Elképzelni sem tudok romantikusabb képet, mint a kanapén üldögélő kölyökmocsingot, ahogy izgatottan várja vasárnap 6 körül a ranissimo kezdését. A kilencvenes évek Bundesligájának olyan hangulata van, mint semmi másnak, olyat adott nekem, mint semmi más, olyan figurákat vonultatott fel, amilyeneket sehol máshol nem láttam. És már nem is fogok.

Nekem ez a futball hőskora, soha életemben nem érdekelt, hogyan játszották ezt a játékot 1940-ben, amit mai szemmel egyrészt lehetetlen komolyan venni, másrészt egyáltalán nem része a futballról alkotott világképemnek, nem is lesz az.

Mert nekem a futball valahol ott kezdődött, amikor Lecskov kifejelte a németeket, amikor Hitzfeld világverő Dortmundot épített, amikor Trap tájékoztatta a sajtót, amikor még Kohler volt a világ egyik legjobb emberfogója – sőt, amikor még volt emberfogó. Mert ezeket átéltem, Hidegkuti cseleit pedig nem annyira.

Az én világomban minden Bundesligával kapcsolatos mondat Jörg Wontorra köpönyegéből bújt ki.