A stílus lehet átfogó jelentésű, mint korstílus, és lehet szűkebb értelmezése az egyéni kifejezésmódnak. Ugyanígy, a stílus jelen van a futballban is, csapat- és játékosszinten egyaránt. Általános szóhasználattal élve minden kultúrának, országnak megvan a maga stílusa. Ha azt halljuk, hogy az olasz, az angol, a brazil, az elenfántcsontparti vagy a norvég válogatott játszik valahol, rögtön felvillan előttünk egy jellemző kép, momentum, játékoskarakter, amellyel az adott országot és stílust - vagyis az adott labdarúgó kultúrát azonosítjuk. A stílus egyben identitást is ad egy csapatnak, egy bajnokságnak, következésképp a válogatottnak is. A közelgő Eb előtt ez még érzékenyebben érint minket, hiszen mi megint nem vagyunk ott, így aztán mindenki kedve és ízlése szerint választhat magának csapatot. Nekem egyébként nem is ez fáj igazán. Hanem az, hogy miközben tűpontos képünk van a világ számos válogatottjának a játékáról, semmiféle vizuális mementónk nincs a mieinkről, nem jelenik meg semmilyen stiláris kép a fejemben, ha azt hallom, hogy a magyar válogatott játszik. A miértre persze mindannyian tudjuk választ, de nem is ez a legfontosabb, így azért belemegyünk a témába.

A párhuzamos univerzumok Münchenben mégis összeértek: a mindenen áthatoló ágyúgolyó találkozott a mindent megállító fallal, és a paradoxont csak az utolsó lehetséges eszköz oldotta fel. A Barca legyőzhetetlenségének dogmája után a németek tizenegyespárbajáról szóló törvény is megdőlt. A Chelsea-fal ezt is kibírta. Nem azért, mert tökélyre fejlesztették a védekezésüket, hanem mert tökéletesen megközelítették saját határaikat. A többi már az ellenfél kezében volt. Szerencse, predesztináció, isteni beavatkozás, karma – a futball összes irracionális aspektusát fel lehet hozni ellenük, és mind meg is áll. Elméletileg. A gyakorlatban azonban egyik ellenfél sem tudott fogást találni a Chelsea-féle biomasszán, amit egy komplett BL-sorozat után szerencsétlen lenne a véletlennek tulajdonítani. BL-döntő, 2012, München.

Furcsa az a BL-döntő, amelybe a csapatok drukkerein kívül senki, vagy csak nagyon kevesen várták a két résztvevő felet. 2010-ben a Realnak nem jött össze a hazai döntő, a Bernebéuban rendezett finálén csak Mourinho koronázta királlyá magát, miután az Inter sima meccsen 2-0-ra verte  Bayernt. Viszont a bajorok most megcsinálták a bravúrt (egyben a Madridot is), így az Arroganz Arénában fogadhatják a Chelsea-t. A két szezon közti másik párhuzam, hogy a Bayern ellenfele pont a 2010-es Interre hajaz, hiszen a Chelsea-Barcelona párharc kísérteties párhuzamokat mutatott az Inter-Barca elődöntővel. 2010-ben az Inter kontrafocija nem feküdt a Bayernnek a döntőben, ami azért lehet fontos, mert most sem számíthatnak másra. Persze azért Di Matteo Chelsea-je más, mint az akkori Inter volt, különösen úgy, hogy Ramires, Ivanovics, Terry és Meireles hiányozni fog (ez akár érhetne egy Mocskos UEFA posztot is), de a hazai csapat sem teljes: Badstuber, Gustavo és Alaba sem lehet ott a döntőn. Tovább után megpróbálunk a két edző fejével gondolkodni, és tippelünk is.

Ha a tavalyi döntő után azt mondtuk, Falcao befejezte a művét, akkor most helyesbítünk, mint öreg székely a bakon: Falcao most látott csak neki igazán. A rekordhalmozó Porto két kulcsfigurája közül ő nemcsak átmentette a formáját, de újabb rekordot tett hozzá: senki nem nyert még egymást követő két évben El-t/UEFA-kupát különböző csapatokkal.

