Egyszer nagyon elmennénk oda. Innen úgy tűnik, hogy ez az ország maga az egzotikum. Elég messze van tőlünk, elég meleg van, elég hosszú a történelmük és társítunk hozzá egy csomó sztereotípiát, mert nem igazán ismerjük. Filmekben hajlamosak úgy bemutatni, mint egy olyan országot, ahol korlátlanul lehet bűnözni, vagy ha máshol bűnöztél, akkor oda kell menni, át kell lépni a határt és onnantól kezdve alacsony lovon, nagy kalapban kurjongathatsz a magasba lövöldözve pisztolyoddal és mindezt csak egy pár (szigorúan háromágú) kaktusz és néhány odébb lendülő ördögszekér figyeli. Ez az ország valahol dél és észak, európai kultúra és nem európai kultúra határán van. Számunkra, focival foglalkozó blog lévén azonban az a legérdekesebb, hogy a világfutball állandó résztvevője és mégis valahogy kívülálló maradt. Szeretjük. Egyszer nagyon elmennénk Mexikóba.

Több pozitívuma is volt annak, hogy Mexikó rendezhette a magyar idő szerint az éjszaka közepén befejeződő U17-es világbajnokságot. Ebben az országban megvesznek a futballért, stabil szereplői az elitfutballnak, ráadásul van egy olyan stadionjuk, az Azték, ahol a korosztályos tornák általános látogatottságához képest irdatlan tömegek, százezer néző előtt lehet megrendezni egy bronzmeccs-döntő kombinációt. A mexikói arénákban hamar hangsúlyossá vált, mennyire fiatal focistákról is beszélünk, szinte elvesztek bennük a résztvevők: többségük '94-ben, az amerikai vébé magasságában született. Nem véletlenül volt két Romario a jamaikai keretben.