Ritka, amikor egy edző távozása akkora érzelmi cunamit indítson el, mint Guardiola búcsúja. Ráadásul csak négyéves uralkodás után. A Barca szurkolók reakciója már a Chelsea elleni meglepő kiesés után különleges volt, úgy ünnepelték a csapatot, mintha megnyerték volna a sorozatot, hiszen egy gigafavorit kipottyanását általában füttyszóval szokta díjazni a saját közönsége. Aztán a szombat éjjeli Pep-farewell-party ismét bizonyította, hogy az FC Barcelona tényleg több, mint egy klub. Nekünk pedig  - elnézve a képeket - egy ötven évvel ezelőtti filmklasszikus ugrott be.

Furcsa egy állatfaj a szurkoló, ezzel nem mondunk újat. Az érzelmek teljes skáláját bejátszó kaszt még úgy is tud forrón szeretni, és epekeserűen gyűlölni, hogy talán még életében nem látta élőben játszani az adott csapatot. A kaszt egy felületesebb, ám létszámban jelentős része persze sodródik. Faképnél hagy egy csapatot egy másik kedvéért, megszűnik az érdeklődése, ami aztán másnál lángol fel újra, megszeret, megutál, beleun.

Itt van nekünk ez a Barcelona. Megkerülhetetlen, hiszen minden róla szól. Olyan csapat, amilyet a mi generációnk még csak lightosabb változatban látott (Ajax, Milan), mert legtöbbünk még csak olvasott Cruyffékról, Shanklyékről, Puskásékról. Teljesen normális, hogy szélsőséges érzelmeket vált ki, de a Barcelona egy olyan érdekes utat járt be, hogy muszáj külön is megemlékeznünk róla. Elolvasom »

Két nagyon különleges lemez jutott a birtokunkba, úgyhogy exkluzív lemezkritikák vannak ma terítéken. Ha minden igaz, holnap kerülnek a cuccok az európai üzletekbe, az Egyesült Államokban kedd óta, Japánban már péntektől lehet kapni mindkettőt, és természetesen nyitás után nem sokkal aranylemez lett belőlük. Az egyik előadó hozza a szokásosat, igazából emlékeztet rá, hogy mennyire is jó, és még mindig az, a másik zenész viszont minden eddiginél durvább sokkhatást produkál csontig ható művészi őszinteségével. Sokkolnak a korongok, lángolnak a gitárok, ollé!