Ahogy lenni szokott, ahol hős van, ott akad egy bűnbak is: Amorebieta élete talán legtragikusabb meccsén van túl, nem túlzás azt mondani, hogy mindhárom gól az ő lelkén szárad. A meccs összképét tekintve – ahogy a ZM nagyon jól fogalmazza meg – elmondhatjuk, hogy míg általában a csapatok taktikája határozza meg az eredményt, most az eredmény határozta meg a meccs képét. Az Atlético agresszív letámadással kezdett, egyáltalán nem hagyta kibontakozni a Bilbaót, így Bielsa csapata pozíción kívülre került, kiesett a szerepéből, mint a bokszoló, aki megszokta, hogy a ring közepét uralva irányít, most mégis azon kapja magát, hogy a kötelek mellett gyomrozzák.

Ha csupán statisztikai szempontból tekintjük végig a kétezres évek nagy tornáit, már akkor is számos törvényszerűséget felismerhetünk, persze az igazán érdekes dolgok a számok mögött vannak. A legegyszerűbb statisztikai következtetés az lehet, hogy a sötét lovaknak tartott országok – elsősorban a sorozatterhelés miatt – csak a legritkább esetben tudják megszerezni a végső győzelmet, Görögország kivételével mindig az egyik topfavorit húzta be a tornát. Ennek elsősorban az az oka, hogy a kiscsapatok húzóemberei nem képesek a torna ideje alatt folyamatosan csúcsformában teljesíteni, míg a kiemelkedő futballkultúrával rendelkező országok kerete sokkal mélyebb, adott esetben még a kispadon is sztárjátékosok ülnek, emiatt taktikailag is kifinomultabb, rugalmasabb rendszerekkel képesek alkalmazkodni az adott kihívásokhoz. Szintén szembetűnő az is, hogy a végső győztesek milyen kevés gólt kapnak az egyenes kieséses szakaszban, a spanyolok például mindkét előző tornán nullázták az ellenfeleiket. Ezzel párhuzamosan az Eb-k és vébék gólátlaga is folyamatosan csökken 2000 óta, aminek elsősorban a meghatározó taktikai trendek változása az oka.

Futballról csak azokkal érdemes beszélgetni, akik vagy nagyon hülyék hozzá, vagy tényleg értenek a témához, ami a kettő között van, az csak kulturális vandalizmus. A két véglet közös metszete, hogy elgondolkodtató kérdéseket tesznek fel, mint például, hogy hogyan lehet eldönteni egy játékosról, hogy jó vagy rossz. Ramires például. Mert ugye brazil válogatott, játszik a Chelsea-ben, meg nyomta azt a gólt a Barcának, akkor biztos fasza. Sokszor viszont egy labdát nem tud átvenni, aztán meg öt métert tol rajta húsz centi helyett, klasszikus rohamnéger, tehát igazából rossz. Erre a kettősségre próbálunk valami választ adni, egy irtózatos kitérővel. Barry Kent - mi az igazság?

Ha meccselemzésekről van szó, két dolog frusztrálhatja igazán az embert. Az egyik, ha nemhogy a kimenetelt, de a meccs képét sem találja el az előzetes okoskodást követően, a másik, talán még rosszabb eshetőség az, ha nem érti, mi történik a pályán. Ezt a kettőt sikerült ötvözni a City-Unitednek, megfejelve azzal a kiábrándultsággal, hogy iszonyú lapos bajnoki döntőt láttunk. Már ha az volt.

Egy edzőnek általában négy különböző taktikai szempontot kell megfontolni a meccs előtt: az alapvető kérdés mindig az, hogy a labdát vagy a területet próbálja meg kontrollálni az adott meccsen, emellett a játék sebessége, és a játék fő iránya határozza meg egy meccs képét.

Mourinho az elmúlt tíz meccsükön sokszor, sokféleképpen próbálkozott Guardiola ellen. Az eddigi kísérletek közül kettő: Pepe védekező középpályásként való bevetése, és a szinte egész meccsen átívelő,  hiperintenzív letámadás vezetett eredményre. Most mégis úgy nyerte meg a meccset, hogy a leghatásosabbnak bizonyult fegyverek közül egyikkel sem élt, a Real egy régi-új utat választva bizonyított. Eközben Guardiola - aki számtalan alkalommal taktikailag, vagy a meccs közben eszközölt változtatásokkal győzte le Mourinhót - most hazai pályán szenvedett vereséget, és bár ezúttal is megpróbált váltani, elkésett az átalakításokkal, és a meccs végén a Barca már nem tudott felpörögni.

