Annál, hogy nagy valószínűséggel nem lesz angol csapat a legjobb nyolc között, csak az a meglepőbb, hogy erről elsősorban az olaszok tehetnek. A lesajnált, 2008 óta csak rugdosott olaszok. Ez persze nem jelenti azt, hogy egycsapásra megoldódtak volna a Calcio problémái, azt viszont igen, hogy amíg a Serie A felfújta az arcát, hogy szép lassan kimásszon a szarból, mint rossz tanuló a félévi hajrá előtt, addig a Premier League egyfajta paradigmaváltáson megy, mehet keresztül. A MU kizárólag magának köszönheti a bukót, a Pool már jó ideje nem igazán tényező, az Arsenal helyzetét pedig mindenki ismeri, mert a fő kórképet tekintve ez volt a helyzet három évvel ezelőtt is. A Chelsea hihetetlenül masszív vázszerkezete idő közben elvásott, az öregek túl öregek, a fiatalok meg túl fiatalok – beleértve Villas-Boast is. Ettől még a Napoli vagy a Milan érdeme egy centivel sem kisebb, hiszen nemcsak felvonultatták minden egyes erősségüket, de gyakorlatilag tökéletesen tették azt. Tegnap már foci volt, dráma, feszültség, igazi BL-szagot sodort felénk a szél, 93. perces egyenlítéssel, nagy egyéni hibákkal, megvillanó, majd elbukó Chelsea-vel, és egy forrongó Nápollyal.

Kisajtoltuk Hajbúbé Pistiből, hogy a meccs után is dobjon össze nekünk egy vendégposztot, alább az ő helyszíni gondolatait olvashatjátok. A Nagy Duett: mielőtt bárki azt hinné, hogy arról lészen most itten szó, hogy Majka manchesteri marcona martalócai hogyan kufircoltak a katalán kamarazenészek Claudia kegyeiért kórussal, gyüjjék a letaglózó valóság: persze, hogy még mindig a BL-döntő a téma. Az internet biztosította névtelenségbe burkolózást maximálisan kihasználó szerző a már kihunyófélben lévő vasat ütéseivel megpróbálja újra felforrósítani, így aztán sújtás, akarom mondani hajtás után posztolónk a múltba nézve a jövőbe látna, nem találja fel a spanyolviaszt, de megalkotná a viaszspanyolt, Sir mentén felfedi, miért nem jó, ha egy lovag lovagias, sőt, átrobog majd a sorok között maga Michael Schumacher is, egészen addig, amíg egy angol Hentes el nem üti. Ám mindenekelőtt válaszolnék arra a közérdeklődésre számot tartó kérdésre: buzi-e vagy? Elolvasom »

Mondhatjuk, hogy alaposan körbejártuk a témát. Áthoztuk, és tovább ápoltuk a régi hagyományokat, ami a Mocskos és a Hajrá posztokat illeti, ráadásul most csatlakoztak hozzánk a Népsport vezérszurkerei is, akik Amikor kivertük a... posztokkal készültek a BL-döntőre. Bemutattuk a két csapat útját a döntőig, elemeztük a döntőjüket taktikatörténelmi szempontból, helyszíni képriporttal támadtunk Londonból, végül Blake segítségével megidéztük a két futballkultúra kozmikus ellentétét, így nem is maradt más hátra, mint hogy a szerzők is elmondják néhány mondatban, mit várnak a ma esti meccstől. A tippeléstől valamiért iszonyúan fázunk, de azért mindenki kiprésel magából egy végeredményt is, hogy legyen mivel szembesíteni a végén. Idei utolsó BL-beharangunk a hajtás után, a meccshez jó szórakozást mindenkinek.

"Neville bőg, a lelátón rázza mezét;
Messinek Rio csúszik alá."

