Bár még bőven vannak hátra ökölbe szoruló gyomorral várt izgalmak a Serie A-ban, a legfontosabb kérdés már eldőlt. Conte Juventusa minden oddsz ellenére megnyerte a klub 30. bajnoki címét, a Milannak nem jött össze a címvédés. Most megpróbáljuk kitalálni, miért történt így.

Torinóban sem gondolta senki a szezon elején, hogy a Juventus a bajnoki címért fog küzdeni. Az elvárás a BL-szereplés kiharcolása volt, de valószínűleg ezt is igen óvatosan bökték ki, hiszen látni kellett a tényeket. Conte – bár két csapatot is feljuttatott a Serie B-ből – az első osztályban rutintalannak számított, a futballról alkotott képe pedig nemcsak közegidegennek tűnt, de az egészet egy olyan játékosra építette fel, aki cirka öt éve nem játszott nemhogy kiemelkedően, de elfogadhatóan sem. Aztán ott ült a klub nyakán az elmúlt évek minden megaláztatása, egy olyan kerettel kellett csodát tennie, ami zsinórban két hetedik hely mellett botrányos teljesítménnyel borzolta sokat próbált szurkolói idegrendszerét.
Elolvasom »

Úgy emelkedik ki a Barca-Milan a negyeddöntők közül, mint egy átlagos parlamenti napból a tegnapi, amikor élettel teltek meg a jobbára angry birdsöző, újságot lapozgatva unatkozó atyafiakkal teli széksorok. A mai kínálat másik meccse már a sorsolás pillanatában is csak fékezett habzású izgalmakat ígért, a marseille-i meccs után meg csak annyi kérdés maradt, hogy lesz-e idén még egy olyan meccs, ahol az egyik résztvevő élve felboncolja a másikat – merthogy már volt két ilyen.

Az első meccsen látott Milannal kapcsolatban is felmerült ez a kérdés, de az olasz bajnok még igen tartalékosan is állta a rohamokat, sőt, ha Robinho helyett Ulveczky Zoli játszik, még a vezetést is megszerezhette volna. A 0-0 a lehető legveszélyesebb eredmény a visszavágót hazai pályán játszó csapat számára, hiszen hiába tűnik úgy, hogy az idegenben szerzett döntetlennel előnyben van, ez egyetlen szemvillanás alatt komoly hátránnyá változhat. Már persze akkor, ha ez a bizonyos csapat nem a Barcelona. De most az.
Elolvasom »

Egész évben arra készült a nemzetközi focit követő közönség, hogy meglássa, mire megy a Barcelona vagy a Real Madrid egy olyan ellenféllel szemben, amely hagyományait tekintve és a saját bajnokságában betöltött szerepe alapján is méltó kihívója lehet. A kihívást úgy kell érteni, hogy az adott csapat szembeszáll a világ két legerősebb csapatának egyikével. Múltbeli eredményességet tekintve a Milan a Barcelona előtt jár, de a jelen más. A kérdés most nem az, hogy az olasz vagy a spanyol bajnokság erősebb, hanem sokkal inkább az, hogy létezik-e csapat, amely egy kétmecces párharc során végig esélyt tud teremteni magának a címvédő ellen. A Milan amellett, hogy Boateng belőtte a Puskás-díjas gólt, ősszel azt mutatta meg a Barcelona ellen, hogy tud jó meccseket játszani, de azt nem bizonyította, hogy ő lenne az esélyes, ha ismét összekerülnek. Este meglátjuk, mennyit változott a helyzet ősz óta. A Marseille és a Bayern közben azért mérkőzik, hogy a Milan esélyét ők is megjátszhassák az elődöntőben, azaz újabb akadályt gördítsenek a sokak által előre megmondott Barcelona-Real Madrid döntő létrejötte elé.

Európában biztosan nincs két stílusában ennyire különböző, de hatékonyságában ennyire hasonló futballkultúra, mint az angol és az olasz. A két játékelmélet közötti alapvető különbség okozza (okozhatja) azt, hogy amennyiben az egyik csapat képes szinte maradéktalanul megvalósítani a taktikáját, akkor ott a másiknak esélye sincs, annyira üti egymást a kettő. Milánóban az Arsenal minden karakterét elvesztette: lassan, enerváltan, a szélek totális mellőzése mellett kaptak egy négyest, míg a Milan pontatlan, dekoncentrált, mondhatni flegma játékkal épp' csak elkerülte a BL-történetének legnagyobb égését.

