A BL-döntő mindenkit megmozgat, nemcsak kommentelésben, de vendégposztban is aktivizálódik a közösség: Jeskó József politikai elemző érkezett egy megfejtéssel a döntő mögött húzó trendekkel kapcsolatban - ezúttal is köszönjük neki, innentől övé a szó. Amikor a müncheni éjszakában szombaton Frank Lampard és John Terry a magasba emelte a BL serleget először fordult elő, hogy egy teljes egészében orosz oligarcha által birtokolt klub megnyerje a legrangosabb klubtrófeát. Így teljesült Roman Abramovics dédelgetett álma és a klubra költött irdatlan pénzösszegekért cserébe drámai körülmények között az övék lett a hatalmas presztízzsel járó cím. Az már csak hab a tortán, hogy mindezt egy olasz edzővel, klasszikus itáliai „catenaccio” eszközeinek alkalmazásával és egy szenegáli elefántcsonparti hőssel érte el.

Ezzel a pillanattal kezdődött, és egyben ért véget minden. A Leverkusen az utolsó előtti BL-csoportkör 91. percében Friedrich fejesével legyőzte a Chelsea-t, a kiesés szélére sodorva az angolokat. De csak a szélére. Mert innentől kezdve nemhogy pechje nem volt a Chelsea-nek, de gigantikus sötét lyukként szívták magukba Afganisztán egész éves máktermését. Már a jó formában érkező Valencia elleni meccs is neccesnek tűnt előzetesen, de Villas-Boas utolsó hőstettével a Chelsea végül kiharcolta a továbbjutást. Innen egyenes volt az út: Ashley Cole alig háromszor mentett a gólvonalról, miközben laza hét kapufa segítette a Chelsea menetelését, az a három kimaradt tizenegyes és a 15 centi híján szabályos gól már csak könnyed levezetése volt a sorozatnak. Az ordító, de kimaradt ziccereket, és a gigantikus Cech-bravúrokat már nem is számoltuk, így is összejött a tavasz tizenegy pillanata, amely közül ha csak egy is másképp alakul, most egészen másról beszélgetnénk.

A párhuzamos univerzumok Münchenben mégis összeértek: a mindenen áthatoló ágyúgolyó találkozott a mindent megállító fallal, és a paradoxont csak az utolsó lehetséges eszköz oldotta fel. A Barca legyőzhetetlenségének dogmája után a németek tizenegyespárbajáról szóló törvény is megdőlt. A Chelsea-fal ezt is kibírta. Nem azért, mert tökélyre fejlesztették a védekezésüket, hanem mert tökéletesen megközelítették saját határaikat. A többi már az ellenfél kezében volt. Szerencse, predesztináció, isteni beavatkozás, karma – a futball összes irracionális aspektusát fel lehet hozni ellenük, és mind meg is áll. Elméletileg. A gyakorlatban azonban egyik ellenfél sem tudott fogást találni a Chelsea-féle biomasszán, amit egy komplett BL-sorozat után szerencsétlen lenne a véletlennek tulajdonítani. BL-döntő, 2012, München.

Furcsa az a BL-döntő, amelybe a csapatok drukkerein kívül senki, vagy csak nagyon kevesen várták a két résztvevő felet. 2010-ben a Realnak nem jött össze a hazai döntő, a Bernebéuban rendezett finálén csak Mourinho koronázta királlyá magát, miután az Inter sima meccsen 2-0-ra verte  Bayernt. Viszont a bajorok most megcsinálták a bravúrt (egyben a Madridot is), így az Arroganz Arénában fogadhatják a Chelsea-t. A két szezon közti másik párhuzam, hogy a Bayern ellenfele pont a 2010-es Interre hajaz, hiszen a Chelsea-Barcelona párharc kísérteties párhuzamokat mutatott az Inter-Barca elődöntővel. 2010-ben az Inter kontrafocija nem feküdt a Bayernnek a döntőben, ami azért lehet fontos, mert most sem számíthatnak másra. Persze azért Di Matteo Chelsea-je más, mint az akkori Inter volt, különösen úgy, hogy Ramires, Ivanovics, Terry és Meireles hiányozni fog (ez akár érhetne egy Mocskos UEFA posztot is), de a hazai csapat sem teljes: Badstuber, Gustavo és Alaba sem lehet ott a döntőn. Tovább után megpróbálunk a két edző fejével gondolkodni, és tippelünk is.

