Sajnálom, ez az igazság. Talán – OJ szavaival élve – szögre is kéne akasztani az admint ez a poszt után, egy életre nevetséges leszek blogger-körökben, mindenki csak gúnyolni fog. A szégyenérzet bűzös lehelete kócolja illésbélásra frizurámat. De nem érdekel, szeretem Mario Gomezt, ezt a szerencsétlent, aki miatt elkopott a „vonyít nála a labda” frázis, akinek pont annyiszor szidom az anyját meccs közben, ahányszor labdába ér. Aki gólt se tud rendesen rúgni, mert mindig van ’de’ az a mondat után, hogy oké, Gomez hármat rúgott, megint hármat rúgott… De.

De láttad te azt a csetlés-botlást?

Ahogy szeretni sem kell senkit, akit csodálunk, vagy éppen csak elismerünk, úgy zseninek sem kell látni azt, akit szeretünk. Szerintem pont ugyanaz játszódik le bennem, mint azokban, akik állatmenhelyekre mennek dolgozni. Szánalommal vegyes örök optimizmus veszi át a hatalmat és egy éhező, szikkadt karéjt bociszemekkel majszoló gyermeknek látom őt.

Éljél sokáig, te balfasz, vigyorogjál minden begomezelésednél.