Balotelli és Pepe. Ha minden idők köcsögválogatottját kellene összeállítanunk, tízből kilencen velük kezdenénk a sort. Ők ketten külön kategóriát jelentenek (még a drágalátos Joey Bartont lehetne velük egy kalap alá venni): időzített bombák megbolondult visszaszámlálókkal, véletlenszerűen működésbe lépő detonátorokkal. Azok az arcok, akikben harminc tünetmentesen lehozott meccs után sem lehet megbízni, mert tudjuk róluk, hogy a gyógyszer újra elgurulhat bármikor.

Bár páratlan élmény lenne, de sajnos kicsi esély van arra, hogy valaha is egy csapatban látjuk őket játszani. Kulturális futballanalógiákat gyártó sorozatunk szabadsága viszont szinte korlátlan, így elképzeltük, milyen lenne, ha az ő neveik nem a futballkarakterológiában, hanem a film világában forrtak volna össze, hasonlóan mondjuk a Matthau-Lemmon, vagy a Terrence Hill-Bud Spencer pároshoz, és eljátszottunk a gondolattal, milyenek lehetnének közös filmjeik. Fiktív filmtörténeti kurzus a hajtás után.

Mély lila selyeming és fehér zakó van rajtam, az after shave kellemesen bizsergetve cirógatja frissen borotvált fejemet. Nemrég még a zuhany alatt dörzsöltem az arcomat a szállodában, hogy magamhoz térjek, de most már a Bernabeu luxuspáholyában ülök, kezemben egy pohár vörösbor, zsebemben egy levél nyugtató. Mellettem egy vén fószer, akit kedvem lenne lefejelni, sőt pár hónappal ezelőtt minden bizonnyal meg is tettem volna, de most már tudok uralkodni magamon. Már nem bántok senkit, de ez nem volt mindig így.