A szokásoknak megfelelően tegnap megmondtuk, miért ne szurkolj a BL-döntő két résztvevőjének, ma azt olvashatod, miért fogja minden kétséget kizáróan egyik, illetve másik csapat nyerni a trófeát.

Ha elég sok focit nézel, akkor elég sok szar meccset is látsz. A szar meccs viszont az igazi focibuzinak még bőven lehet élvezhető, ha nem is az adott meccs miatt. Hanem például azért, mert el lehet mélázni alatta valami olyasmiről, amit eszedbe juttatott. Én még azt is megjegyeztem, hogy a képernyőn éppen a bűnrossz Romát koncolta fel a végül kiesett Lecce, amikor azon kezdtem gondolkodni, mit is jelent nagycsapatnak lenni.

Nem állíthatom, hogy ezek a mélázások mindig meghozzák a választ, de egy lépéssel biztosan közelebb visznek a megoldáshoz. Mire a Roma lankadt feltámadása kimúlt Leccében, megállapítottam, hogy a nagycsapat az, amit még azok is annak tartanak, akik olyan forrón gyűlölik, mint a kutyájukból kiszedett kullancsot. Elolvasom »

Azon szoktunk röhögni néha, hogy utólag milyen könnyen meg lehet mondani, hogy egy meccs miért alakult úgy ahogy, és főleg azt, hogy mi lett volna a megfelelő fogadás, amivel még pénzt is lehet nyerni. Mindez csak azért helyénvaló felütés, mert a második BL-elődöntő sem azt az eredményt hozta, amire az emberek többsége számított. Axiómaként kezeltük, hogy a két spanyol csapat klasszisokkal jobb, mint bármelyik másik. Két mérkőzés alapján kiderült, hogy a Real Madrid nem jobb, mint a Bayern München. Nem úgy értve, hogy nem jut tovább annak ellenére, hogy jobban játszik, hanem úgy, hogy játékban sem jobb. A fizikális, akarati és futballszakmainak tűnő dolgok eredője az lett, hogy egyenlő erejű csapatokat láttunk, akik közül az egyiknek jobban sikerült a vége. Lehet arról magyarázni, hogy ki miért hagyta ki a tizenegyest, és arról, hogy kinek szabadna, illetve nem szabadna vállalni azt, de ez teljesen parttalan. A tizenegyes néha bemegy, néha meg nem, és ekkora tétnél néha az égben is kiköt a labda. Platinitól kezdve, Baggión és Beckhamen át Ivancsics Gellértig sokan tudják ezt. Most már Ramos is, de akárcsak Messi esetében, vele kapcsolatban sem fair azt mondani, hogy rajta ment el.

Elolvasom »

Egészen addig a pillanatig, míg a rogyadozó térdekkel a kapu felé vágtató Torres akciójának végkifejlete el nem érte a drámai csúcspontot, nem gondoltuk volna, hogy a madridi Real-Bayern visszavágó az _előrehozott döntő címig nemesül.

Mielőtt felfortyanna népes, igen lelkes, és valószínűleg fájóan másnapos londoni kommunánk, gyorsan jelezzük, nem vagyunk annyira ostobák, hogy még egyszer lebecsüljük a Chelsea-t. Aki így gondolta (mi is, ne tagadjuk), az komoly leckét kapott, ámde azt se feledjük, a Chelsea a fél csapata nélkül lesz kénytelen Münchenbe utazni. Ennyit a tegnapról, heinrich amúgy is megmondta már a frankót, most igazi profikként igazítsuk meg a mackóalsót, és tekintsünk csak előre.
Elolvasom »

A látótávolság nulla, fogytán az üzemanyag. A kettes motor ég, csökken az olajnyomás. A navigáció elszállt, és nem tudom kiengedni a futóművet. Beszart a hidraulika. A köd egyre vastagabb, Johnny egyre hájasabb. Elvesztettem a bal szárnyat... elvesztettem a jobb szárnyat is. Ilyet még nem láttak, pörög, mint egy szélkakas!

Hát pörgött rendesen, majd becsapódott az SS Essess tatjára, de Roberto Di Matteo sikeresen ötvözte Ted Pájnacsősz Striker és Topper Harley skilljeit, majd Rex Kramer életének legszarabb landolásával földre tette a gépet. Nagy durranás és Airplane paródia a BL-elődöntőben  - mert azt tudjuk, hogy a vígjáték is csak a dráma egyik fajtája.

