Ha Inter-szurkoló vagy, a derbi megmutatta, hogy van remény. Ha Juve-szurkoló vagy, idén oda-vissza megnyerted a derbit. Ha csak úgy megnézted a meccset, akkor meg egy szemre is tetszetős taktikai csatát láttál tonnányi gólhelyzettel, remek egyéni teljesítményekkel, végül papírforma eredménnyel – bírózás nélkül.

Ranieri úgy húzott nyerőnek tűnőt, hogy igazából a szokásos gyémántot tette fel, de ráakasztott egy kullancsot Pirlóra, amivel alaposan megroppantott a Juvét egy félidő erejéig. Aztán jött a második félidő, egy menetrendszerű hiba, amiből vezetést szerzet a Juventus, az Inter pedig összeesett, mint a szüreti széklet. Nem tudjuk, ennek köszönhető-e a győzelem, de Conte CV-jében biztosan jól fog mutatni, hogy idén már a 3. olyan rangadóját hozza le veretlenül, ahol az első félidőben elkenik a csapata száját.
Elolvasom »

"Amikor egy csapatnak hosszú ideig nem megy (ez Spanyolországban másfél meccset jelent), a Marca, a Sport, a Mundo Deportivo meg az As, vagyis a végletekig elfogult spanyol sportsajtó crisis-ről beszél. Ennél súlyosabb már csak a fin de un ciclo, amit különösen nagy pofonok után szoktak leírni. Kevés a kétség, hogy ez itt most bizony tényleg egy korszak vége"

Az NST őshazájába nyúltunk vissza a fenti idézetért, ezt Bede Marci írta a Barca Getafétől elszenvedett 4-0-s világégése után. Ha Spanyolországot nem számítjuk, és a spanyol újságok helyére behelyettesítjük a Corrierét, a Gazzettát és a Tuttosportot, az analógia eltéveszthetetlen: végérvényesen véget ért egy korszak az Internél. És az olyan, hogy ha múlik, akkor fájnia kell...
Elolvasom »

Ahogy Garcia a beharangozóban említette, szezonok múltak a tegnapi BL-körön, de aztán még ennél is többet kaptunk: két ellentétes töltetű folyamat végén drámát, igazi sorstragédiát hozott a két meccs. A Bayernben hosszú ideje fortyogó indulat, belső feszültség, Robben kikezdése, Ribéry dacreakció, bajnoki bukdácsolás és Hoeness szűnni nem akaró mennydörgése vezette fel a meccset. A kudarc haragot, a harag motiváció, a motiváció sikert szült, két egymást követő 7-0 nem lehet a véletlen eredménye. Eközben az Inter kudarcai csak még több kudarcot, görcsösséget és végül kétségbeesett kapkodást hoztak, és a haláltusa végére egy elképesztőn szimbolikus kiesés tett pontot. Mágnestáblán a Bayern-Basel, és egy kis merengő a futball törvényeinek könyörtelenségéről.

A Mourinho-mágia, a madridi meccs már a múlt. Ma Milánó és München is Manchester meglepő mintáját másolhatja. Milito és Müller ma még megmutathatja, mi maradt meg a morálból és a motivációból, mely miatt másnak mondhatták magukat. Marseille és a miniállam meglepetéscsapata mérhet megalázó mélyütést mindkettőjükre. Mérsékelt megújulással még menthetik magukat, miközben a média méltatlan magatehetetlenségük miatt már meggyújtott máglyájuk mellett mondaná megérdemelt mementójukat. Elvileg a két erősebb fogadja hátrányból a két gyengébbet. Mindkettő esélyesebb még most is, de főleg az Inter esetében kérdéses, hogy ez az esély mennyire valós, hiszen, amit tőlük láttunk az első meccsen az olyan volt, mint amiért Messit kiszórták Vanczák ellenében. Erősen visszafogott.

Hát akkor ötödször is Boldog Születésnapot NST! Igen, tudjuk, hogy tegnap volt, de a BL miatt inkább áttoltuk mára, és nem is baj, hogy így tettünk, mert már nem akarunk olyan szülinapi posztáradatot, mint korábban. Ma is lesz jó sok bejegyzés, minden szerző tol valamit, csak a tegnapi meccsek posztjára áhítozók maradnak kicsit szárazon.