A napokban elkezdtük szorosabbra vonni a kapcsolatunkat kedvenc sportriporterünkkel, Hajdú B. Istvánnal. Készítettünk vele videós interjút is, de megegyeztünk abban is, hogy ha ideje engedi, bejelentkezik az NST kedvéért Londonból is, hogy olyan bennfentes infókkal lásson el minket, amiket senki más nem tud. Ez a dolog olyan jól sikerült, hogy a mintegy ötven perces beszélgetést a United edzésén a partvonalon állva bonyolítottuk le, és közben olyan mondatokkal szakította félbe, hogy „Na, ilyen nem lesz holnap: Obertan lőtt egy irgalmatlan nagy gólt!”. Hajtás után lesz szó a két döntős csapat karakteréről, a kezdőcsapatokról, és az abból következő haditervekről, és bármilyen furcsa, szóba kerül Czibor Zoli, és a magyar pólóválogatott is. Elolvasom »

Ahhoz, hogy pontosabb képet kapjunk az előző döntő taktikájáról, némiképp felidéznénk a 2009-es körülményeket, és a mögöttük húzódó történelmi hátteret, mert csak így tudunk bármiféle jóslatba bocsátkozni a holnap döntőt illetően, de enélkül az előző összecsapás tanulságait sem lehet levonni. Sőt, tulajdonképpen még így sem. A két csapat alig változott, mégis teljesen más döntőre lehet számítani, tulajdonképpen az egyetlen dolog, ami biztos, hogy bármely edző is nyerjen, mindenképp a legszűkebb elit tagjává válik. Guardiola két győzelem + egy elődöntője három év alatt szinte példátlan, míg Alex Ferguson harmadik BL-győzelmével beérné a szigetországi managerek rangsorában a Liverpool legendáját, az 1977-ben, 78-ban és 81-ben is BEK-et nyerő Bob Paisleyt. A szovjet iskola, Charles Reep, a totális futball, a 2009-es döntő és a pillanatnyi helyzet fekszik a bonckésünk alatt, tovább után a döntő mágnestáblája, vagy valami olyasmi.

A szokásoknak megfelelően tegnap megmondtuk, miért ne szurkolj a BL-döntő két résztvevőjének, ma azt olvashatod, miért fogja minden kétséget kizáróan egyik, illetve másik csapat nyerni a trófeát.

Létrejött a talán leginkább várt BL-döntő a világ két legjobb csapata között, melyen elsősorban nem is a Barcelona és a Manchester United, hanem a futball két legmeghatározóbb fejlődési irányának csúcsképviselője játszik majd. All-around atléták a labdaszerelmesek ellen, borostás férfiak a kölyökképű csibészek, kemény öklök a virtuóz ujjak ellen. Mégis nyilvánvaló, hogy szombat este az egész világ – legalábbis azon része, amelybe egy csepp tisztesség szorult – a Manchesternek drukkol majd. Nem csak azért, mert ahogy korábban is említettük, a világnak erkölcsi kötelessége a futball ősatyja mellé állni, és megragadni minden lehetőséget, hogy viszonozzák a csodát, amit a szigetországtól kaptak. Hanem azért is, mert a Manchester United mind klub-, mind játékos szinten megtestesíti a futball minden jelentős értékét, a Manchester United mindaz, ami az angol válogatott már hosszú ideje csak szeretne lenni. Mert a Manchester United a modern futball prototípusa. Mert szívesen meghallgat az ember egy világzenei merengőt is, de mégis csak az a riff az igazi, amelyik leszakítja az arcod.

A szokásoknak megfelelően tegnap megmondtuk, miért ne szurkolj a BL-döntő két résztvevőjének, ma azt olvashatod, miért fogja minden kétséget kizáróan egyik, illetve másik csapat nyerni a trófeát.

Nem a Barcelona változott. A csapat ugyanolyan zseniális, mint két évvel ezelőtt, talán csak még erősebb lett azóta, hiszen pofátlanul fiatal tagjai érettebbek, és/vagy világbajnokabbak lettek a Manchester Uniteddel való legutóbbi találkozás óta. Valahogy mégis megváltozott a közhangulat a Barca körül. A Rijkaardtól sújtott, a Real Madrid gonosz felhője alól kitörni igyekvő csapat mezéből nemcsak azért adtak el kétszer annyit, mert gyönyörű futballt játszott, hanem mert könnyű volt szimpatizálni a Legkisebb Királyfit meggyőzően alakító klubbal is. Az elmúlt években a csapat sokat tett azért, hogy ez a címke lekerüljön a hátáról, és a helyére arannyal azt hímezze, hogy „Legyőzhetetlenek vagyunk, szevasztok!” Ennek köszönhetően egyrészt megnőtt –  és ugyanannyira fel is hígult – a Barca szurkolótábora, másrészt bárki állt is a másik oldalon, egyre forróbban gyűlölt minket. Elolvasom »

