fényezi Calcio-ját, / Kroos meg Uli hátsóját - / A többin míg csámcsog a maradék..." (montipájton)

Ha nem hazudik a számlálónk, lassan közeleg az NST újkori történelmének ötszázadik posztja, továbbá a magyar érettséginek is ma reggel ugranak neki a felnőttlét küszöbére araszoló diákok, ez a majdnem tökéletes egybeesés pedig természetesen felhívás keringőre. Aki élvezte a limerick madness eddigi kiadásait, most is jól fog szórakozni, pláne, hogy a versformák végtelennek tetsző eszköztárából mást is kölcsönöztem, mint korábban, ugyanis, ahogy a Mágus mondaná, "a jó csapat több szerkezetben is képes maradandót alkotni". Négy- és ötsorosok, hexa- és pentameterek, valamint egy komplett vers van a szettben. Kellemes időtöltést hozzájuk és persze jó rímfarigcsálást, hiszen mindenkiben ott guggol valahol egy elmeroggyant rímgyáros.

Szerencsés a címválasztás, hiszen előrevetíti, miféle különkiadással készültünk a franciásoknak erre a hétvégére. A fő motívum nem gömbölyű, ellenben kocka és minden év áprilisában megajándékozzák vele a legkitartóbb kerekest. Őrült hangzavar, égi áldás, csupa sáros arc, bő hat órányi robogás tökön-paszulyon át, klasszikus befutóval: ez a Paris-Roubaix - avagy Észak Pokla (l'enfer du Nord) - a kerékpársport Dakarja és Clasicója. Legendás, az újkori olimpiával egyidős egynapos verseny, ami mellé különleges jóslathalmaz dukál.

Tervezgettem már ezt a témát egy ideje, de nem gondoltam, hogy egy vasárnap délutáni enbéegyes bajnoki katalizátorként is funkcionálhat a megírásához, főleg ha a célszemély pályára sem lépett. Azon az álmosító, dermesztően visszafogott színvonalú meccsen, amelyen az enyéimnek egy korszerű, koherens támadás megoldhatatlan feladatot jelentett (Loki-Győr 1-1), eszembe jutott a télen szerzett gyémántunk, Eugene Salami és vártam, hogy gólra éhesen játékra jelentkezzen a felezővonalnál.

De nem így történt.

Nem vagyok annyira otthon a rap/hiphop-kultúrában, különösen a franciában nem, de két megállapítást viszonylag nagy magabiztossággal bevállalhatok: 1. rappelésre kevés alkalmasabb nyelv létezik a franciánál 2. MC Solaar a leg-na-gyobb ki-rály! Naná, hogy a nagyobb publicitás érdekében a focisták szívesen vegyülnek a szakma krémjével és fordítva, innen talán furcsának is tűnhet, hogy szinte minden hadoválóművész életművében ott díszeleg egy-egy spíler, míg nálunk a sport és a zene találkozása rendre kimeríti az audiovizuális szennyezés témakörét.

Az NST-születésnap apropóján összehúzott írásomat a teljesség igénye nélkül szakítják meg követhetetlen, harákolós szövegek, fülbemászó dallamok és a francia foci legismertebb, nagy ritkán dalra is fakadó arcai, ezért csak érdeklődőknek és hardcore elemeknek ajánlott. Tizenegy felkonf és video a francia rap és a foci metszetéből.

Apa és fia állnak a lámpánál, útban hazafelé a Nagy Eseményről, ma délben:

- Apa, milyen volt akkor a szülészeten?

- Áh, nem emlékszem már...

- Akkor mire emlékszel?

- Stuart Pearce fejére.

Nem hiszem, hogy bárhol is elhangzott ez a bizarr dialógus, az viszont valószínű, hogy a központi felvételi délelőttje sok apukát visszavitt a múltba egy kis időre. Még az élénk fantáziájú felügyelő tanárt is megszédítette az idő múlása - foszlányait le is írta, nehogy elfelejtse.

