Valószínűleg nem véletlen, hogy korszakos korszaknyi időt eltöltő edzők a topklubok padján nagyon ritkán fordulnak meg. Fura dolog ez, mert vagy az a potenciál kell a változatlanságba, hogy mindig újra és újra vissza tud a csúcsra jutni a mester, vagy nem a csúcsot kell megcélozni, hanem tartani egy szintet, ami mindenkinek elég.  Elnöknek, gyúrónak, szurkolónak. Németországban az edzőknek elég mozgalmas szezonjuk volt, jöttek-mentek, helyenként visszamentek, sőt, volt, hogy régi bútordarabot dobtak ki, de az egyik ilyen mozdíthatatlannak tűnik. Romantikus lelkünk örülne ennek, ha nem kezdene kínos lenni az ügy.

A Werder nem topklub, nem az abszolút csúcs a cél, de éppenséggel nem lenne lehetetlen elérni. Mégsem tűnik fel senkinek, hogy a mester nagyjából háromnegyed éve olyan üres arccal nézi végig csapata meccseit, mint aki tényleg azt hiszi, hogy Polcz Alaine egy kifutó IKEA-termék. Nem fejlődik a klub sehova már régóta, de egyelőre a stagnálás is álom.

Thomas Schaaf azóta a Werder Bremenhez tartozik, amióta rájött, hogy mind közül a hatszöges labda a legjobb, vagy ahogy a véresre csépelt közhely mondja: ő maga a Werder.

Elolvasom »