Tegnap egy pánnépsport meeting keretén belül újra megtörtént az, ami már egy korábbi (az első) népsportos találkozón: az asztaltól, ahol ültem, két tévére is ráláttam, az egyiken az Intert verték, a másikon a Bayernt (akkor két Szuperkupa volt egyszerre). A dolog örömteli tartalma mellett egy ilyen esemény csak azért gázos, mert ha két meccset nézel egyszerre, egyiket sem látod igazán. Úgyhogy az alábbi poszt sem erről a két meccsről szól igazából, hanem sokkal inkább egy idén egyre aktuálisabbá váló kérdéskörről.  Elolvasom »

Amikor az ember az esti meccsre, meccsekre gondol, általában tudatában vannak annak, hogy a mérkőző felek milyen eredményeket érte el az elmúlt időszakban. Azt is tudja nagyjából, hogy mely játékosok sérültek, kik vannak jó vagy éppen rossz formában. Legalább halvány képet arról is kap, hogy az edző és a játékosok között épen milyen a viszony, és úgy általában véve milyen a klub körül uralkodó hangulat. Statisztikai mutatók, nyilatkozatok állnak rendelkezésre, ugyanakkor nagyon nehéz ezeket úgy értelmezni, hogy egy konkrét másik csapattal szemben mihez vezethetnek az előjelek, a fentiekben taglalt ismeretek. Bizonyos állítások beigazolódnak, mások pedig cáfolatot nyernek, hiszen mégis pillanatok, egyéni megoldások változtatnak az adott meccsre elképzelt „rendszeren” Nehéz figyelmen kívül hagyni a tudományos értelemben vett taktikát is, hiszen bonyolult stratégiai játékként is fel lehet fogni egy találkozót. A Bajnokok Ligája különlegességét az adja, hogy ebben a sorozatban játékosok, csapatok, edzők képesek attól eltérően viselkedni amit a bajnoki meccseken mutatnak. A ma esti Basel-Bayern és Marseille-Inter előtt megpróbálunk a rendelkezésre álló információk alapján képet alkotni arról, hogy mi történhet. Tendenciákat keresünk, és a tegnap esti hangulatot reméljük.

Éppen túl a bajnokság felén nyilvánvaló marhaság lenne a tavaszi befutóval foglalkozni Olaszországban, de a jelenlegi helyzet van olyan speciális, hogy talán mégis érdemes. Ennek az az oka, hogy a következő egy-másfél hónap olyan fontossággal bír, hogy ha nem is dönti el a scudetto sorsát, egészen biztosan hatása lesz rá így vagy úgy.

Arra gondolunk, hogy ha a Milan belerokkan a februári dömpingbe, akkor az újra parádés formában futballozó Juventus olyan előnyre tehet szert, amit már nagyon nehéz lesz behozni, ellenben ha Contéék képtelenek lesznek kihasználni, hogy legnagyobb ellenfelüknek irgalmatlan sorozatban kell helytállniuk, a Milan kaphat olyan lendületre, ami bajnoki címet érhet. És közben jön az Inter, ahol hasonló kérdések bukkannak fel, csak inkább taktikai szempontból, annak is a személyi vonatkozásában. Akárhogy is, ez biztosan izgi lesz.
Elolvasom »

Sokkal inkább érdekes, mint jó meccset hozott a milánói derbi, amit végül egyrészt megérdemelten, másrészt igen furcsán nyert meg az Inter – illetve vesztett el a Milan. Kezjük a legnagyobb meglepetéssel: Ranieri, akit túlzás lenne taktikai zseninek nevezni, úgy elverte a saját nagyképűsége áldozatául eső Allegrit, mint jég a határt. Folytassuk azzal, hogy a kétszer is az év edzőjének választott Allegri egyrészt rosszul rakta fel a csapatát, másrészt az Inter egyetlen – előre látható – megmozdulására sem tudott érdemben reagálni, és mázlija volt, hogy nem kétgólos hátrányban kellett a szünetre mennie. Zárjuk ott, hogy az Inter valóban emlékeztetett Mourinho csapatára két fontos szempontból: egyrészt úgy szívta el az ellenfél támadói elől a levegőt, hogy a Milan a hajára kenhette a _kétharmados fölényét, meg a komoly sebességkülönbséget, másrészt volt egy csatára, aki egyetlen kínálkozó lehetőségét magabiztosan váltotta gólra. Catenaccio, fuckyeah!