"Mit akarsz, egy csóró korban éltünk, a móka, a játék volt a mindenünk..."¹

A hangvételből látszik, hogy ezek a szavak nem a modern kor futballmiliőjének lenyomatai, hanem a század első felét idézik. A két világégés közti évtizedek bármelyik úttörője magáénak vallhatta volna a fentieket, legyen az marseille-i dokkmunkás vagy egy bevándorló lengyel bányász fia, e sorok gazdája mégis különleges figurája a francia futball históriájának. Ő Raoul Diagne, a francia válogatott történetének első színesbőrű játékosa.²

A Nem futball, calcio! mintájára új sorozat indul az NST-n, benne egy-egy érdekes alak, epizód, párharc és pillanat a francia foci múltjából, vállalható történelmi igényességgel.

Nyilván feltűnt már mindenkinek, hogy az angol játékvezetők alapvetően sokat beszélnek. Na nem a meccs utáni sajtótájékoztatón, vagy a kocsmában, hanem konkrétan meccs alatt. Ha Premier League mérkőzést néz az ember, rohadt idegesítő tud lenni, hogy a már-már jobb akciófilmekhez mérten pörgő meccs közben egy-egy lefújt belépő után minimum félperces szabályismereti kurzust tart a spori. De csak az angol spori, senki más. Mért kell ez? Ha focimeccset nézek, folyamatos pörgést akarok, a fetrengést utálom, nem kell a játékmegszakítás, nem megyek ki hotdogért, és 45 percet még feszülő hólyaggal is kibírok, ha kell. De tényleg, szükséges ez a szájtépés?

Tegnap este a fél világgal együtt a CNN közvetítését követtem minden idők egyik legbravúrosabb mentőakciójáról és minden szirénaszónál mosolyra kanyarodott a szám: egy heverőről nézve is épp olyan felemelő volt a kapszulából kilépő bányászok látványa, mintha a járat szájánál toporogva vártam volna a fiamat vagy a fateromat.  Bár a mentésben résztvevőket a létező legmagasabb kitüntetéssel jutalmaznám, mégis a háromcsapatnyi bányász válik legendává, akik között volt valaki, aki pár tíz évvel korábban már átélhette, milyen is lehet annak lenni.

Előre bocsátva, hogy a cím és a további tartalom sem Koman ellenében vagy érdemeit kisebbítendő született, sőt kijelentve, hogy jelenleg ő a legjobb válogatott formában játszó középpályásunk, legötletesebb futballistánk, megpróbáltuk összeszedni, hogy miként látjuk Gera Zoltán játékát és szerepét a jelenlegi magyar válogatottban. Kifejezetten nem kívánunk foglalkozni a futballpályán kívül történt múltbeli eseményekkel és semmiképpen sem célunk összehasonlítgatni a válogatottat Erwin Koeman csapatával. Amikor a magyar nemzeti tizenegyről írunk, egyetlen szándékunk a jó dolgok kiemelése a hibák egyidejű és jobbító szándékú-ostorozó emlegetésével. Akinek van kedve még egyet csűrni-csavarni az eredményeket hozó csapatunk témáján az olvasson tovább, kommenteljen. Szeretnénk a hétvégi nemzetközi nagyüzem előtt, még melegében tálalni gondolatainkat, mert csak a töltött káposzta jó később újramelegítve, amit pedig a válogatottunktól kapunk az egyelőre csak egy lassan kifagyó mirelit pizza, pont elég feltéttel, ami az ínséges idők után azonban fogyaszthatónak tűnik.