Legyünk őszinték, a United ősszel mutatott játéka alapján nem sokan gondolták, hogy május utolsó hetében Rooney-ék döntőbe vezető útjával kezdünk el ráhangolódni a 2011-es Bajnokok Ligája fináléjára. A 2010 végén még döcögős MU aztán kezdett egyre masszívabb lenni, élre állt a Premier League-ben is, majd körről-körre a BL-ben is imponáló magabiztossággal takarították el maguk elől ellenfeleiket. Ahogy a Barcáról, úgy róluk is elmondható, hogy igazán komoly ellenállást csak a helyi riválisuk tudott kifejteni rájuk.

Lapozás után átvesszük az angol bajnok tucatnyi BL-meccsét a 2010-11-es szezonból, és egy kicsit elemezzük a szombatra várható keretüket is.

A Barca úgy vágott neki a 2010-11-es BL-nek, hogy az elmúlt év legemlékezetesebb párharcán az Inter megfosztotta őket a címvédés lehetőségétől, Mourinho a katalánok legyőzésével legitimálta helyét a legnagyobbak között, hiszen – ha csak tudat alatt is – de a Portóval szerzett címét sokan inkább csak kifutott eredménynek, szerencsés jobbhorognak tekinthették. Az elmúlt három szezonra elmondható (beleértve a mostanit is), hogy a Bajnokok Ligájának nem a végső esélyesek találgatásáról szól, sokkal inkább az a kérdés, ki tudja megverni a Barcelonát. Messi & Co. a sorozat megkerülhetetlen szereplője, arasson egy csapat bármilyen győzelmet, mindig ott marad a kérdés: vajon ez mire lesz, mire lenne elég a Barca ellen. Éveken keresztül tartotta magár a mantra, hogy mit tud ez a csapat, ha igazán komoly ellenféllel találkozik. Mostanra ez megfordult, és minden klub számára az a kérdés: mit tudnak, ha Európa legkomolyabb csapatával találkoznak?

Az első meccsen eldőlő párharcok visszavágóján mindig fennáll az esély – sőt, tulajdonképpen ez a legvalószínűbb kimenetel – hogy a győztes fél csak színleli a küzdelmet, mint Bob Sapp a minap, de igazából másra sem vágyik, minthogy  az akció után rágyújtson, és öntudatlan hortyogásba szenderüljön az ágy legtávolabbi sarkában. A dolog el van boronálva. Akkor kezd macerássá válni az ügy, ha az embernek Ferguson a főnöke. Egyes források szerint már a szkíta-hun királysírokból származó nyeregtakarókon is a vén lókupec markolja a gyeplőt, mégpedig igen szorosan - ilyen az, mikor jót tesz neked, ha kiszolgálják az ízlésedet. Ennek is köszönhető, hogy abszolút nézhető meccset hozott a BL-elődöntő amúgy már eldőlt visszavágója.

Gondolhatnánk, hogy a Schalke stábjánál talán csak az van nehezebb helyzetben, akinek felvezető posztot kell írnia ehhez a rangos összecsapáshoz, de valójában annyira nem is nehéz - no, persze az a kiindulási alap, hogy nem gondoljuk azt, hogy a meccs már eldőlt. Kicsit körül kellett nézni hozzá, de elég hamar össze lehet szedni azt a néhány dolgot dolgot, amire a Schalkénak szüksége van a győzelemhez, és ezeket ügyesen beleillesztve a Schalke játékába könnyedén fancsali képet lehet csalni a borvirágos arcára.

Napjainkban illik hangzatos kijelentéssel kezdeni egy-egy irományt, így mi is alkalmazkodunk a trendhez: mindenidők legjobb idei elklasszikója volt a BL-elődöntő visszavágója. Pont ilyen mérkőzést vártunk tizennyolc nappal ezelőtt, amikor még titkon azt hittük, hogy valami hipiszupi négymeccses csoda prológjáról beszélünk, ami május harmadikára olyan szintet fog elérni, hogy a legínyencebb focibuzik is percenként jutnak el orgazmusig, majd a - természetesen - tizenegyesrúgásokkal eldőlő párharc végén a két hadvezér összeölelkezik a kezdőkörben és a győztes hosszasan vigasztalja a könnyeivel küszködő, csalódott ellenfelét.