Minden országnak megvan a maga futballkultúrája. A brazilok gyermeki örömmel buzizzák a labdát, az angolok 120 éve futnak, megtolják, ellövik, a spanyolok elvesztik, a németek megnyerik. A népekre jellemző sajátosságok szinte kivétel nélkül tetten érhetők az ország futballjában is, a kollektív néplélek a nemzet csapataiból tisztábban tükröződik vissza, mint a történelemkönyvekből, ami újra csak azt bizonyítja, hogy a labdarúgás már nagyon régen több mint egy játék. Egy kivétel mégis akad. Az enni, inni, énekelni, mulatni, dugni mindenkinél jobban szerető, a kicsorduló életörömtől egy bamba vigyorrá összeálló Olaszország gyermekei a futballpályára lépve hihetetlen metamorfózison mennek keresztül. Az autóikat nem tudják rendesen összerakni, csatát legutóbb az ókorban nyertek, az olasz játék valahogy mégis az elképesztően precíz harctéri fegyelmezettség labdarúgásra hangolt verziója lett. Nincs hozzá hasonló, nincs jobban megosztó: úgy hívják, calcio.

Milyen lehet ez az olasz bajnokság a külső szemlélő szemével? Vajon a Juventus szárnyalása beárazza a Serie A-t, vagy tényleg egy komoly bajnokesélyes csapatról beszélünk? Képes lehet-e a Juve, vagy bárki más megszorítani a Milant egy hosszú bajnoki versenyfutásban? Van-e még remény a Roma, a Napoli, esetleg az Inter számára? Meddig juthatnak a tavalyi évben is szépen futó középcsapatok, azaz a Lazio és az Udinese?

A bajnokság bő harmadánál járunk, és egy csomó helyen már most úgy tűnik, szénné égett a pite. Jóval érdekesebbnek gondoltuk az idei szezont, mint amilyen végül valószínűleg lesz, a rengeteg szerencsétlenkedés miatt már most elmondható, hogy kétszemélyesre csökkenőben van a bajnoki versenyfutás. Ettől már csak egy dolog menthet meg minket. Elolvasom »

Még csak a bajnokság negyede ment le, de egy scudetto-esélyest máris kihúzhatunk a listáról: az Inter innen már nem fog visszajönni, főleg a Ranieri rendelkezésére álló kerettel (és magával Ranierivel). A Napolit szétszaggatja a kettős terhelés, és a cserék távolról sem olyan erősek, mint a kezdőcsapat, a Roma identitást vált, a Lazio egyelőre kevés ahhoz, hogy végigmenjen egy bajnokságon, és ugyanez még igazabb az Udinesére is. Ott lenne még a Juventus, hogy versenyezzen a Milannal, de hiába vezetnek most Contéék, és hiába győzték már le idén a címvédőt, arra azért nagy összegben nem fogadnánk, hogy a Juve mostani formája kitart májusig – vagy akár februárig. Egy kicsit beszélünk a tabella elején látható tömörülésről, de még mindig óvatosabbak vagyunk, mint a moldáv hegyipásztor, amikor a kecskéje mögé lopódzik. Elolvasom »

Túl vagyunk az első komoly rangadókat hozó játéknapon, a kéthetes válogatott szünet előtt forrong a Serie A. Az év edzőjének itt-ott már a fejét követelik, az Internél már le is hullott az a fej, most meg egy bíróét követelik, csak a tavalyi két kisnagy, a Napoli és az Udinese tartja a frontot. Na meg az újjászületett Juventus.

