Azon gondolkodtam a 4. forduló második játéknapját nézve, hogy a toronymagas favorit Barcelona mellett kik lehetnek azok, akik bemennek a legjobb négybe (ahol már _bármi lehet, ugyebár). Adja magát a Real Madrid és a Manchester United, még ha utóbbi nem is lehet igazán büszke a szezonból eddig eltelt három hónapra (incl. Bajnokok Ligája), de nagy hibát követnénk el, ha nem sorolnánk közéjük azt a Bayern Münchent, amely holnap reggel talán mindkettőt kiverné – ha lenne egy tisztességes balhátvédje. Az említettek alatt óriási szakadék tátong, a City és az Inter még csak-csak, de az A-D csoportok majdani továbbjutói nem képviselnek egy szintet a szűk elittel. Ami nem is baj, csak az a furcsa, hogy egy BL-játéknapon ennyi jó csapat pályára lép, csak éppen nem egymás ellen. Kettő kivételével. Elolvasom »

Embert küldünk a holdra, birkákat klónozunk és állítólag már szavazhatnak a nők is, az viszont valamiért elérhetetlen, hogy az ember beüljön a tévé elé egy BL-fordulóban, és kiválassza, melyik meccset szeretné nézni. A két BL-győztes meccse helyett szívesebben néztem volna (és akik látták a PSV-Ajaxot múlt héten, valószínűleg egyetértenek) a játéknap nagy (Bayern-Citeh) vagy kisebb (Napoli-Villarreal) rangadóját. Némi meglepetésre az Ajax lehozott egy egész jó félidőt Madridban, így csak fél szem jutott a fenti két meccsre, Ranieri alatt megbokrosodott az Inter, a Citynél a vereségnél is fájóbb botrány kezd alakulni, a Napoli pedig Csöni kedvéért egyszer kiállt a Villarreal ellen a legerősebb felállásában is. Elolvasom »

Úgy 20:47 lehetett, amikor ránéztem a livescore-ra, hogy tényleg úgy van-e, ahogy látni vélem, vagy ez valami furcsa jelzőtüze a fáradtsággal keveredő sörhiánynak, de nem, Pato tényleg berakta az érdemi sorozat első gólját, amit aztán tizenhat másik dugó követett. Ekkor már éreztem, hogy _donnelly natgeo-átiratához még annyira sem sikerülhet felnőnöm, mint Lázok Janinak egy liverpooli próbajátékhoz. Miután kollégám a vadak és nagytestűek szükségleteinek oldaláról közelítette meg a tegnapi játéknapot, én az eltiprásra, megsemmisülésre vagy csak simán tétlen bámészkodásra kárhoztatott apróságok oldalára álltam, de ahogy az láthatóvá is válik, nem sikerült maradéktalanul.

A Juventus, az ősz hajú, szivarkázó férfi (akiről azt mondták annak idején, túl jóképű ahhoz, hogy nagy játékos váljék belőle), a címvédő Ajax szívrohamos elődöntője a furcsa úton odáig jutó Panával, a nemzeti futballja erejét ezúttal a Nantes-tal mutató franciák, először három pont, bundabotrány, és egy ország öltözik zöldbe. Címszavakban ennyi lenne, amit alább részletesebben tárgyalunk, illetve most már a Ferencváros csodálatos menetelésével nem foglalkozunk, mert azt Garcia bőrmester már megénekelte külön (a poszt stílszerűen a nemzeti ünnepen élesedik). 1995/96-ban először járt három pont egy győzelemért, először járt magyar csapat a csoportkörben, és tovább folytatódott a jelenlegi szemmel nézve röhejes olasz klubok nyomasztó dominanciája a sorozatban. Amokachinál indult, Militóig tartó utunk IV. része hajtás után vár rád. Elolvasom »

Ritkán sikerül olyan címet találni, ami tökéletesen lefedi az adott írás tartalmát, ez viszont egy kivételes alkalom, hiszen a kéz kereste a labdát és az évad győztesénél meg is találta. Ahogy _benito írta a sorozat előző részében, a Barca kudarcdöntőjével nem szűnt meg a totális futball, inkább telephelyet váltott - úgyis mondhatjuk, hazatért - és a nagyok közé visszavágyó hollandok keretében ütötte fel a fejét, hogy helyenként botrányosan jól és újszerűen futballozó fiatalokkal, egy veretlenül lenyomott sorozat végén adja vissza a Milan jussát a bécsi döntőben. Patrick Kluivert bekapart gólja kitörölhetetlen emlék, olvasmányélmények egészítik ki, melyeket a posztban fel is idézünk, akárcsak a PSG és George Weah menetelését. 1973 után a trófea újra az Ajaxé lett.