Hitte volna bárki, hogy a két keddi párharc közül az olasz-angol lesz az, ami már az első meccsen eldől? Nem hiányzott sok ahhoz sem, hogy az orosz-portugálon is hasonlóan kétségbeejtő helyzetből rajtoljon a visszavágó pályaválasztója, mint ahonnan az Arsenal kénytelen startolni a Milan ellen, de a Zenit kapusa tett róla, hogy a Benfica bőven meccsben maradjon. A Benfica-Zenitnél ilyesmire nincs szükség, de az Arsenal-Milan elé csak úgy tudunk izgalmakat csempészni, ha felidézzük minden idők egyik legnagyobb BL-párharcát, ahol a Milan hasonló előnybe került az odavágón egy bizonyos SuperDepor ellen. Elolvasom »

Volt a grundon a köcsöggyerek, aki csak azért jött le (szarul) focizni, hogy villogtassa az új cuccait, meg a fasza bőrlasztiját. Aztán amikor beette a harmadik bőrt, vagy nem jött össze neki valami, fogta a zsugát, és hazament. Tönkretette a játékunkat.

Pontosan ugyanezt tette a Milan-Juventusszal Taglivento, illetve nem is a spori (aki a mezőnyben igazából nem dolgozott rosszul), hanem a faszkalap partjelzője, aki az összes téves ítéletért felelős. Az ő kapujába esett Muntari és Matri meg nem adott gólja, ő nem vette észre Mexes ütését, ő állt ott a barom arcával, és rontotta el azt a meccset, amit mindkét tábor (és mindenki, akit érdekel az olasz futball) reszketve várt. Most viszont nem erről lesz szó. Elolvasom »

Megkaptuk a várt kiváló meccset, csak nem onnan, ahonnan számítottunk rá, hanem keletebbről. A Szentpétervári szomszédvári rangadón eggyel több gól és eggyel több futballcsapat is volt a pályán, mint Milánóban, ahol a bámészkodó turistacsoportra hajazó Arsenalt történelmi verésben részesítette a semmi különöset nem csináló, a szokásos game plannel pályára lépő Milan.

A valaha látott legrosszabb Arsenalban valóban csak Van Persie ért valamit, de az ő játéka is csak arra volt elegendő, hogy a parádézó milánóiak közé beállhasson Abbiati is, aki egy lövésénél és egy fejesénél is nagyot védett. Ezen kívül csak elmarasztalni lehet az összes londonit, legfőképpen Wengert, akiről halvány fogalmunk sincs, mi volt a szándéka. Hajtás után meg is tesszük. Elolvasom »

Végre a magyar olvasók is kezükben tarthatják azt a kötetet, amely a 13. és 14. századok egyik legnagyszerűbb gondolkodója, a méltatlanul feledésbe merült Rajnai Arsenius életével kapcsolatos egyetlen fennmaradt történetet meséli el. A Meazzai Szent Józsefben tett látogatásról az észak-itáliai kolostor évkönyvei is tesznek említést, de részletesen csak ez az az ismeretlen vesztfáliai szerző számol be erről az eseményről, akire feltehetőleg tévesen csak Kölni Magisterként szoktak hivatkozni. Arsenius, a Gislandonus (a mai Islington) mellett épült Szent Emeritus apátság vezetője 1312-ben tett látogatást Milánóban, ahol az egyik kiemelkedő helyi kolostor prépostja, nevezett Labrói Maximiliánusz folytatott vele tudományos párbeszédet. Mivel más forrásból nem ismerjük ezt a látogatást, és mivel a narrátor bevallottan elfogultan ír, fenntartással kell fogadnunk az elénk tárt eseményeket, hisz némely szövegkritikai kutatások elképzelhetőnek tartják, hogy saját gondolatait adta az akkoriban nagy tekintélynek örvendő szerzetesek szájába. Ettől függetlenül még egyszer fontos hangsúlyoznunk, hogy egyedülálló műről van szó, hiszen egy homályba veszett, legendás tudóst mutat be az olvasónak.

