Ma este 8 órától lejátsszák az idei bajnoki címet eldöntő mérkőzést a Camp Nou-ban, és miközben várjuk, megnézzük, van egy ilyen furcsa gyomorszorító érzés, hogy biztos lesz valami, ami végül fontosabbnak tűnik, mint maga a játék. Vagy a pályán, vagy közvetlenül mellette, vagy a sajtóban, vagy legalább a kommentek között.  Taktika, egyéni megmozdulások, fordulatok kellenének, és reméljük, lesznek is, de a körülötte lévő dolgok túlnőttek az amúgy sem elhanyagolható és régen kiérdemelt nimbuszon. Boldog-boldogtalan, régóta és 2 éve focit néző is járatos a labdarúgásban, ha a Barcelona-Real Madrid párost ismeri, legalább a spanyol blikk címlapjáról. Meccs az lesz, és előtte, alatta, utána még egy csomó minden.

Azt az alapvetőnek látszó tételt próbáljuk a magunk számára igazolni a mai Copa del Rey negyeddöntővel, hogy ha egy csapat folyamatosan ugyanazon edző keze alatt dolgozhat, akkor mi magunk is észre kell, hogy vegyük a fejlődés jeleit. A fenti tétel még erőteljesebben hajlik az igazság felé, ha tudjuk, hogy a csapat edzője jó edző, a játékosok pedig jó játékosok vagy még annál is többek.
A Real Madrid és a Barcelona egy éven belül kilencedik alkalommal találkozik ma a kupa negyeddöntőjében. Egymást tudják csak mérni, nemcsak otthon, lassan már Európában is. Ehhez képest szeretnénk azt látni, hogy a Real Madrid csapatjátéka nagyobb ellenerőt jelent a Barcelona számára, mint Mourinho előtt vagy az edzősége elején. Ennek a meccsnek lesz visszavágója, ezért akár azt is feltételezhetnénk, hogy egy döntetlen közeli eredmény mindkét fél számára megfelelő lesz. Valamiért azonban mégsem teszünk így.

Biztos van, aki már unja, de szerintem azt mondani, hogy pfej, még egy el clásicó, az pont olyan, mint az mondani, hogy eh, én már épp' elég jó csajt láttam életemben, vagy hogy ittam én már eleget, betelt a sörkvótám, nem kérek többet, köszi. Mondanivalóban persze nehéz megújulni, és maguk a játékosok is elmondták, az amplitudó már kisebb, a futószalag öli a varázst. Ha csoda dolgok nem is történnek minden alkalommal, de azért legkésőbb a sípszó pillanatában tökön ragadja az embert egy Real-Barca, és érzelmekben, hangulatban, feszültségben megkapjuk a betevő dózist, meg az adrenalin löketet. Valahogy így.