Bár még bőven vannak hátra ökölbe szoruló gyomorral várt izgalmak a Serie A-ban, a legfontosabb kérdés már eldőlt. Conte Juventusa minden oddsz ellenére megnyerte a klub 30. bajnoki címét, a Milannak nem jött össze a címvédés. Most megpróbáljuk kitalálni, miért történt így.

Torinóban sem gondolta senki a szezon elején, hogy a Juventus a bajnoki címért fog küzdeni. Az elvárás a BL-szereplés kiharcolása volt, de valószínűleg ezt is igen óvatosan bökték ki, hiszen látni kellett a tényeket. Conte – bár két csapatot is feljuttatott a Serie B-ből – az első osztályban rutintalannak számított, a futballról alkotott képe pedig nemcsak közegidegennek tűnt, de az egészet egy olyan játékosra építette fel, aki cirka öt éve nem játszott nemhogy kiemelkedően, de elfogadhatóan sem. Aztán ott ült a klub nyakán az elmúlt évek minden megaláztatása, egy olyan kerettel kellett csodát tennie, ami zsinórban két hetedik hely mellett botrányos teljesítménnyel borzolta sokat próbált szurkolói idegrendszerét.
Elolvasom »

Ha Inter-szurkoló vagy, a derbi megmutatta, hogy van remény. Ha Juve-szurkoló vagy, idén oda-vissza megnyerted a derbit. Ha csak úgy megnézted a meccset, akkor meg egy szemre is tetszetős taktikai csatát láttál tonnányi gólhelyzettel, remek egyéni teljesítményekkel, végül papírforma eredménnyel – bírózás nélkül.

Ranieri úgy húzott nyerőnek tűnőt, hogy igazából a szokásos gyémántot tette fel, de ráakasztott egy kullancsot Pirlóra, amivel alaposan megroppantott a Juvét egy félidő erejéig. Aztán jött a második félidő, egy menetrendszerű hiba, amiből vezetést szerzet a Juventus, az Inter pedig összeesett, mint a szüreti széklet. Nem tudjuk, ennek köszönhető-e a győzelem, de Conte CV-jében biztosan jól fog mutatni, hogy idén már a 3. olyan rangadóját hozza le veretlenül, ahol az első félidőben elkenik a csapata száját.
Elolvasom »

Volt a grundon a köcsöggyerek, aki csak azért jött le (szarul) focizni, hogy villogtassa az új cuccait, meg a fasza bőrlasztiját. Aztán amikor beette a harmadik bőrt, vagy nem jött össze neki valami, fogta a zsugát, és hazament. Tönkretette a játékunkat.

Pontosan ugyanezt tette a Milan-Juventusszal Taglivento, illetve nem is a spori (aki a mezőnyben igazából nem dolgozott rosszul), hanem a faszkalap partjelzője, aki az összes téves ítéletért felelős. Az ő kapujába esett Muntari és Matri meg nem adott gólja, ő nem vette észre Mexes ütését, ő állt ott a barom arcával, és rontotta el azt a meccset, amit mindkét tábor (és mindenki, akit érdekel az olasz futball) reszketve várt. Most viszont nem erről lesz szó. Elolvasom »

Minden országnak megvan a maga futballkultúrája. A brazilok gyermeki örömmel buzizzák a labdát, az angolok 120 éve futnak, megtolják, ellövik, a spanyolok elvesztik, a németek megnyerik. A népekre jellemző sajátosságok szinte kivétel nélkül tetten érhetők az ország futballjában is, a kollektív néplélek a nemzet csapataiból tisztábban tükröződik vissza, mint a történelemkönyvekből, ami újra csak azt bizonyítja, hogy a labdarúgás már nagyon régen több mint egy játék. Egy kivétel mégis akad. Az enni, inni, énekelni, mulatni, dugni mindenkinél jobban szerető, a kicsorduló életörömtől egy bamba vigyorrá összeálló Olaszország gyermekei a futballpályára lépve hihetetlen metamorfózison mennek keresztül. Az autóikat nem tudják rendesen összerakni, csatát legutóbb az ókorban nyertek, az olasz játék valahogy mégis az elképesztően precíz harctéri fegyelmezettség labdarúgásra hangolt verziója lett. Nincs hozzá hasonló, nincs jobban megosztó: úgy hívják, calcio.

