Átlagos hétköznapi este, ül az ember a gép előtt, netezik, egyszer csak csörög a telefon. Ismerős az, mondja, van még egy hely a Bayern-Realra. Érdekel-e? Nagy dilemma, igen is, meg nem is, mennék is meg… nincs tovább. Alszom rá egyet, majd reggelre eldöntöm. Másnap hív, mi legyen, megyek-e akkor. Hamar rávágom: naná!

Utunkat ketten készültünk megtenni a fent említett ismerőssel – a továbbiakban Gyuri –, és rövid számvetés után arra jutottuk, hogy autóval lesz a legegyszerűbb kijutnunk. Kedd reggel indulás, ellenőrzés, megvan minden, irány München. Úgy terveztük, hogy a 600 km-eres utat, ha nem jön közbe semmi valaki nem durrantja telibe 200-al az előtte haladót, körülbelül hat óra alatt meg tudjuk tenni, így késő délutánra simán ott leszünk Gyuri régi barátjánál, Zsoltinál. Tovább után Karesz vendégposztja a helyszínről, köszönjük szépen.

Az az érzésünk, hogy erősödött a La Liga. Nyilvánvaló, hogy a többi 18 csapat csak ideig-óráig (értsd pár fordulón át) tud majd jó formát hozni, de ez alatt egymás életének színvonalas keserítésén túl, több meccsen fognak ellenállni a rajtuk kisgömböcként végiglendülni hivatott Barcelonán és Real Madridon. Fent vázolt érzéseinkhez, fordulóról-fordulóra vissza kívánunk térni, mert bár az eddigi három játéknap alapján sületlenség lenne szezonméretű következtetéseket levonni, de az érzés attól még megvan. A harmadik játéknap után dicséret és feddés egyszerre illeti az Atlético közösségét, nem megyünk el szó nélkül José alakuló szerepe mellett, és megjegyezzük, hogy a Valencia egyedül vezeti a listát, azzal a minimális szépséghibával, hogy eddig jobbára kutyának mutatkozó ellenfelekkel fújta össze a szél.