Huszti Szabolcsot nyilván a sértettsége, felgyülemlett indulata vezette, mikor megfogalmazta nyílt levelét, mely egyébként nem kevésbé pusztába kiáltott szó, mint a szurkolók tiltakozása a válogatott meccsek beléptetési tortúrái kapcsán. Még csak azt sem mondanám, hogy a levél tartalma fogott meg, hogy kimondta, amit mindenki tudott Felcsútról, Orbán Viktorról, Mezey professzorról vagy az egész politikailag kézivezérelt, urambátyámozó, belterjes és amorális magyar futballközegről. A napokban megtette ezt más kerettag is, sajnos – bár érthető módon – név és jegyzőkönyv nélkül. Magam részéről a pillanatnyi jelenséget ünneplem, fikarcnyit sem izgat, hogy Husztit mi motiválta. Arra, hogy valaki a magyar futballtársadalom aktív tagjaként, egyenesen, őszintén beszéljen és kimondjon olyan – mellesleg mindenki által ismert – tényeket, melyeket ki kell mondani, nem emlékszem az elmúlt 30 évben. Huszti persze meg fogja inni ennek a levét, mint ahogy Varga Zoli is, de legalább kimondta azok helyett, akiknek ez munkaköri kötelességük lenne. Az igazmondás sosem volt jassz a szent magyar futball szent körein belül. Husztit most is be fogja temetni a propaganda, ő lesz a bajtársait eláruló haramia, a sértett dívácska, a magáról megfeledkezett szentpétervári padmelegítő. Összességében nem érdekel, hogy sértett, tulajdonképpen még az sem, hogy igaza van-e, csak annak tulajdonítok jelentőséget, hogy valaki a magyar futball aktív szereplőjeként ködösítés nélkül, nyíltan elmondta a véleményét,  ez pedig egyedi jelenség. Éppen ezért, a magam részéről, Huszti, Huszti-szindróma for prezident, a motivációja pedig másodlagos, mert attól nem lesz kevésbé igaz, amit elmondott.