Minél előbb szakítunk a hagyományos >győzni bármi áron< mentalitással, annál jobb. A futball filozófiája gyökeresen megváltozott a világ más tájain, ezért is járnak ezek az országok előttünk. Olaszország a letűnt sikerek hazája – mennydörögte Arrigo Sacchi a dél-afrikai vb arcpirító kudarcát követően, mikor az olasz szövetség megbízta az utánpótlás-válogatottak átfogó menedzselésével. Szavainak megfelelően (bár nem azok következményeként) masszív változások indultak meg a Serie A-ban, melyek azonban nem csak a képzést, az infrastruktúrát vagy TV-jogdíjakat érintik, hanem az alapvető futball-filozófiát is. A catenacciót – történelmileg – a gyengék fegyverének ismerte meg és fogadta el Olaszország. Nagyon konzervatív a játékfelfogásunk, aminek két oka van: egy szociokulturális, és az ebből következő sportszakmai. Olaszországban nincs nagy hagyománya a kemény munkának, márpedig anélkül sokkal egyszerűbb védekezni, mint támadni – megint csak Sacchi. Azért épp ő a hivatkozási alap, mert utoljára neki sikerült alapvetően megreformálni a Calciót a 80-as, 90-es években. Mára azonban úgy tűnik, a catenaccio létjogosultsága a 2006-os vb-csúccsal megszűnt. Számos egyéb tényező mellett ennek az az oka, hogy a nemzetközi labdarúgás olyan szintre gyorsult, hogy a tudás- és technikai különbség már a megfelelő antitaktikával sem eltüntethető. A Milan például a legutóbbi három BL-szereplése alkalmával nemcsak hogy simán kiesett angol ellenfelével szemben (2011 Spurs, 2010 MU, 2008 Arsenal), de még csak meccset sem tudott nyerni. Mourinho BL-győzelme az Interrel ugyan ellenpólust jelenthetne, ugyanakkor az látni kell, hogy az ó módszere csak kivételes klasszisokkal, eseti jelleggel működött, nem terjeszthető ki egy komplett bajnokságra, ráadásul kulcsjátékosai nem is olaszok voltak. A helyzet minden szempontból megérett a váltásra, és nem véletlen, hogy éppen a Juventus az egyetlen veretlen csapat a bajnokságban. Rendhagyó Mágnestábla és elmélkedés a Lecce-Juventus kapcsán.

Másfél évvel ezelőtt az ember könnyedén helyezte el a futballtérképen Andrea Barzaglit: kicsivel a hasonlóan bizonytalan, ámde kiváló lövőerővel rendelkező Plókai Attis alá, talán valamivel a fineszes felszabadítások apostola, Nagy Tibi fölé. Ugyanakkor van benne egy csipetnyi Roque Junior is, ha azt nézzük, milyen kevés tehetséggel milyen sokra vitte egy kulcsposzton játszva. Német bajnok, világbajnok, és nem indul rossz eséllyel rá, hogy idén olasz bajnok is legyen.

De a január óta eltelt időszakban minden megváltozott. A Serie A második legjobb (Thiago Silva a világon is az elsők között van) középhátvédjéről beszélünk, aki úgy irányítja az olasz listavezető Juventus védelmét, ahogy a halálra sztárolt Chiellini és a 15,5 milliós Bonucci hiába próbálta bármikor az előző két és fél évben. Tetemre hívom az NST németes szekcióját. Elolvasom »

Milyen lehet ez az olasz bajnokság a külső szemlélő szemével? Vajon a Juventus szárnyalása beárazza a Serie A-t, vagy tényleg egy komoly bajnokesélyes csapatról beszélünk? Képes lehet-e a Juve, vagy bárki más megszorítani a Milant egy hosszú bajnoki versenyfutásban? Van-e még remény a Roma, a Napoli, esetleg az Inter számára? Meddig juthatnak a tavalyi évben is szépen futó középcsapatok, azaz a Lazio és az Udinese?

