Azt már tudjuk, hogy mik voltak az 1863-as szabálykönyvben, és hogy a skótok fektették le a modern játék alapjait, illetve azt is, hogy ehhez a típusú játékhoz szükséges volt a lesszabáyt módosítani, úgy, hogy durván hatvan évig hozzá se kelljen nyúlni – egy lényeges apróságtól eltekintve, amelyre most ki is fogunk térni. Egyelőre még az nem világos, hogy hogyan lett a részleteket tekintve olyan a játék, ahogyan ma ismerjük, mert addig jutottunk el, hogy 11 egyforma mezbe öltözött ember összecsap 11 másikkal, és nem rögbiznek, hanem valami másoznak. Futballrégészeti ásatásunk egy kiegészítőposzttal folytatódik, melyben vágunk egy kutatóárkot, és áttekintjük legfontosabb változásokat az alsó rétegektől 1925-ig.

Kezdetben az angolok nem csináltak semmi mást, csak cseleztek, rohantak a labdával, birkóztak, dribliztek, esetleg rohantak, dribliztek és cseleztek. Még akkor sem esett le nekik, hogy másképpen is lehet játszani ezt a játékot, amikor a futballt már egyértelműen elkülönítették a rögbi-jellegű verzióktól. Aztán ugyanígy folytatták egészen addig, amíg szembe nem találkoztak egy olyan társasággal, akik alacsonyabbak és könnyebbek voltak náluk, viszont ésszel játszottak, egymást keresték a labdával, rövid- és hosszú passzokkal zilálták szét az ellenfelet. Ez a csapat nem a Barcelona volt, hanem a skót válogatott, a meccs pedig, amiről ez a poszt szól, az első válogatott találkozó 1872-ből, amely két futballfilozófia összecsapását hozta rögtön a kezdetkor. Rövidpassz és erőfutball házassága a palatáblán.