Nem sok előnye van annak, hogy az ember szép lassan megvénül, de egy mindenképpen: túl a harmincon már nincs rászorulva, hogy könyvek, újságcikkek alapján tájékozódjon, és próbálja meg magában elhelyezni a nemzetközi futball eredményeit, változásait. Látjuk, átéljük, mindenkinek megvannak a saját tapasztalatai, megfigyelései. Amit az elmúlt négy évben láttunk a spanyoloktól, az maga a történelem, és elsősorban nem is csak azért, mert korábban senki nem tudott három nagy tornát nyerni egymás után (olimpiát, Copa Américát nem sorolnám azok közé).

Spanyolország rengeteg óriási egyéniséget adott a futballnak Butragueñótól Raulig, Hierrótól  Mendietáig, mégis csak a szimpatikus vesztes kategóriáig jutottak. Ám mindez egycsapásra megváltozott, mikor a spanyol válogatottat már nem személyekhez, hanem stílushoz kezdtük kötni. 2008 óta nem elsősorban egyéniségekről beszélgetünk, hanem arról, hogy mit jelent és mit ér nemzetközileg a tiki-taka. A választ megkaptuk: a tiki-taka a sebezhetetlenség szinonimájaként kerül majd be a történelembe: három torna, három győzelem, miközben az egyenes kieséses szakaszban még mindig nem tudtak gólt rúgni az ellenfelek. 990 perc vesztegzár.

A szokásoknak megfelelően most jól megmondjuk, miért szurkolj egyik vagy másik csapatnak. Másodikként hajrá, Spanyolország!

A szokásoknak megfelelően most jól megmondjuk, miért szurkolj egyik, vagy másik csapatnak. Elsőnek hajrá, Olaszország!

Ha a torna előtt azt mondom, Spanyolország befosva fog készülődni az Olaszország elleni Eb-döntőre, rámhívod a felcsert. Kizárólag Prandelli személye miatt voltak kétségeim, hogy ez sokkal inkább lesz a Zokogó Cassano, a szerencsétlen Marchetti és az összeroskadó Di Natale Eb-je, mint bármi más.

Erre az olaszok ilyenek lettek:

Nem egy taktikai mestervágás, hanem egy taktikai baklövés. Nem egy zseniálisan játszó irányító, hanem egy tökéletesen futballozó csapat. Nem német helyzetrengeteg, nyomás és durva labdabirtoklási fölény, hanem kiegyenlített játék, hat olasz ziccer, és olasz győzelem úgy, hogy a mezőny leggyengébbje Buffon volt. Nem az Eb-n eddig ellentmondást nem tűrően menetelő németek, hanem az előzetesen lesajnált, ezer gondtól sújtott olaszok.

Löw teljesen jogosan mondta a meccs előtt, hogy nem fog változtatni csapata felállásán és játékszisztémáján, hiszen ők a legjobbak, alkalmazkodjon hozzájuk az ellenfél. De míg ebben teljesen igaza volt, ha úgy is tesz, ahogy mondja, egészen más meccset láthattunk volna, mint ami végül kerekedett a második elődöntőből. Elolvasom »

Fogalmam sincs, gyerekkoromban mi vezetett arra, hogy a németeknek drukkoljak. Talán Littbarski vagy a mezük színe, de egyik sem biztos. Később, amikor már a játékuk alapján ítéltem meg a csapatokat, lejöttem a német anyagról, de csak hogy most újra visszatérjek a gyökerekhez. Évek óta a német válogatott játékát nézem legszívesebben, emellett Özil a kedvenc játékosom, meg valahol Schweini is, mert alapjában véve hajlamos vagyok a példakép-típusú játékosokkal azonosulni. Aztán ott van még Lahm, Klose – hasonló kategória. Éppen ezért elképzelni sem tudom, hogy ne a németek jussanak a döntőbe – azon túl, hogy erre objektíven nézve is jóval nagyobb esélyük van, mint az olaszoknak, akik per pillanat a történelmi összehasonlításokon túl nem sokat tudnak felmutatni.

Egy angol-olasz meccsen általában az egyik hosszú labdákkal próbál a védők mögé kerülni, dominálja a meccset, a másik pedig a védekezésére épít, ellentámadásokra rendezkedik be, legalább 5-6 embert a labda mögé téve rombolja ellenfele játékát.