A bajnokság bő harmadánál járunk, és egy csomó helyen már most úgy tűnik, szénné égett a pite. Jóval érdekesebbnek gondoltuk az idei szezont, mint amilyen végül valószínűleg lesz, a rengeteg szerencsétlenkedés miatt már most elmondható, hogy kétszemélyesre csökkenőben van a bajnoki versenyfutás. Ettől már csak egy dolog menthet meg minket. Elolvasom »

Még csak a bajnokság negyede ment le, de egy scudetto-esélyest máris kihúzhatunk a listáról: az Inter innen már nem fog visszajönni, főleg a Ranieri rendelkezésére álló kerettel (és magával Ranierivel). A Napolit szétszaggatja a kettős terhelés, és a cserék távolról sem olyan erősek, mint a kezdőcsapat, a Roma identitást vált, a Lazio egyelőre kevés ahhoz, hogy végigmenjen egy bajnokságon, és ugyanez még igazabb az Udinesére is. Ott lenne még a Juventus, hogy versenyezzen a Milannal, de hiába vezetnek most Contéék, és hiába győzték már le idén a címvédőt, arra azért nagy összegben nem fogadnánk, hogy a Juve mostani formája kitart májusig – vagy akár februárig. Egy kicsit beszélünk a tabella elején látható tömörülésről, de még mindig óvatosabbak vagyunk, mint a moldáv hegyipásztor, amikor a kecskéje mögé lopódzik. Elolvasom »

Túl vagyunk az első komoly rangadókat hozó játéknapon, a kéthetes válogatott szünet előtt forrong a Serie A. Az év edzőjének itt-ott már a fejét követelik, az Internél már le is hullott az a fej, most meg egy bíróét követelik, csak a tavalyi két kisnagy, a Napoli és az Udinese tartja a frontot. Na meg az újjászületett Juventus.

Az alábbiakban felhívjuk a figyelmet arra, hogy öt forduló az lópikula, és a világon semmilyen következtetés nem vonható le belőle májust illetően. Megvédjük Allegrit, megdicsérjük Ranierit, és port hányunk az ostoba rigó pofájába. Elmondjuk, mi lehet a Napoli gondja, miből lehet baja a Juventusnak, és miért lesz bajnok az Udinese. Na, jó, lehet, hogy nem lesz. Elolvasom »

A Napoli-Udinese versenyfutásba csak áprilisig tud beleszólni a Juventus, de miután Conte félholtra veri Kraszicsot, és lefejeli Vucsinicset, a csapategység megbomlik, és az utolsó fordulóban a Cagliari előz, és elcsípi az utolsó BL-helyet. A fantasztikus meglepetéseket hozó bajnokságot végül úgy nyeri meg a Napoli, hogy 4-0-ra nyer Udinében, a friuliak viszont csak 3-1-re a San Paolóban, de már februárban látszik, hogy a 24 pontos hátrányban levő Internek, és a 15 fával lemaradó Milannak nincs esélye a scudettóra.

Legalábbis – a jobbára semmit nem jelentő – első két játéknap után így néz ki. Noha nem így lesz, azért van itt néhány dolog, amit már most érdemesnek találunk kedves mindnyájuk elé tárni, hiszen egyrészt tanulságosak, másrészt alig kettőt kell aludni, hogy meg is mérettessenek ezek a meglátások. Hajtás után megnézzük, mi okozza, hogy a bajnokság esélyeseinek jelentős része a tabella alsóbb részén tanyázik az első két játéknapot követően. Elolvasom »

Ahogy az a játékrendszerek kialakulása kapcsán lenni szokott, a 4-2-4 ősatyját is nehéz megszemélyesíteni, és mivel a futballtörténelem ezen részéről még sajnálatos módon lemaradtunk, Jonathan Wilson bibliáját hívjuk segítségül. Az '50-es években induló folyamat a világ számos részén, egymástól függetlenül jelent meg. Az átalakulásban szerepet kapott Jimmy Hogan és Sebes Aranycsapata a visszavont Hidegkutival, Borisz Arkagyijev Dinamo Moszkvánál végzett forradalmi munkája és Zezé Moriera Fluminensénél bevezetett újításai. Mi most ennél a változatnál maradnánk, mert egy nagyon fontos játékelemben kiemelkedett társai közül: ő honosította meg a területvédekezést.