Nemhogy a két BL-elődöntő, de az egész szezon a két spanyol csapat körül forog idén, erre a poén kategóriából mostanra egészen reális gondolattá lépett elő egy Bayern-Chelsea döntő. Az angolokat harmadszor írták le a sorozatban, és harmadszor hozták a még reális körülmények között elvárható, de számukra már tökéletes végeredményt. Minden láncszem a helyén volt, teljesen tudatos, és a meccs végéig fenntartható taktikával fogták meg az életlen, dekoncentrált Barcát, miközben a Barca - talán már a hétvégi meccset is szem előtt tartva - szerette volna idegenben eldönteni a párharcot, és ez most visszaütött. Mágnestáblán a Chelsea - Barcelona, miközben hál' Istennek egyszer sem kell leírnunk a bíró nevét, a tömeghisztéria után vitatható ítéletek nélkül zajlott le a meccs.

Ritka az olyan alkalom, amikor egy bajnokság hajrája úgy jön ki, hogy egy adott meccs kimenetele tényleg arról dönt, hogy ki nyeri meg a bajnokságot. Az eredmény, és a hátralévő mindössze négy meccs tükrében szinte biztosra vehető a Dortmund címvédése, ami a szurkolóik szempontjából azzal válik tökéletesség, hogy pont azzal a hat ponttal vezetnek, amit a Bayern oda-vissza történő leverésével szereztek, miközben gólt sem kaptak. A BVB egyébként a gyenge ősz után teljesen kiegyensúlyozottan teljesít, szeptember óta veretlen, és a tökéletesen megérdemelt bajnoki dupla kapujában áll. Tovább után Dortmund - Bayern mágnestábla.

Az ismert előzmények miatt kicsit késve, de a szokásoknak megfelelően jelentkezünk egy Mágnestáblával is a Barca-Milanról, ha még maradt valakiben szufla a témát illetően. Az első meccshez képest a Milan felállása csak annyiban változott, hogy a sérüléséből visszatérő Abate bekerült a kezdőbe, ellenben Guardiola több jelentős változtatást is végrehajtott. Ezek egy része személyi jellegű volt: a védekezésben erősebb Keita helyett Fabregas, az általában középcsatárként játszó Sánchez helyén pedig Cuenca kezdett – ez utóbbi jelentette a komoly meglepetést. A változtatásokkal párhuzamosan nemcsak a Barcelona taktikája, de formációja is átalakult, bár ennek pontos részleteiben a nemzetközi szaksajtó is megosztott, bár ha Jonathan Wilson és Michael Cox egymástól függetlenül 3-3-4-ről írnak (a jövőre vonatkozóan érdemes JW írását elolvasni), azzal nem illik vitatkozni.

Imádok minden autentikus infót, rajzot, hangfelvételt, használt sportszárat, bármit, ami az öltözőből kerül ki. A legfrissebb ZM-cikkben találunk is egy ilyet az QPR-Arsenal (2-1) elemzése kapcsán. Igaz, ez Mark Hughes egy korábbi jegyzete még a ManCity padjáról, maga a cikk pedig azt írja le, hogy Hughes pontosan ugyanazokkal a fegyverekkel győzte le a hétvégén az Arsenalt, amelyeket korábban is használt. Gondoltam, ez talán titeket is érdekelhet, és ha az egész cikket nem is fordítjuk le, a legfőbb taktikai utasításokat bemutató táblát igen. Hűtőmágnes.