Az alábbiakban felhívjuk a figyelmet arra, hogy öt forduló az lópikula, és a világon semmilyen következtetés nem vonható le belőle májust illetően. Megvédjük Allegrit, megdicsérjük Ranierit, és port hányunk az ostoba rigó pofájába. Elmondjuk, mi lehet a Napoli gondja, miből lehet baja a Juventusnak, és miért lesz bajnok az Udinese. Na, jó, lehet, hogy nem lesz. Elolvasom »

Embert küldünk a holdra, birkákat klónozunk és állítólag már szavazhatnak a nők is, az viszont valamiért elérhetetlen, hogy az ember beüljön a tévé elé egy BL-fordulóban, és kiválassza, melyik meccset szeretné nézni. A két BL-győztes meccse helyett szívesebben néztem volna (és akik látták a PSV-Ajaxot múlt héten, valószínűleg egyetértenek) a játéknap nagy (Bayern-Citeh) vagy kisebb (Napoli-Villarreal) rangadóját. Némi meglepetésre az Ajax lehozott egy egész jó félidőt Madridban, így csak fél szem jutott a fenti két meccsre, Ranieri alatt megbokrosodott az Inter, a Citynél a vereségnél is fájóbb botrány kezd alakulni, a Napoli pedig Csöni kedvéért egyszer kiállt a Villarreal ellen a legerősebb felállásában is. Elolvasom »

A Napoli-Udinese versenyfutásba csak áprilisig tud beleszólni a Juventus, de miután Conte félholtra veri Kraszicsot, és lefejeli Vucsinicset, a csapategység megbomlik, és az utolsó fordulóban a Cagliari előz, és elcsípi az utolsó BL-helyet. A fantasztikus meglepetéseket hozó bajnokságot végül úgy nyeri meg a Napoli, hogy 4-0-ra nyer Udinében, a friuliak viszont csak 3-1-re a San Paolóban, de már februárban látszik, hogy a 24 pontos hátrányban levő Internek, és a 15 fával lemaradó Milannak nincs esélye a scudettóra.

Legalábbis – a jobbára semmit nem jelentő – első két játéknap után így néz ki. Noha nem így lesz, azért van itt néhány dolog, amit már most érdemesnek találunk kedves mindnyájuk elé tárni, hiszen egyrészt tanulságosak, másrészt alig kettőt kell aludni, hogy meg is mérettessenek ezek a meglátások. Hajtás után megnézzük, mi okozza, hogy a bajnokság esélyeseinek jelentős része a tabella alsóbb részén tanyázik az első két játéknapot követően. Elolvasom »

Úgy 20:47 lehetett, amikor ránéztem a livescore-ra, hogy tényleg úgy van-e, ahogy látni vélem, vagy ez valami furcsa jelzőtüze a fáradtsággal keveredő sörhiánynak, de nem, Pato tényleg berakta az érdemi sorozat első gólját, amit aztán tizenhat másik dugó követett. Ekkor már éreztem, hogy _donnelly natgeo-átiratához még annyira sem sikerülhet felnőnöm, mint Lázok Janinak egy liverpooli próbajátékhoz. Miután kollégám a vadak és nagytestűek szükségleteinek oldaláról közelítette meg a tegnapi játéknapot, én az eltiprásra, megsemmisülésre vagy csak simán tétlen bámészkodásra kárhoztatott apróságok oldalára álltam, de ahogy az láthatóvá is válik, nem sikerült maradéktalanul.

Egy hét késéssel, de úgy néz ki, elindul a világ legjobb bajnoksága, a Serie A. Olaszos nyár van mögöttünk, a trendek nem változtak sokat, és egyszer még a nap is kisütött, amikor a válogatott megcsapta a dupla címvédő spanyolokat. A többi viszont keserves: Eto'o személyében elhagyta a ligát egy klasszikus top10-es sztár (Sneijdert és Ibra maradt ilyen), a legnagyobb érkező csillag pedig a 32 éves Diego Forlán volt. Aztán mindhárom olasz selejtezős csapat elhasalt saját kupasorozatában, az Udinese emberül helytállt az Arsenallal szemben a BL-ben, a Palermo és a Roma viszont egy svájci, illetve egy szlovák csapat ellen hullott ki az EL-ből. Ebbe a remek hangulatba vert bele egyet a sztárjk, ami Juhár Tomi összeesküvés-elmélete szerint meg volt rendezve – ami nem is tűnik hülyeségnek egyébként. Mindezek ellenére kifejezetten izgalmasnak ígérkező bajnokság indul el pénteken, mindjárt egy nagyon jó meccsel. Kezdjük is. Elolvasom »