Egy hét késéssel, de úgy néz ki, elindul a világ legjobb bajnoksága, a Serie A. Olaszos nyár van mögöttünk, a trendek nem változtak sokat, és egyszer még a nap is kisütött, amikor a válogatott megcsapta a dupla címvédő spanyolokat. A többi viszont keserves: Eto'o személyében elhagyta a ligát egy klasszikus top10-es sztár (Sneijdert és Ibra maradt ilyen), a legnagyobb érkező csillag pedig a 32 éves Diego Forlán volt. Aztán mindhárom olasz selejtezős csapat elhasalt saját kupasorozatában, az Udinese emberül helytállt az Arsenallal szemben a BL-ben, a Palermo és a Roma viszont egy svájci, illetve egy szlovák csapat ellen hullott ki az EL-ből. Ebbe a remek hangulatba vert bele egyet a sztárjk, ami Juhár Tomi összeesküvés-elmélete szerint meg volt rendezve – ami nem is tűnik hülyeségnek egyébként. Mindezek ellenére kifejezetten izgalmasnak ígérkező bajnokság indul el pénteken, mindjárt egy nagyon jó meccsel. Kezdjük is. Elolvasom »

Minden országnak megvan a maga futballkultúrája. A brazilok gyermeki örömmel buzizzák a labdát, az angolok 120 éve futnak, megtolják, ellövik, a spanyolok elvesztik, a németek megnyerik. A népekre jellemző sajátosságok szinte kivétel nélkül tetten érhetők az ország futballjában is, a kollektív néplélek a nemzet csapataiból tisztábban tükröződik vissza, mint a történelemkönyvekből, ami újra csak azt bizonyítja, hogy a labdarúgás már nagyon régen több mint egy játék. Egy kivétel mégis akad. Az enni, inni, énekelni, mulatni, dugni mindenkinél jobban szerető, a kicsorduló életörömtől egy bamba vigyorrá összeálló Olaszország gyermekei a futballpályára lépve hihetetlen metamorfózison mennek keresztül. Az autóikat nem tudják rendesen összerakni, csatát legutóbb az ókorban nyertek, az olasz játék valahogy mégis az elképesztően precíz harctéri fegyelmezettség labdarúgásra hangolt verziója lett. Nincs hozzá hasonló, nincs jobban megosztó: úgy hívják, calcio.

„De Miki, most te tényleg el tudod képzelni, hogy Moratti kimarad egy ilyen méretű svindliből?” Általában ez volt az utolsó érvem a kedvenc Inter-szurkolómmal folytatott calciopolis viták tömkelegében. 2007-ben – kedves pajtásaim segítségével – elkezdtem írni egy könyvet a calciopoliról, amit valószínűleg már soha nem fejezek be, hiszen most már minden, amit azóta leírtam, mint sejtést, bizonyságot nyert, és tényként kezelendő. Gyakorlatilag lezárult a calcipoli ügyében indított második eljárás (ezt már a Juventus indította), az ítéletet kimondták, mégis az a legvalószínűbb végkifejlet, hogy a világon semmi nem történik. Maximum elveszik az Intertől azt a bajnoki címet, amiért csak annyit kellett tennie, hogy a megfelelő emberre bízta mind az ügyészségi nyomozást, mint a calciopoli levezénylését. Elolvasom »