Haladjunk akkor sorrendben.

Nem sokkal azt követően, hogy az óriás kimondta a fenti szavakat, jóslata valóra vált. Nüansznyi eltéréssel ugyan, de a múlt hátborzongató módon megismétlődött, a nézők pedig választ kaptak arra, ki ölte meg Laura Palmert. Kissé erőltetett a hasonlat, de ez a mondat és jelenet ugrott be, amikor a Barcelona-Chelsea visszavágóról kezdtünk el gondolkodni. Mielőtt kiderülne, ma este ki lesz a gyilkos (és ki az áldozat), valószínűleg kísértetiesen ugyanazt kell végignéznünk, mint a múlt héten. Az az érdekes – két meccses párharcokban nem túl gyakori – helyzet állt elő ugyanis, hogy a döntőhöz mindkét csapatnak kábé ugyanazt kell játszania, mint az első mérkőzésen. Ugyanazt, csak tökéletesebben: a hazaiaknak a helyzetkihasználásban, a vendégeknek a helyzetek megakadályozásában kell a múlt szerdához képest javulniuk. Aki többet javul, az jut tovább, és ezek a különbségek most messze nem az elhanyagolható kategóriába tartoznak: a BL-döntő múlik rajtuk.

Nemhogy a két BL-elődöntő, de az egész szezon a két spanyol csapat körül forog idén, erre a poén kategóriából mostanra egészen reális gondolattá lépett elő egy Bayern-Chelsea döntő. Az angolokat harmadszor írták le a sorozatban, és harmadszor hozták a még reális körülmények között elvárható, de számukra már tökéletes végeredményt. Minden láncszem a helyén volt, teljesen tudatos, és a meccs végéig fenntartható taktikával fogták meg az életlen, dekoncentrált Barcát, miközben a Barca - talán már a hétvégi meccset is szem előtt tartva - szerette volna idegenben eldönteni a párharcot, és ez most visszaütött. Mágnestáblán a Chelsea - Barcelona, miközben hál' Istennek egyszer sem kell leírnunk a bíró nevét, a tömeghisztéria után vitatható ítéletek nélkül zajlott le a meccs.

A mai meccsel kapcsolatban született anyagokat két fő téma köré rendezhetjük: az egyik arról szól, hogy a Chelsea miben reménykedhet, hogyan győzheti le a Barcelonát, ha egyáltalán, a másik pedig azt próbálja bizonygatni, hogy a Chelsea most tényleg nem fog félni a Barcától. Pedig azért nem ártana, legalább egy kicsit, főleg ha az ember Gary Cahillekkel a védelemben áll ki Messiékkel szemben – és itt most nem is igazán tudjuk, hogy jó-e a kékeknek, hogy nem játszhat a bohóc David Luiz, vagy rossz. (De, igazából tudjuk.) Ráadásul félni még azért is jó, mert ha úgy vagy kicsit még jobban félnek, mint 2009-ben, akkor a Barcelona játékosai nem igazán fogják magukat jól érezni a pályán, ami mindenképp érdekes meccset jelenthet a számunkra, sőt a Chelsea még nyerhet is. Nem kell mást tennie, csak félni.

Komoly szinten nem szokott az első mérkőzésen eldőlni egy kupapárharc, ahogy tegnap sem dőlt el semmi a továbbjutást illetően. Előzetesen csak az lehetett kérdés, hogy egymásnak komoly szintet jelent-e a Bayern München és a Real Madrid. Csalódtunk volna, ha nem így lesz, mert azért a legjobb 4 között már ne legyen nagy különbség. Különbség viszont volt, mégpedig a németek javára. Mivel mindkét csapat azt a felállást tette a pályára, amit a legvalószínűbbnek tartottunk, körmönfont taktikai elemzés helyett inkább a meccseldöntő szereplőkre koncentrálunk az egyik, illetve ilyennek nem mutatkozó játékosokra a másik oldalon. Annak örülünk, hogy egyrészt reális eredmény született, másrészt pedig a visszavágót már most lehet várni a tegnap látottak fényében. Az döntött a Bayern javára, hogy akadtak fontos embereik, akik a meccs bizonyos szakaszaiban legalább kiemelkedőt nyújtottak, míg a madridiak közül most senki sem volt erre képes. A csodát Mourinhótól várók is csalódhattak, hiszen gyenge kézzel, rosszul elsülő elképzeléssel cserélt. Ha valaki, akkor ő hozhat meglepetést a visszavágón, de benne van a keze a hátrány megteremtésében.