Éppen túl a bajnokság felén nyilvánvaló marhaság lenne a tavaszi befutóval foglalkozni Olaszországban, de a jelenlegi helyzet van olyan speciális, hogy talán mégis érdemes. Ennek az az oka, hogy a következő egy-másfél hónap olyan fontossággal bír, hogy ha nem is dönti el a scudetto sorsát, egészen biztosan hatása lesz rá így vagy úgy.

Arra gondolunk, hogy ha a Milan belerokkan a februári dömpingbe, akkor az újra parádés formában futballozó Juventus olyan előnyre tehet szert, amit már nagyon nehéz lesz behozni, ellenben ha Contéék képtelenek lesznek kihasználni, hogy legnagyobb ellenfelüknek irgalmatlan sorozatban kell helytállniuk, a Milan kaphat olyan lendületre, ami bajnoki címet érhet. És közben jön az Inter, ahol hasonló kérdések bukkannak fel, csak inkább taktikai szempontból, annak is a személyi vonatkozásában. Akárhogy is, ez biztosan izgi lesz.
Elolvasom »

Sokkal inkább érdekes, mint jó meccset hozott a milánói derbi, amit végül egyrészt megérdemelten, másrészt igen furcsán nyert meg az Inter – illetve vesztett el a Milan. Kezjük a legnagyobb meglepetéssel: Ranieri, akit túlzás lenne taktikai zseninek nevezni, úgy elverte a saját nagyképűsége áldozatául eső Allegrit, mint jég a határt. Folytassuk azzal, hogy a kétszer is az év edzőjének választott Allegri egyrészt rosszul rakta fel a csapatát, másrészt az Inter egyetlen – előre látható – megmozdulására sem tudott érdemben reagálni, és mázlija volt, hogy nem kétgólos hátrányban kellett a szünetre mennie. Zárjuk ott, hogy az Inter valóban emlékeztetett Mourinho csapatára két fontos szempontból: egyrészt úgy szívta el az ellenfél támadói elől a levegőt, hogy a Milan a hajára kenhette a _kétharmados fölényét, meg a komoly sebességkülönbséget, másrészt volt egy csatára, aki egyetlen kínálkozó lehetőségét magabiztosan váltotta gólra. Catenaccio, fuckyeah!

Milyen lehet ez az olasz bajnokság a külső szemlélő szemével? Vajon a Juventus szárnyalása beárazza a Serie A-t, vagy tényleg egy komoly bajnokesélyes csapatról beszélünk? Képes lehet-e a Juve, vagy bárki más megszorítani a Milant egy hosszú bajnoki versenyfutásban? Van-e még remény a Roma, a Napoli, esetleg az Inter számára? Meddig juthatnak a tavalyi évben is szépen futó középcsapatok, azaz a Lazio és az Udinese?

A bajnokság bő harmadánál járunk, és egy csomó helyen már most úgy tűnik, szénné égett a pite. Jóval érdekesebbnek gondoltuk az idei szezont, mint amilyen végül valószínűleg lesz, a rengeteg szerencsétlenkedés miatt már most elmondható, hogy kétszemélyesre csökkenőben van a bajnoki versenyfutás. Ettől már csak egy dolog menthet meg minket. Elolvasom »

Európai csúcsrangadó a jelenlegi lebonyolítású torna csoportkörében ritka vendég, az meg már csak ráadás, hogy egészen kiválóra sikeredett a Milan-Barcelona. Szintén rendben volt a győzelemért sokat tevő német bajnok kafferbivaly kísérlete, amelynek a taglót kezelő van Persie állta útját, és nem panaszkodhatunk a meglepetések számára sem, hiszen az APOEL teljesen megérdemelten vezeti a csoportját (ott is marad, a továbbjutása pedig már biztossá vált), a Chelsea pedig addig szerencsétlenkedett, míg a Manchester Unitedhez hasonlóan kicsi, de meglevő esélye van rá, hogy tovább se jusson. Hasonló a helyzet a Portóval, akitől az edzőjéhez hasonlóan túl nagyon sokat vártunk, egyelőre mindkettő perecre áll.

