Ha meccselemzésekről van szó, két dolog frusztrálhatja igazán az embert. Az egyik, ha nemhogy a kimenetelt, de a meccs képét sem találja el az előzetes okoskodást követően, a másik, talán még rosszabb eshetőség az, ha nem érti, mi történik a pályán. Ezt a kettőt sikerült ötvözni a City-Unitednek, megfejelve azzal a kiábrándultsággal, hogy iszonyú lapos bajnoki döntőt láttunk. Már ha az volt.

Egy edzőnek általában négy különböző taktikai szempontot kell megfontolni a meccs előtt: az alapvető kérdés mindig az, hogy a labdát vagy a területet próbálja meg kontrollálni az adott meccsen, emellett a játék sebessége, és a játék fő iránya határozza meg egy meccs képét.

Két ellentétes formában és lelkiállapotban lévő csapat meccse volt a City-Chelsea. Előbbiek kiestek az Európa-ligából, ráadásul a bajnokságban is botlottak egyet (megérdemelten) a Swansea ellen, így hosszú idő után már a MU mögött helyezkednek a tabellán. Eközben a Chelsea felemelkedése volt a BL legnagyobb sztorija, továbbmentek a hazai kupában is, és Di Matteo veretlenül készült az Etihadba. A karakterek nem, csak a tendenciák változtak: a Chelsea immár Di Matteo elvei szerint, mélyen a saját térfelén védekezett, egy totális fullbekké változtatott Bosingwával és Cole-lal, míg a City addig erőltette a rövidpasszos támadásait, míg eredményre nem vezettek. Tovább után Mágnestábla, és egy kis Mancini-méltatás.

Érdekes az a hangulat, amit érzékelünk a sajtóból az Európa Liga kapcsán. Szakvezetők, játékosok, szurkolók nem ritkán úgy magyarázzák az ebben való részvételt, mint valami állatoktól elkapható nemi betegséget. Enyhébben fogalmazva, azt tapasztaljuk, hogy a kisebbik európai kupa résztvevői legalábbis igyekeznek megnyugtatni szurkolóikat, hogy azért igenis fognak futballozni. Míg a Bajnokok Ligáját senki nem kérdőjelezi meg ilyen szempontból, az EL kapcsán sokakban felmerül a kérdés, hogy melyik csapatot mi ösztönzi arra, hogy minden tőle telhetőt megtegyen a kupában való sikeres szereplés érdekében. A megmaradt 32 csapat és annak játékosai különféle klubszintű és egyéni motivációkkal állnak a tavaszi folytatáshoz. Beharangozandó a mai mérkőzéseket, azt kíséreltük meg összegyűjteni, hogy bennünket mi érdekel ebből az egészből. Nagy horderejű következtetéseket nem szándékoztunk levonni és nem is magyarázzuk meg magunknak, hogy miért nézzük,  mert ezek nélkül is valóban van jó néhány figyelemreméltó dolog. Tapasztalatszerzés, figyelemfelkeltés, feledtetés és presztízs a választék legjava.

Úgy 20:47 lehetett, amikor ránéztem a livescore-ra, hogy tényleg úgy van-e, ahogy látni vélem, vagy ez valami furcsa jelzőtüze a fáradtsággal keveredő sörhiánynak, de nem, Pato tényleg berakta az érdemi sorozat első gólját, amit aztán tizenhat másik dugó követett. Ekkor már éreztem, hogy _donnelly natgeo-átiratához még annyira sem sikerülhet felnőnöm, mint Lázok Janinak egy liverpooli próbajátékhoz. Miután kollégám a vadak és nagytestűek szükségleteinek oldaláról közelítette meg a tegnapi játéknapot, én az eltiprásra, megsemmisülésre vagy csak simán tétlen bámészkodásra kárhoztatott apróságok oldalára álltam, de ahogy az láthatóvá is válik, nem sikerült maradéktalanul.

Tényleg nem lehet panaszra oka az angol foci szerelmeseinek. Az ünnepek alatt a vízcsapból is PL-meccsek folytak, aztán az erőltetett menetet egy izgalmasnak ígérkező rangadóval zárják le. A huszonkettedik forduló zárónapján a Manchester City látogat az Arsenalhoz. Több oldalról is meg lehet közelíteni a bajnoki címért folyó harcban is kiemelt jelentőségű mérkőzést, azonban szinte mindegyik elérési út hazai győzelmet prognosztizál. Mi azonban még tegnap döntetlent jósoltunk, így a lapozás után igyekszünk olyan érveket is felhozni, ami újgazdagék felé billenti a mérleg nyelvét. Katt után pro és kontra.