A legtöbb drukker a Milan-Barca idei harmadik, de immár egyenes kieséses rendszerben zajló kiadását várta a legjobban, és ha nem is okozott kimondott csalódást, de a tét miatt elmaradt mindkét csoportmeccs színvonalától és izgalmától. A meccs jellegét tekintve emlékeztetett egy Magyarország – Jugoszlávia vízilabda összecsapásra, ahol az egyik fél a játék lassításával, tördelésével és a fizikai elemek (párharcok) kihangsúlyozásával kompenzálja a másik csapat technikájából és játékintelligenciájából adódó hátrányát. Ebből a szempontból a Milan akarata tökéletesen érvényesült, a meccs globális taktikáját levitték a középpálya közepén megvívott párharcokra, és egy 20-25 perces időszaktól eltekintve végig megőrizték viszonylagos egyensúlyukat.

Végy egy jó kapust, a meccseket a védelmek nyerik, blabla, mindig ez a mantra megy, különösen Olaszországban, hiszen ha már egyszer nem kapsz gólt, nem szenvedhetsz vereséget sem, így ez az elsődleges feladat. Persze ez a legtöbbször nem sikerül, ilyenkor az egyik legfontosabb szurkolói feladat a bűnös felkutatása és lehülyézése, ám ez sokszor nem egyszerű feladat.

A jó védekezés/helyezkedés alapelveit négy pontban össze lehet foglalni:

1) a védő mindig az ellenfél és a kapu közé helyezkedik

2) a védőnek mindig egyszerre kell figyelni a labdát birtokló játékost, és a hozzá legközelebb eső társát (társ=az ellenfél csapattársa, akit nekem kell fognom - hogy teljesen egyértelmű legyen)

3) a védőnek szorosan* kell fogni az emberét, amennyiben

- a labdás játékos nincs lőtávolban (hiszen várhatóan az én emberemnek fog passzolni)
- a labda nélküli játékos a kapuhoz közel helyezkedik (mindig veszélyes, hiszen egy     mozdulattal gólt szerezhet)
- a labdás játékos elméletileg lőtávolban van, de nem tud kapura lőni (pl.: háttal áll a     kapunak, vagy a védőtársam blokkolja a lövősávot)

4) a védőnek nem kell szorosan fogni az emberét, amennyiben

- a labdás játékos látja a kaput**, tehát kapura lőhet; ilyenkor mindig az elsődleges veszélyforrás kiiktatására kell törekedni

- a saját emberünk távol helyezkedik a labdától (relatíve ártalmatlan), hiszen a védekezés egyik elsődleges alapelve az, hogy mindig átlósan a védőtárs mögött helyezkedik az ember (a kapu felé vezető úton), készülve arra az esetre, ha a labdás játékos megveri a védőtársam.

* = a szoros emberfogás azt jelenti, hogy a védő bármikor direkt kontaktust tud létesíteni a támadóval; tehát max. kartávolságban lehet

** = 'látja a kaput' – ésszerű körülmények között feltételezhető, hogy egy labdaérintésből adott helyről képes gólt szerezni

Két ellentétes formában és lelkiállapotban lévő csapat meccse volt a City-Chelsea. Előbbiek kiestek az Európa-ligából, ráadásul a bajnokságban is botlottak egyet (megérdemelten) a Swansea ellen, így hosszú idő után már a MU mögött helyezkednek a tabellán. Eközben a Chelsea felemelkedése volt a BL legnagyobb sztorija, továbbmentek a hazai kupában is, és Di Matteo veretlenül készült az Etihadba. A karakterek nem, csak a tendenciák változtak: a Chelsea immár Di Matteo elvei szerint, mélyen a saját térfelén védekezett, egy totális fullbekké változtatott Bosingwával és Cole-lal, míg a City addig erőltette a rövidpasszos támadásait, míg eredményre nem vezettek. Tovább után Mágnestábla, és egy kis Mancini-méltatás.

Mivel mindkét csapat - egyaránt megrázó körülmények között - kiesett az európai kupából, a meccsnek komoly tétet adott a harmadik, még BL-szereplést érő hely megszerzése, különösen a Lazio veresége miatt, de végül egyik csapat sem tudta kihasználni a kialakult helyzetet.

A két felállás nagy meglepetést nem hozott, az alaptaktikát is megtartották a csapatok, mégis, mindkét oldalon fontos kiigazításokat eszközölt a két edző. Armero és Flores cseréje még akkor is jól sült el, ha az utóbbi helyén játszó Fabbrinit végül kiállították (jogtalanul), miközben Pasquale az Udinese egyik legjobbja volt a bal oldalon.