Ha két klub történelmét nézzük, a címben szereplő mondat megállja a helyét. Ugyanakkor jelenleg igazából az a kérdés, ki lesz az, aki a király elé járulva megpróbálhat eredményes puccsal a trónjára törni. Ez lesz majd egy hónap múlva, most egyelőre maradjunk annál, ami ma este lesz.

Lesz itt két hasonló felállásban pályára lépő csapat, meg az esélyektől teljesen függetlenül egy európai csúcsrangadó. Lesz itt egy a világ csúcsára igyekvő edző, meg egy másik, aki már fél lábbal az Augsburg edzője – vagy bárkié, de nem a Bayerné. Lesz itt a pályán négy BL-győztes (mind a Realból, de csak egy a Reallal), meg jó néhány döntős. Lesz itt két edző, akik már tudják, milyen BL-t nyerni. Lesz itt egy jó meccs.
Elolvasom »

Aki ebben a szezonban hat éves kisgyerek, az majd elég könnyedén magyarázhatja meg 30 éves fejjel, hogy miért szurkol éppen a Real Madridnak. Semmi egyebet nem nézve, csak a szemmel látható „terméket”, az egészen hihetetlen, amit a Real a meccsei jelentős részén bemutat. Egyikünk sem, közel sem Real Madrid szurkoló itt, akik vagyunk, és ez a tény már nem is fog megváltozni soha, de a madridi csapat mutatja most azt, amit a régi focinak gondolunk. Egy pillanatra félretéve minden jogosnak vélt sérelmünket, amit Mourinho, Pepe, Ramos vagy a hatalmas pénzek okoztak, azt tudjuk megállapítani, hogy ha gólokért nézzük a focit, akkor azt a Real Madrid hozza. Heinrich tegnapi posztjának ez nem riposztja, nem Real-nyalás és Barcelona-beszólás szándékával készül, hanem pusztán annak rögzítésére, hogy Ronaldóéknak nem elég, hogy rengeteg gólt rúgnak, de az elmúlt meccseken berúgtak 5-6 olyat is, ami a szezon legnagyobbika is lehetne. Kérdés sem volt az Apoel kiejtése, ami megtörtént tegnap. A másik párharc pedig a gyengélkedésből lábadozó Chelsea sikerét hozta, némi parával a végén, de annyi meg kell, hogy egy kicsit jobban aludjanak az izgalomtól.

Elolvasom »

Az ismert előzmények miatt kicsit késve, de a szokásoknak megfelelően jelentkezünk egy Mágnestáblával is a Barca-Milanról, ha még maradt valakiben szufla a témát illetően. Az első meccshez képest a Milan felállása csak annyiban változott, hogy a sérüléséből visszatérő Abate bekerült a kezdőbe, ellenben Guardiola több jelentős változtatást is végrehajtott. Ezek egy része személyi jellegű volt: a védekezésben erősebb Keita helyett Fabregas, az általában középcsatárként játszó Sánchez helyén pedig Cuenca kezdett – ez utóbbi jelentette a komoly meglepetést. A változtatásokkal párhuzamosan nemcsak a Barcelona taktikája, de formációja is átalakult, bár ennek pontos részleteiben a nemzetközi szaksajtó is megosztott, bár ha Jonathan Wilson és Michael Cox egymástól függetlenül 3-3-4-ről írnak (a jövőre vonatkozóan érdemes JW írását elolvasni), azzal nem illik vitatkozni.

A múlt héten megpróbáltuk elhitetni magunkkal, hogy ebben a két párosításban jóval több lehet annál, mint amit első ránézésre ígérnek. Egy héttel bölcsebben már nem megy annyira a lelkesedés, az első meccseket és az erőviszonyokat látva minden idők egyik leglaposabbnak ígérkező BL-negyeddöntős játéknapjának nézünk elébe. Izgalmakra csak a Stamford Bridge-en van némi esély, BL-klasszikusokra vágyó gyermeki szívünk egyedüli kapaszkodója, hogy ott az idei sorozatban már történt két csodával határos feltámadás – igaz, ezt mindkétszer a hazaiak produkálták. A madridi meccsel kapcsolatban ambivalens érzéseink vannak: nem tudjuk, hogy örüljünk vagy méltatlankodjunk amiatt, hogy ez a mérkőzés most nem egy érdektelen csoportmeccs, hanem egy BL-negyeddöntő visszavágója lesz.

