Az IFAB éves rendes közgyűlését követően Sepp Blatter sajtótájékoztatón számolt be a szervezet legfrissebb döntéséről, mely szerint a gólvonal-technológia tesztelése továbbra is folytatódik, és legkorábban valószínűleg a 2014-es brazíliai világbajnokságon kerülhet bevezetésre. A testület ugyanakkor állást foglalt olyan roppant feszítő és nélkülözhetetlen kérdésekben is, mint például hogy viselhetnek-e a játékosok nyakmelegítőt a hidegben, vagy húzhatnak-e forrónacit. De mielőtt elmerülnénk a részletekben, lássuk, mi az az IFAB egyáltalán.

Az alábbi történetet a közelgő latin hetek jegyében, ráhangolódó jelleggel tesszük közzé. Számoljunk utána egy napunknak, hátha kiderül, mire is lehet elég kettő perc. Mondjuk kómásan feltenni egy kávét. Átfutni az emaileket. Meghallgatni a Blurtől a Song 2-t. Két perc a futballban se jó többre, persze egy gól és az azt követő kiadós gólöröm simán belefér. Két gól két perc alatt? Ilyenre is volt már precedens.

A mesterhármas azonban már lehetetlennek tűnik, de tovább olvasva kiderül, mennyire nem az.

Tulajdonképpen nem az a szar az uborkaszezonban, hogy nem történik semmi, mert ez nem igaz, hiszen most is lobognak a csöcsök, suhannak a puncik a női labdarúgó vébén, de talán ennél is megrázóbb, hogy tízes fejjátékú csatárt igazolt a Fradi, miközben végre fogott magának egy balekot edzőt az Inter. Az igazi gond, hogy bármi történik is, az a szemünk elől rejtve, az átláthatatlan sisnyásban mozog, nem veszünk részt benne, és nem is tudjuk követni. Így aztán nincs is benne spirit, lélek, érzelem, ahogy tetszik, nem tud tűzben tartani, még ha érdeklődéssel követi is az ember a fejleményeket, a kielégülés elmarad. Ilyenkor jöhet a futball-maszturbáció, az ezerszer látott videók újbóli átélése, de ez még mindig nem az igazi. Viszont a futball tele van olyan történettel és legendával, ami ha nem is vb-döntőben, vagy a Barcelonával esett meg, néhány percre mégis kitölti a valódi futball hiányában keletkező végtelen űrt. John Aloisi története.

Elolvasom »

Tulajdonképpen nem az a szar az uborkaszezonban, hogy nem történik semmi, mert ez nem igaz, Villas-Boast például most szedte le a Chelsea. Az igazi gond, hogy bármi történik is, az a szemünk elől rejtve, az átláthatatlan sisnyásban mozog, nem veszünk részt benne, és nem is tudjuk követni. Így aztán nincs is benne spirit, lélek, érzelem, ahogy tetszik, nem tud tűzben tartani, még ha érdeklődéssel követi is az ember a fejleményeket, a kielégülés elmarad. Ilyenkor jöhet a futball-maszturbáció, az ezerszer látott videók újbóli átélése, de ez még mindig nem az igazi. Viszont a futball tele van olyan történettel és legendával, ami ha nem is vb-döntőben, vagy a Barcelonával esett meg, néhány percre mégis kitölti a valódi futball hiányában keletkező végtelen űrt. A bejegyzést egy nyári sorozat első tagjának szánjuk kedvenc videeóinkkal, meglátjuk, mi lesz belőle.

Az egyszer oké, hogy Magyarország tele van olyan megélhetési játékossal, akinek az az egyetlen életpálya modellje, hogy aláírják a kétszázezres szerződést gólprémiummal, aztán a hasonszőrű kollégákkal összefogva irtózatos bundameccseket tolnak az NB I-ben; félidő vendég, végeredmény hazai, sosem fizet rosszul. Az anyagi biztonság megteremtése mellett szintén érthető, ha valaki szűkös családi háttérrel profi labdarúgóvá válik, és 18-20 évesen egy kicsit megtolja a fejét a nagyvárosi élet, hogy átmenetileg a sport kipufogók, a piperkőcködés és a laza csajok jelentsék az egyetlen értékmérőt. Érthető, csak nem elfogadható. Ha valaki azt mondja, hogy az elmúlt húsz év legtehetségesebb játékosa Dárdai Pál volt, azt nyilvánvalóan körberöhögik, mégis ő hozta ki magából a legtöbbet, más szóval mindent, ami benne volt, és ő jutott a legmagasabbra is. Ebből a szempontból gyakorlatilag unikum a magyar labdarúgó közegben, és nagyon úgy tűnik, trónját nem is veszélyezteti senki.

A hetvenes-nyolcvanas években az európai futball morális szempontból gyakran megkarcolta a mélypontot, a folyamat 1985. május 29-én tetőzött a Heysel Stadionban. A televízió híradásoknak köszönhetően százmilliók nézték végig 39 ember halált, és a több száz sebesült elszállítását, miközben az UEFA a történtek ellenére is megkövetelte a meccs lejátszását. A BEK-sorozat életre hívását leginkább forszírozó és elősegítő L’Equipe másnap reggel az If this is football, let it die címmel jelent meg. Ha tényleg ez a futball, akkor dögöljön meg – mondta ki a halálos ítéletet a lap saját szerelemgyermekéről, és egy kicsit most ezt tesszük mi is.

