Aki azt hiszi, hogy ez az írás is a Barcelonáról fog szólni, az csak annyiban téved, hogy nem. Közük van hozzá, de egy régi világ eltűnéséről, egy ősi kultúra múltba zuhanásáról jutottak eszünkbe dolgok. Egy tünetegyüttes elemei közül válogatunk, amelyek olyan kórt okoznak, amelyből nem látjuk a kiutat, hiszen csakúgy mint Mel Gibson filmjének záró jelenetében, láthatóan fegyvertelenül, lényegében mérgezett nyilat kilövő köpőcsövekkel várnak a leigázandók a hódítókra. Felfedezésük óta tudjuk, hogy simán elrohannak egy felbőszült párduc elől. Ha kell, furfanggal járnak túl egymás és az azonos fegyverrel küzdő mások eszén. Most viszont lejárt az idejük. Megérkezett a nagy hajó és a villanós bot. Nincs ellenszer. A brazil labdarúgás nem talál ki az őserdőből és egy szál letűrt spotszárban várja, hogy azt is elvegyék tőle, ami még megmaradt. A büszkeségét. Még tíz év és úgy érzik majd magukat, mint mi magyarok ideát, hogy elvették tőlünk a focilabdát és mások játszanak vele, ráadásul mást. Ők meg mehetnek a tengerparti grundjaikra bohóckodni.

Először a 94-es vébén hallottam Ronaldo nevét, az emberek pont úgy követelték a csapatba, mint 58-ban Pelét. Valahogy a szurkolókkal – különösen a brazilokkal – az a helyzet, hogy örökké szükségük van egy aktuális szentségre, mintha fordított megváltó-komplexusa lenne mindenkinek. Várták Ronaldo eljövetelét, de Parreira annál pragmatikusabb edző, mint hogy holmi népakarat rángassa elő a cseretáblát. Ronaldo nem játszott egy percet sem, na, mondom, ez azért nagy szívás, de a döntő után olyan őszintén galoppozott a pályán, mint egy kajla vizsla, csak hogy Romario fejére húzza a brazil zászlót. Vigyorgott, osztotta a pacsikat, én meg elhittem, hogy ennek a srácnak tényleg mindene a labdarúgás. Pedig akkor még nem is láttam játszani.

Elolvasom »