Egy kellemetlenül hosszúra nyúlt sorozat véget ért 1998-ban, egy másik kellemetlen sorozat pedig folytatódott: 32 év után a Világ Legfehérebb Mezére került a plecsni, a Real Madrid legyőzte a döntőkben továbbra is esetlen óvodásként támolygó Juventust, amely 73 (Ajax), 83 (Hamburg), 97 (Dortmund) után 98-ban is csak a fináléban kapott ki (és hol volt még 2003-as Milan?). A Bajnokok Ligája 1997-98-ban még kereste a helyét, újra voltak változások a lebonyolításban. Az egy évvel korábbihoz képest hat csoportot csináltak négy helyett, és visszatérhettek a korábban az UEFA-kupába száműzött kiesebb csapatok is – tőlünk az MTK Hungária. További változás, hogy csak a csoport első helye ért automatikus továbbjutást, a hat csoportmásodik közül csak kettő ment a negyeddöntőbe. Tovább folytatjuk Amokachitól Militóig tartó sétánkat hajtás után. Elolvasom »

Decemberben elhagyta a számat az a mondat, hogy ez az utóbbi évek legjobb Serie A-ősze. A tavasz már egy kicsit másabb, ahogy várható volt, kicsit szétrázódott a mezőny, de messze nem annyira, mint az elmúlt években megszokhattuk. Óriási harc várható a bajnoki címért, az utolsó BL-helyért, de még az – egyébként méltán telibeszart – EL-ért is, hogy a kiesés ellen menekülőket ne is említsük. Nyolc fordulóval a vége előtt még a világon semmit nem lehet magabiztosan kijelenteni, bár határozott véleményünk természetesen van a dolgokról. Bár az olasz összefoglalók ritkábbá váltak, mint a jó ütemű Bonucci-keresztezések, az elmúlt hétvége eseményei mellett nem mehetünk el szó nélkül mi sem. Egy rakás kérdés, némi esélylatolgatás és egy jó csomó körömre koppintás következik hajtás után. Elolvasom »

A Juventus, az ősz hajú, szivarkázó férfi (akiről azt mondták annak idején, túl jóképű ahhoz, hogy nagy játékos váljék belőle), a címvédő Ajax szívrohamos elődöntője a furcsa úton odáig jutó Panával, a nemzeti futballja erejét ezúttal a Nantes-tal mutató franciák, először három pont, bundabotrány, és egy ország öltözik zöldbe. Címszavakban ennyi lenne, amit alább részletesebben tárgyalunk, illetve most már a Ferencváros csodálatos menetelésével nem foglalkozunk, mert azt Garcia bőrmester már megénekelte külön (a poszt stílszerűen a nemzeti ünnepen élesedik). 1995/96-ban először járt három pont egy győzelemért, először járt magyar csapat a csoportkörben, és tovább folytatódott a jelenlegi szemmel nézve röhejes olasz klubok nyomasztó dominanciája a sorozatban. Amokachinál indult, Militóig tartó utunk IV. része hajtás után vár rád. Elolvasom »

Hetek óta tartja magát a hír, hogy a Juventus szeretné leigazolni Dzsudzsák Balázst, a dolog már eljutott odáig, hogy nemcsak az érintett beszél róla, de a Juve-fórumokon is szóba került a neve. Mivel a Juventusnak valóban szüksége lenne egy balszélsőre, és egyre többen emlegetnek egy lehetséges 4-3-3-as felállást Torinóban, elhatároztuk, hogy körbejárjuk a kérdést, és szerény eszközeinkkel pro és kontra felsorakoztatjuk érveinket a magyar szélső leigazolása ellen, és mellett. Hajtás után averbális, audiovizuális támadást indítunk az egyik oldalról, amiben elsősorban a szívünkre hallgatunk, a másik szárnyról pedig összepréselt ajkakkal atyai szigort erőltetünk magunkra. Elolvasom »

Még mi, akik valóban nagyon szerettük David Trezeguet-t, is leheletnyi megnyugvással vettük tudomásul, hogy távozik a csapattól a francia csatár. Az elmúlt két szezonban sok mindent elfelejtettünk, amit a Juventusért tett, és ez nem helyes. Szerencsére volt, aki nem felejtette el, Alessandro Del Piero például saját honlapján búcsúzott el a fegyvertárstól. A találatért köszönetet mondunk állandó forrásunknak, az olaszforum.blog.hu szerkesztőjének, mbembának. A posztjában olvasható a levél fordítása.