Nem kamu volt, Gasperini tényleg három védővel, de távolról sem 3-4-3-mal, hanem inkább 3-5-2-vel kezdett a bajnoki címvédő Milan ellen a szezon első (kvázi) tétmeccsén. Sietünk hozzátenni, ennek a meccsnek nagyjából semmiféle jelentősége nincs – csak egy példa a közelmúltból: a Lazio két éve Szuperkupa-győztesként öt fordulóval a vége előtt még nem volt biztos bennmaradó –, de azért ha más miatt nem is, egy derbigyőzelemmel kezdeni a szezont nem utolsó dolog. Bebizonyosodott az is, hogy nem hülyeség Kínába vinni ezt a meccset, mert egyrészt otthon senkit nem érdekel igazán, másrészt annyi néző, amennyi Pekingben kint volt, a Serie A első fordulójában összesen nem lesz az olasz stadionokban. Kicsit dicsérünk, kicsit dorgálunk, de legfőképp örömködünk, hogy újra van olasz foci. Méghozzá jó. Elolvasom »

Minden országnak megvan a maga futballkultúrája. A brazilok gyermeki örömmel buzizzák a labdát, az angolok 120 éve futnak, megtolják, ellövik, a spanyolok elvesztik, a németek megnyerik. A népekre jellemző sajátosságok szinte kivétel nélkül tetten érhetők az ország futballjában is, a kollektív néplélek a nemzet csapataiból tisztábban tükröződik vissza, mint a történelemkönyvekből, ami újra csak azt bizonyítja, hogy a labdarúgás már nagyon régen több mint egy játék. Egy kivétel mégis akad. Az enni, inni, énekelni, mulatni, dugni mindenkinél jobban szerető, a kicsorduló életörömtől egy bamba vigyorrá összeálló Olaszország gyermekei a futballpályára lépve hihetetlen metamorfózison mennek keresztül. Az autóikat nem tudják rendesen összerakni, csatát legutóbb az ókorban nyertek, az olasz játék valahogy mégis az elképesztően precíz harctéri fegyelmezettség labdarúgásra hangolt verziója lett. Nincs hozzá hasonló, nincs jobban megosztó: úgy hívják, calcio.

„De Miki, most te tényleg el tudod képzelni, hogy Moratti kimarad egy ilyen méretű svindliből?” Általában ez volt az utolsó érvem a kedvenc Inter-szurkolómmal folytatott calciopolis viták tömkelegében. 2007-ben – kedves pajtásaim segítségével – elkezdtem írni egy könyvet a calciopoliról, amit valószínűleg már soha nem fejezek be, hiszen most már minden, amit azóta leírtam, mint sejtést, bizonyságot nyert, és tényként kezelendő. Gyakorlatilag lezárult a calcipoli ügyében indított második eljárás (ezt már a Juventus indította), az ítéletet kimondták, mégis az a legvalószínűbb végkifejlet, hogy a világon semmi nem történik. Maximum elveszik az Intertől azt a bajnoki címet, amiért csak annyit kellett tennie, hogy a megfelelő emberre bízta mind az ügyészségi nyomozást, mint a calciopoli levezénylését. Elolvasom »

Minden országnak megvan a maga futballkultúrája. A brazilok gyermeki örömmel buzizzák a labdát, az angolok 120 éve futnak, megtolják, ellövik, a spanyolok elvesztik, a németek megnyerik. A népekre jellemző sajátosságok szinte kivétel nélkül tetten érhetők az ország futballjában is, a kollektív néplélek a nemzet csapataiból tisztábban tükröződik vissza, mint a történelemkönyvekből, ami újra csak azt bizonyítja, hogy a labdarúgás már nagyon régen több mint egy játék. Egy kivétel mégis akad. Az enni, inni, énekelni, mulatni, dugni mindenkinél jobban szerető, a kicsorduló életörömtől egy bamba vigyorrá összeálló Olaszország gyermekei a futballpályára lépve hihetetlen metamorfózison mennek keresztül. Az autóikat nem tudják rendesen összerakni, csatát legutóbb az ókorban nyertek, az olasz játék valahogy mégis az elképesztően precíz harctéri fegyelmezettség labdarúgásra hangolt verziója lett. Nincs hozzá hasonló, nincs jobban megosztó: úgy hívják, calcio.