Igazából csak egy. Asamoah Gyan elég gólképes ahhoz, hogy tánctudása testet öltsön különböző gólörömökben, a zeneipar viszont még valahogy nem ismerte fel, mekkora potenciál is rejtőzik a ghánaiak csatárában. Más megközelítésben ő lehet az afrikai Sean Paul, csak kicsit jobban rúgja a bőrt. A Baby Jet (lásd a BJ-s póló) művésznév alatt jegyzett, kedves cimborájával, Castróval közösen készített dalt - vigyázat, angol slágerlisták veszélyben! - egy ritkán jelentkező sorozat keretében tárjuk elétek, de előre felhívjuk a figyelmet, hogy jobban üt, mint egy ollózásos gól a jobbösszekötő helyéről. Sokadjára hallgatva meggyőződésem, csak azért nem ez lett a vébédal, mert nem tudták idejében kimenteni a srácot az edzőtáborból, hogy rögzítsék a partijeleneteket. Mert hát azok fogyasztás nélkül is sérülésveszélyesek. Kedvenc részem a rapbetét 1:50 után, főleg az a Lou Bega-mambóra hajazó enumeráció, amiből kiderül, ki mindenkinek talált be a forgatáson. Mondjuk dicsekedjen csak, tényleg van köztük egy-két tehetséges. A klipben egyébként Asamoah testvére, a szintén  válogatott Baffour Gyan is feltűnik 2:25-nél, utána pedig egy stúdióbeszélgetés részlete látható, ahol az urak ismerkednek egy kicsit a művészetével.

Magunk is fogékonyak vagyunk a sport peremvidékein felbukkanó furcsaságokra, ha pedig futballról van szó, egyszerűen kötelességünk foglalkozni vele. Anyánk a világ leghülyébb futballpályáiról írt újságcikket, amiben többek között a legmagasabb, a legfurcsább elhelyezésű, és a legbizarrabb pálya is látható. Arról nem is beszélve, hogy levadászták a legdurvább futballmeccs-videót, amit az utóbbi időben láttunk: egy grönlandi meccsen felsorakoznak a kezdőrúgáshoz a játékosok, amikor a háttérben – mi sem természetesebb – bedől egy tízemeletes panelházméretű jéghegy. Aztán sípszó. Elolvasom »

Huszti Szabolcsot nyilván a sértettsége, felgyülemlett indulata vezette, mikor megfogalmazta nyílt levelét, mely egyébként nem kevésbé pusztába kiáltott szó, mint a szurkolók tiltakozása a válogatott meccsek beléptetési tortúrái kapcsán. Még csak azt sem mondanám, hogy a levél tartalma fogott meg, hogy kimondta, amit mindenki tudott Felcsútról, Orbán Viktorról, Mezey professzorról vagy az egész politikailag kézivezérelt, urambátyámozó, belterjes és amorális magyar futballközegről. A napokban megtette ezt más kerettag is, sajnos – bár érthető módon – név és jegyzőkönyv nélkül. Magam részéről a pillanatnyi jelenséget ünneplem, fikarcnyit sem izgat, hogy Husztit mi motiválta. Arra, hogy valaki a magyar futballtársadalom aktív tagjaként, egyenesen, őszintén beszéljen és kimondjon olyan – mellesleg mindenki által ismert – tényeket, melyeket ki kell mondani, nem emlékszem az elmúlt 30 évben. Huszti persze meg fogja inni ennek a levét, mint ahogy Varga Zoli is, de legalább kimondta azok helyett, akiknek ez munkaköri kötelességük lenne. Az igazmondás sosem volt jassz a szent magyar futball szent körein belül. Husztit most is be fogja temetni a propaganda, ő lesz a bajtársait eláruló haramia, a sértett dívácska, a magáról megfeledkezett szentpétervári padmelegítő. Összességében nem érdekel, hogy sértett, tulajdonképpen még az sem, hogy igaza van-e, csak annak tulajdonítok jelentőséget, hogy valaki a magyar futball aktív szereplőjeként ködösítés nélkül, nyíltan elmondta a véleményét,  ez pedig egyedi jelenség. Éppen ezért, a magam részéről, Huszti, Huszti-szindróma for prezident, a motivációja pedig másodlagos, mert attól nem lesz kevésbé igaz, amit elmondott.