A mondavilág egyik legismertebb alakja. Többet tett a világért és az egyszerű emberekért, mint sokan mások együttvéve, ugyanakkor sokat is szenvedett, épp ezért érdemelte ki hírnevét és a hősiességéről szóló legendákat. Tettei jutalmaként elnyerte a halhatatlanságot, hiszen többek között megölte a nemeai oroszlánt, kitakarította Augeiász istállóját, és fegyver nélkül felhozta az alvilágból Kerberoszt, a háromfejű kutyát. Ő Héraklész, aki életében nem rúgott egy egyeneset a labdába, így hajtás után inkább Jürgen Kloppal foglalkozunk, aki viszont legyőzte Al Caponét.

Elolvasom »

Azt mondja Xavi, a „futball nyert” szerdán a Bernabeuban. A céljait egyedül az ellenfele szétrúgásában, a kupadöntőn látottakhoz hasonlóan egy eredményes kontra végigvitelében látó Real Madrid került a gonosz szerepébe. És nyilvánvalóan nem is érdemtelenül, hiszen a vegytiszta kiállítás(ok) mellett az utóbbi hetek clásicó-dömpingjében megúsztak még legalább 3-4 ugyanolyan egyértelmű piros lapot néhány egészen égbekiáltó faparasztság miatt. Mégsem gondolom, hogy Xavinak igaza lenne, mert amit a Barcelona csinált – nyilvánvalóan nem a 900 körömpasszra, ritmusváltásra, és a Csodatörpe szlalomjára gondolok – annak talán még kevesebb köze van a „futballhoz”, mint a Real Madrid spártai védekezésének. Nem védjük egyiket sem, nem teszünk igazságot, csak mérleget vonunk. Elolvasom »

Ritkán sikerül olyan címet találni, ami tökéletesen lefedi az adott írás tartalmát, ez viszont egy kivételes alkalom, hiszen a kéz kereste a labdát és az évad győztesénél meg is találta. Ahogy _benito írta a sorozat előző részében, a Barca kudarcdöntőjével nem szűnt meg a totális futball, inkább telephelyet váltott - úgyis mondhatjuk, hazatért - és a nagyok közé visszavágyó hollandok keretében ütötte fel a fejét, hogy helyenként botrányosan jól és újszerűen futballozó fiatalokkal, egy veretlenül lenyomott sorozat végén adja vissza a Milan jussát a bécsi döntőben. Patrick Kluivert bekapart gólja kitörölhetetlen emlék, olvasmányélmények egészítik ki, melyeket a posztban fel is idézünk, akárcsak a PSG és George Weah menetelését. 1973 után a trófea újra az Ajaxé lett.

Mikor legutóbb jelentkeztünk a Hentescerkával, épp lecsengeni látszottak a húspiaci manőverek, talán azóta ki is derült egyik-másik szerzeményről, mennyire is volt elfuserált ötlet tornázni érte. Szülinapot ültünk, beindult a BL és valamiféle válogatott főpróbára is sor került, noha olvasóinkat inkább a fordulatos bombameccsek hozták lázba. Az olaszok szakmai és mentális válságából származó nemzetközi fájdalomra a dortmundiak ajánlanak enyhítő kencét, hogy a Ronaldo tribute-videók és a Vasas-Videoton nyilvánvaló élettani hatásairól ne is beszéljünk. A naptári évvel újraélesztett hagyománynak megfelelően az új hónap első napján elétek vetjük a szűrő tartalmát. Értelemszerűen a februári események között kotorásztunk össze egy posztra valót.

Először a 94-es vébén hallottam Ronaldo nevét, az emberek pont úgy követelték a csapatba, mint 58-ban Pelét. Valahogy a szurkolókkal – különösen a brazilokkal – az a helyzet, hogy örökké szükségük van egy aktuális szentségre, mintha fordított megváltó-komplexusa lenne mindenkinek. Várták Ronaldo eljövetelét, de Parreira annál pragmatikusabb edző, mint hogy holmi népakarat rángassa elő a cseretáblát. Ronaldo nem játszott egy percet sem, na, mondom, ez azért nagy szívás, de a döntő után olyan őszintén galoppozott a pályán, mint egy kajla vizsla, csak hogy Romario fejére húzza a brazil zászlót. Vigyorgott, osztotta a pacsikat, én meg elhittem, hogy ennek a srácnak tényleg mindene a labdarúgás. Pedig akkor még nem is láttam játszani.

Elolvasom »

A csapattárs, a lány, a pszichológus, a vizsgálótiszt, a magyar futball és Grosics Gyula - Grosics Gyuláról.

Amikor legutóbb írtunk az egyszer használatos sztárokról, ott fejeztük be, hogy felemelő morális tanulságot, vagy legalább valami reménykeltő fogódzót keresni felesleges. A folyamat öngerjesztő, emberi gyarlóságból táplálkozó sztárgyárak és befektetői csoportok működtetik a futballt. Semmi személyes, de az üzlet az üzlet. Annyiszor hallottuk ezt már a maffiás filmekben, hogy az ember fejében lapos klisévé, ócska kellékké silányult a megállapítás, pedig ez van. Ráadásul a futball kapcsán mindenkiből előtör az idealista, az utolsó pillanatig képesek vagyunk áltatni magunkat, hogy aztán a végén újra és újra rácsodálkozzunk a tényekre, mint aki tényleg meglepődik. Torres eligazol a Chelsea-hez? Ne már. Demár. Tovább után a klubhűségről és a klub hűségről, Torresről és Andy Carrollról, megy egy kicsit a közösségi médiáról.