Az idei futballév amúgy is rengeteg sztereotípiát tört meg (szétvédekezték a Barcát, büntetőkkel bukott el a Bayern München, lemourinhózták a Realt, stb...), de arra azért nem számítottunk a torna előtt, hogy a két csapat ilyen látványosan kicseréli a játékát. Az olaszok megtették azt a szívességet, hogy hazaküldték a bűnrossz, teljesen arctalan, mindenféle elképzelést nélkülöző angolokat, így a szurkolók pont úgy lélegeztek fel, mint általában amikor az olaszokat küldik így haza.
Elolvasom »

Anglia-Olaszország 1-1

(tizenegyesekkel 2-3)

Háromnegyedéig már összeálltak az elődöntők és bárhogyan is alakuljon az este, nevében, presztízsében erős meccset kapunk a fináléba jutásért. Sőt, akár elébe is mehetünk a történelemnek azzal a kérdéssel, hogy vajon melyik olasz válogatottat kapják majd szét könnyebben a németek: Hodgsonét vagy Prandelliét? Benito szerint - természetesen - a déliek továbbjutásával járna jobban az idegrendszerünk, mert az angolok cirka akkora ellenállást tudnának kifejteni Jogiékkal szemben, mint a görögök. (Akik egyébként nem azonosak a nyolc éve diadalmaskodókkal, akikre meg a mostaniak közül a spanyolok hajaznak leginkább, akik meg ugye az új németek egy friss linekeri értelmezés szerint.)

Végül minden unalmas lett, kaptunk egy papírforma-továbbjutást, úgyhogy a C-csoport egy átlagos tömegbunyóként foglalhat helyet az emlékezetünkben, ahol a siratásra érdemes, mindennapi hős Horvátország képében jelent meg, az írek pedig semennyire sem hős emberek, legfeljebb ősemberek, mert 2012-ben még mindig azt gondolják, hogy minél magasabbra emelik azt a szaros labdát, annál szebben süt a nap rájuk.

Azt már eldöntöttem, hogy milyen bölcsességgel támadok, ha Németország véletlenül megnyeri ezt az Eb-t, azt viszont még nehezen tudnám megfogalmazni, kinek a kritikája az olasz továbbjutás mikéntje, ha egyáltalán van erre jó válasz; illetve azt sem, hogy akkor most ebben a furcsa csapatban egész pontosan hol az átverés.

Prandelli döntéseit lehetne cincálgatni, ha nagyobb lendületet veszünk, mint ahogy azt a bölcsesség diktálná, de vagy tényleg tudta, mit csinál, vagy nem, de most az sem számít.

Horvátország- Spanyolország 1-3

Olaszország-Írország 2-0

Az utolsó körben mind a négy játékos kísérletezhet még invázióval, de már csak háromnak van esélye arra, hogy a feladatkártyáján található küldetést realizálja. A térképen a vörös és a kockás bábuk bitorolják a legtöbb területet, a vörösök viszont sokkal jobban állnak segédcsapatok tekintetében. Ez a két csapat egymás megtámadása helyett azt is megjátszhatja, hogy nem rizikóznak, hanem titkos szövetséget kötve kipottyantják a kékeket. Akiknek a sikerhez tehát bízniuk kell a riválisok becsületességében, valamint egy bátor vízi betöréssel még a saját bázisszigetére visszaszorult zöld csapatot is meg kell semmisíteniük.

Van egy Squadra Azzurra, amelyik a szépségben hal meg. Ugyan nem sokáig, de vannak itt írek, akik meg se próbálnak támadni, csak védekeznek, és azt is rosszul csinálják. Van duplázó Torresünk és egy labdánk, amelyik semmiben sem hasonlít se lufira, se gumilabdára, amivel a gimiben az osztályok közötti bajnokságot játszottuk. Ráadásul szinte egyáltalán nincs rossz meccs, vagy ha igen, akkor legalább van helyette egy csomó gól. Egyre hihetetlenebb ez az Eb, még akkor is, amikor nem történik semmi meglepő a katolikus csoport második játéknapján, amely meghozta az első búcsúzót. Ja, és bármennyire hihetetlen is, de Vicente Del Bosque egyáltalán nem hülye.

Olaszország - Horvátország 1-0

Cassano nyilatkozata kellemes melegségbe burkolta az olasz csapatot. De vajon hogy dolgozzák fel a helyzetet azok, akik – úgymond – a csapat farvizén utaznak? Mindenkin ott a gyanú árnyéka, így nem következhet más: sorskártyát húznak az olaszok. De vajon mit tartogat számukra az élet? A passztások szerint dögletes null-null szaga úszik a levegőben, a megvesztegethetetlen Bilics People viszont magabiztosan várja a biztos továbbjutással kecsegtető mérkőzést.

Olasz barátaink sosem voltak erősek sem matekból, sem közgázból, szarnak is a Monopolyba. Ellenben bivalyerős tradíciókkal rendelkeznek az Élve fogd el!-terén, nem ritkán az 1,000 pontos vadakat is becserkészik. Várhatóan most is közel lesznek a trófeához, de végül a csapdából kiszabaduló, sebzett vad leteríti Pampalinit.