Szerettük ezt a fordulót, és szerencsére olyan eredmények születtek, hogy néhány kivételtől eltekintve a következőt is szeretni fogjuk. Mert mi az élet-halál harcra gerjedünk, ahol nincs vér, az minket nem is érdekel. Elolvasom »

Még csak a bajnokság negyede ment le, de egy scudetto-esélyest máris kihúzhatunk a listáról: az Inter innen már nem fog visszajönni, főleg a Ranieri rendelkezésére álló kerettel (és magával Ranierivel). A Napolit szétszaggatja a kettős terhelés, és a cserék távolról sem olyan erősek, mint a kezdőcsapat, a Roma identitást vált, a Lazio egyelőre kevés ahhoz, hogy végigmenjen egy bajnokságon, és ugyanez még igazabb az Udinesére is. Ott lenne még a Juventus, hogy versenyezzen a Milannal, de hiába vezetnek most Contéék, és hiába győzték már le idén a címvédőt, arra azért nagy összegben nem fogadnánk, hogy a Juve mostani formája kitart májusig – vagy akár februárig. Egy kicsit beszélünk a tabella elején látható tömörülésről, de még mindig óvatosabbak vagyunk, mint a moldáv hegyipásztor, amikor a kecskéje mögé lopódzik. Elolvasom »

Az ég áldja meg a simulcastot egy olyan BL-fordulóban, ahol pályára lépnek a legjobb csapatok, csak éppen nem egymás ellen. Ilyenkor reménykedhetsz benne, hogy elkapsz egy szimpatikus kiscsapatot, amint éppen nagyot küzd, vagy megnézheted magadnak azokat a nagyokat, akiket a bajnokságuk érdektelensége miatt egyébként nem látsz hétvégén. Most külön akkora mázlim volt, hogy orosz streamre kapaszkodtam fel, így a kiindulópont mindig a Sahtar-Zenit meccs volt, ami jó eséllyel az egész forduló legizgalmasabb, legszínvonalasabb derbijét hozta. Láttunk néhány gyönyörű gólt, két alaposan elnadrágolt magyart, németkedő németeket, barcelonáskodó Barcelonát és az APOEL személyében befutott az emberül harcoló kiscsapat is. Vagy most akkor kicsi akkor is, ha vezeti a csoportját? Elolvasom »

Túl vagyunk az első komoly rangadókat hozó játéknapon, a kéthetes válogatott szünet előtt forrong a Serie A. Az év edzőjének itt-ott már a fejét követelik, az Internél már le is hullott az a fej, most meg egy bíróét követelik, csak a tavalyi két kisnagy, a Napoli és az Udinese tartja a frontot. Na meg az újjászületett Juventus.

Az alábbiakban felhívjuk a figyelmet arra, hogy öt forduló az lópikula, és a világon semmilyen következtetés nem vonható le belőle májust illetően. Megvédjük Allegrit, megdicsérjük Ranierit, és port hányunk az ostoba rigó pofájába. Elmondjuk, mi lehet a Napoli gondja, miből lehet baja a Juventusnak, és miért lesz bajnok az Udinese. Na, jó, lehet, hogy nem lesz. Elolvasom »

A Napoli-Udinese versenyfutásba csak áprilisig tud beleszólni a Juventus, de miután Conte félholtra veri Kraszicsot, és lefejeli Vucsinicset, a csapategység megbomlik, és az utolsó fordulóban a Cagliari előz, és elcsípi az utolsó BL-helyet. A fantasztikus meglepetéseket hozó bajnokságot végül úgy nyeri meg a Napoli, hogy 4-0-ra nyer Udinében, a friuliak viszont csak 3-1-re a San Paolóban, de már februárban látszik, hogy a 24 pontos hátrányban levő Internek, és a 15 fával lemaradó Milannak nincs esélye a scudettóra.

Legalábbis – a jobbára semmit nem jelentő – első két játéknap után így néz ki. Noha nem így lesz, azért van itt néhány dolog, amit már most érdemesnek találunk kedves mindnyájuk elé tárni, hiszen egyrészt tanulságosak, másrészt alig kettőt kell aludni, hogy meg is mérettessenek ezek a meglátások. Hajtás után megnézzük, mi okozza, hogy a bajnokság esélyeseinek jelentős része a tabella alsóbb részén tanyázik az első két játéknapot követően. Elolvasom »