A Napolit már jobban fel kellett forgatni: Aronica, Lavezzi és Hamsik kapott pihenőt a BL-meccs után (egyéb okot nem tudok a mellőzésükre), még Maggio sérült, így Dossena kezdett a bal oldalon, Zuniga pedig – a Chelsea elleni meccshez hasonlóan – átkerült a jobb oldalra. Lavezzi helyét Pandev vette át, és szintén erősen támadó szerepkörben kapott lehetőséget a világpolgár Dzemaili. Mágnestáblán az Udinese-Napoli.

Ahogy Garcia a beharangozóban említette, szezonok múltak a tegnapi BL-körön, de aztán még ennél is többet kaptunk: két ellentétes töltetű folyamat végén drámát, igazi sorstragédiát hozott a két meccs. A Bayernben hosszú ideje fortyogó indulat, belső feszültség, Robben kikezdése, Ribéry dacreakció, bajnoki bukdácsolás és Hoeness szűnni nem akaró mennydörgése vezette fel a meccset. A kudarc haragot, a harag motiváció, a motiváció sikert szült, két egymást követő 7-0 nem lehet a véletlen eredménye. Eközben az Inter kudarcai csak még több kudarcot, görcsösséget és végül kétségbeesett kapkodást hoztak, és a haláltusa végére egy elképesztőn szimbolikus kiesés tett pontot. Mágnestáblán a Bayern-Basel, és egy kis merengő a futball törvényeinek könyörtelenségéről.

Öldöklő küzdelmet hozott a hétvégi mágnestábláról szóló szavazás, melyet ugyan a Swansea-City nyert, de közvetítés hiányában (felvételről ugye senki nem néz meccset, ha van rá mód, a hülyeségemért pedig elnézést) mégis a Diósgyőr-Videoton sporttörténelmi elemzése érkezik tovább után, vagyis az NST Mágnestáblák történetében először NB I-es meccset néztünk - sajnos az öldöklő küzdelem a szavazás lezárásával véget is ért.

Mivel mindkét csapat 4-2-3-1-et játszott, óriási taktikai meglepetésekre nem lehetett számítani, de a korai gól mégis alapjaiban hatott a meccs kimenetelére. A 4-2-3-1 alapjában véve támadó felállás, ugyanakkor alkalmas kontrajátékra, és a csatár mögötti ember visszalépésével labdatartásra is. Azzal, hogy a Videoton gyakorlatilag az első támadásából gólt lőtt, a két csapat közti stíluskülönbség előre vetítette a meccs végkimenetelét is.

Európában biztosan nincs két stílusában ennyire különböző, de hatékonyságában ennyire hasonló futballkultúra, mint az angol és az olasz. A két játékelmélet közötti alapvető különbség okozza (okozhatja) azt, hogy amennyiben az egyik csapat képes szinte maradéktalanul megvalósítani a taktikáját, akkor ott a másiknak esélye sincs, annyira üti egymást a kettő. Milánóban az Arsenal minden karakterét elvesztette: lassan, enerváltan, a szélek totális mellőzése mellett kaptak egy négyest, míg a Milan pontatlan, dekoncentrált, mondhatni flegma játékkal épp' csak elkerülte a BL-történetének legnagyobb égését.

A mágnestáblás posztok legtöbbször arról szólnak, ki, mit, hogyan, vagy még pontosabb, ki, mit, hogyan kellett volna. Ezúttal ilyesmivel nehéz előállni. A Pool a rutinból csajozók magabiztosságával vette fel a ritmus, laza bókok, koktélokkal oldódó gátlások, mindenki tudja, mi jön, pörög az íratlan forgatókönyv, már fekszik a csaj, nem is kéreti magát, a Pool meg csak izzad az üres kapu előtt, bocs, de ez ma nekem nem megy. Pedig Dalglish felrakta a tökéletes csapatot, az ötfős középpályával egyszerre erősítette a saját csapatát, miközben jól vette el az Arsenal élét is, de aki üres kapuba sem tud gólt lőni, az megérdemli a kilencven sokadik perces ménkűt. Tovább után az első Mágnestábla, melyet a nép választott.