A nagy futballderbik, kiélezett összecsapások mindig megosztják a drukkerek vegyes összetételű társadalmát, de ugyanazok a vérgőzös angol, olasz vagy francia drukkerek, akik shurikenekkel, boxerral és egyéb életidegen tárgyakkal mélyítik anatómiai ismereteiket egymáson, ölelkező elvtársakká, kvaterkázó jó barátokká szelídülnek, ha arról van szó, hogy egy emberként kell felsorakozni a németek aktuális ellenfele mögé. Kevés olyan kohéziós erő létezik a nemzetközi futballban, mint a Nationalelf engesztelhetetlen és határok nélküli utálata – írtuk még a 2008-as Eb előtt, de most itt a rendszerváltás, a Barcelona kétharmados többséget szerzett a gyűlölet pantheonjában.

Úgy emelkedik ki a Barca-Milan a negyeddöntők közül, mint egy átlagos parlamenti napból a tegnapi, amikor élettel teltek meg a jobbára angry birdsöző, újságot lapozgatva unatkozó atyafiakkal teli széksorok. A mai kínálat másik meccse már a sorsolás pillanatában is csak fékezett habzású izgalmakat ígért, a marseille-i meccs után meg csak annyi kérdés maradt, hogy lesz-e idén még egy olyan meccs, ahol az egyik résztvevő élve felboncolja a másikat – merthogy már volt két ilyen.

Az első meccsen látott Milannal kapcsolatban is felmerült ez a kérdés, de az olasz bajnok még igen tartalékosan is állta a rohamokat, sőt, ha Robinho helyett Ulveczky Zoli játszik, még a vezetést is megszerezhette volna. A 0-0 a lehető legveszélyesebb eredmény a visszavágót hazai pályán játszó csapat számára, hiszen hiába tűnik úgy, hogy az idegenben szerzett döntetlennel előnyben van, ez egyetlen szemvillanás alatt komoly hátránnyá változhat. Már persze akkor, ha ez a bizonyos csapat nem a Barcelona. De most az.
Elolvasom »

A legtöbb drukker a Milan-Barca idei harmadik, de immár egyenes kieséses rendszerben zajló kiadását várta a legjobban, és ha nem is okozott kimondott csalódást, de a tét miatt elmaradt mindkét csoportmeccs színvonalától és izgalmától. A meccs jellegét tekintve emlékeztetett egy Magyarország – Jugoszlávia vízilabda összecsapásra, ahol az egyik fél a játék lassításával, tördelésével és a fizikai elemek (párharcok) kihangsúlyozásával kompenzálja a másik csapat technikájából és játékintelligenciájából adódó hátrányát. Ebből a szempontból a Milan akarata tökéletesen érvényesült, a meccs globális taktikáját levitték a középpálya közepén megvívott párharcokra, és egy 20-25 perces időszaktól eltekintve végig megőrizték viszonylagos egyensúlyukat.

Egész évben arra készült a nemzetközi focit követő közönség, hogy meglássa, mire megy a Barcelona vagy a Real Madrid egy olyan ellenféllel szemben, amely hagyományait tekintve és a saját bajnokságában betöltött szerepe alapján is méltó kihívója lehet. A kihívást úgy kell érteni, hogy az adott csapat szembeszáll a világ két legerősebb csapatának egyikével. Múltbeli eredményességet tekintve a Milan a Barcelona előtt jár, de a jelen más. A kérdés most nem az, hogy az olasz vagy a spanyol bajnokság erősebb, hanem sokkal inkább az, hogy létezik-e csapat, amely egy kétmecces párharc során végig esélyt tud teremteni magának a címvédő ellen. A Milan amellett, hogy Boateng belőtte a Puskás-díjas gólt, ősszel azt mutatta meg a Barcelona ellen, hogy tud jó meccseket játszani, de azt nem bizonyította, hogy ő lenne az esélyes, ha ismét összekerülnek. Este meglátjuk, mennyit változott a helyzet ősz óta. A Marseille és a Bayern közben azért mérkőzik, hogy a Milan esélyét ők is megjátszhassák az elődöntőben, azaz újabb akadályt gördítsenek a sokak által előre megmondott Barcelona-Real Madrid döntő létrejötte elé.