Az ősz az egész év legszebb és legizgalmasabb évszaka, a természet változása és szépsége ekkor mutatkozik meg számunkra a legdrámaibb formában. Az élővilág is felpezsdül, Európa ragadozói is ilyenkor a legaktívabbak, ami még érdekesebbé teszi számunkra ezeket a hónapokat. Ősszel a természet még nagyon bőkezűen kínálja a különböző táplálékforrásokat, ebben az időszakban kell felkészülniük a mérsékelt égövi állatoknak a szűkös téli időszakra, nagyobb mennyiségű zsírt kell felhalmozniuk amíg radikálisan le nem csökken az élelem. Európa nagyvadai ebben a ciklusban akár több ezer kilométer megtételére is képesek, sokkal nagyobb kockázatot vállalnak a bőséges zsákmányt kínáló területek elérése, illetve az élelem megszerzése érdekében. Az ő útjukat követjük figyelemmel Dél-Angliától a Németalföldön és a Rajna-vidéken át egészen az Atlanti-óceánig.

Egy hét késéssel, de úgy néz ki, elindul a világ legjobb bajnoksága, a Serie A. Olaszos nyár van mögöttünk, a trendek nem változtak sokat, és egyszer még a nap is kisütött, amikor a válogatott megcsapta a dupla címvédő spanyolokat. A többi viszont keserves: Eto'o személyében elhagyta a ligát egy klasszikus top10-es sztár (Sneijdert és Ibra maradt ilyen), a legnagyobb érkező csillag pedig a 32 éves Diego Forlán volt. Aztán mindhárom olasz selejtezős csapat elhasalt saját kupasorozatában, az Udinese emberül helytállt az Arsenallal szemben a BL-ben, a Palermo és a Roma viszont egy svájci, illetve egy szlovák csapat ellen hullott ki az EL-ből. Ebbe a remek hangulatba vert bele egyet a sztárjk, ami Juhár Tomi összeesküvés-elmélete szerint meg volt rendezve – ami nem is tűnik hülyeségnek egyébként. Mindezek ellenére kifejezetten izgalmasnak ígérkező bajnokság indul el pénteken, mindjárt egy nagyon jó meccsel. Kezdjük is. Elolvasom »

Minden országnak megvan a maga futballkultúrája. A brazilok gyermeki örömmel buzizzák a labdát, az angolok 120 éve futnak, megtolják, ellövik, a spanyolok elvesztik, a németek megnyerik. A népekre jellemző sajátosságok szinte kivétel nélkül tetten érhetők az ország futballjában is, a kollektív néplélek a nemzet csapataiból tisztábban tükröződik vissza, mint a történelemkönyvekből, ami újra csak azt bizonyítja, hogy a labdarúgás már nagyon régen több mint egy játék. Egy kivétel mégis akad. Az enni, inni, énekelni, mulatni, dugni mindenkinél jobban szerető, a kicsorduló életörömtől egy bamba vigyorrá összeálló Olaszország gyermekei a futballpályára lépve hihetetlen metamorfózison mennek keresztül. Az autóikat nem tudják rendesen összerakni, csatát legutóbb az ókorban nyertek, az olasz játék valahogy mégis az elképesztően precíz harctéri fegyelmezettség labdarúgásra hangolt verziója lett. Nincs hozzá hasonló, nincs jobban megosztó: úgy hívják, calcio.

Nem kamu volt, Gasperini tényleg három védővel, de távolról sem 3-4-3-mal, hanem inkább 3-5-2-vel kezdett a bajnoki címvédő Milan ellen a szezon első (kvázi) tétmeccsén. Sietünk hozzátenni, ennek a meccsnek nagyjából semmiféle jelentősége nincs – csak egy példa a közelmúltból: a Lazio két éve Szuperkupa-győztesként öt fordulóval a vége előtt még nem volt biztos bennmaradó –, de azért ha más miatt nem is, egy derbigyőzelemmel kezdeni a szezont nem utolsó dolog. Bebizonyosodott az is, hogy nem hülyeség Kínába vinni ezt a meccset, mert egyrészt otthon senkit nem érdekel igazán, másrészt annyi néző, amennyi Pekingben kint volt, a Serie A első fordulójában összesen nem lesz az olasz stadionokban. Kicsit dicsérünk, kicsit dorgálunk, de legfőképp örömködünk, hogy újra van olasz foci. Méghozzá jó. Elolvasom »