No, ehhez képest Mourinho a stadionban sem volt, és a hosszabbításra is csak annyi esélyt láttunk, mint egy állami pénzen készülő 2011-es Jancsó-filmre. Azonban az elmúlt napok eseményei ellenére egy kimondottan élvezetes mérkőzést láthattunk, ahol az indulatok csak rövid időre szabadultak el. Lapozás után áttekintjük a visszavágó fontosabb mozzanatait.

Lehet, már akkor is sok lenne az elklásszikókból, ha az előző három érdekes lett volna, de egyet leszámítva nem voltak azok. Előzetesen azt gondoltuk, az első lesz a legérdektelenebb, de azt sem tartottuk kizártnak, ami végül is megtörtént: az utolsónak sincs a világon semmi értelme. Tulajdonképpen a meccs előtt megfogalmazott kérdések közül olyan – tökéletesen lényegtelen – dolgok kerülnek előtérbe, mint hogy agyonveri-e a Barcelona a Real Madridot, vagy José a kerítésen túlról kukorékolva megőriz valamit alaposan megtépázott Speciális Hírnevéből. Hajtás után fogadási tippek, a Real Madrid megalázásának eszközei, és persze José tesztkérdése, amire nincs helyes válasz. Elolvasom »

A hétvégén volt szerencsém megtekinteni a 4. olasz BL-helyért folyó harc résztvevőinek minden meccsét (sőt, a széthúzott fordulónak köszönhetően igazából a komplett élmezőnyt láttam), utoljára tegnap a Lazio és a Juventus meccsét. A rettenetesen alacsony színvonalú meccs után a Juve blog levlistáján a kiváló meglátásairól ismert Tyler azt találta mondani, hogy „ezek után mondja azt valaki, hogy igazságtalan, meg nagy baj, hogy csak három olasz csapat indul a BL-ben, pedig igazából kettő is bőven elég lenne.” Ki merne vitatkozni ezzel az állítással, főleg azután, hogy végignézte, mit produkáltak idén az olaszok a nemzetközi hadszíntéren? Aki a nevéből akar megérni, annak orvul az orrára koppint a Lech Poznań, a Schalke, vagy a Tottenham, aki meg nem tanul a hibájából, az magára vessen. Elolvasom »

Azt mondja Xavi, a „futball nyert” szerdán a Bernabeuban. A céljait egyedül az ellenfele szétrúgásában, a kupadöntőn látottakhoz hasonlóan egy eredményes kontra végigvitelében látó Real Madrid került a gonosz szerepébe. És nyilvánvalóan nem is érdemtelenül, hiszen a vegytiszta kiállítás(ok) mellett az utóbbi hetek clásicó-dömpingjében megúsztak még legalább 3-4 ugyanolyan egyértelmű piros lapot néhány egészen égbekiáltó faparasztság miatt. Mégsem gondolom, hogy Xavinak igaza lenne, mert amit a Barcelona csinált – nyilvánvalóan nem a 900 körömpasszra, ritmusváltásra, és a Csodatörpe szlalomjára gondolok – annak talán még kevesebb köze van a „futballhoz”, mint a Real Madrid spártai védekezésének. Nem védjük egyiket sem, nem teszünk igazságot, csak mérleget vonunk. Elolvasom »

A párharc harmadik, Mourinho szempontjából legfontosabb csatáján a portugált utolérte a végzete, a Real játékának minden veszélye és hátulütője jelentkezett a meccsen, míg a Barcánál pont az ellentéte történt. Messit nem lehet három meccsen keresztül lenullázni; ahogy Pepéből a vele született tahóság, úgy Messiből a zsenialitás szakadt fel az elődöntőben. Mourinho csapkodhat, amennyit csak akar, de egyértelmű, hogy kiszámított kockázatot vállalt a hiperagresszív játékkal, pusztán a kiállítások misztifikálásától ő sem remélhette, hogy végig megússzák a párharcokat. A meccs egyébként az eddig látottakat is alulmúlta, a színvonalról sok mindent elmond, hogy a 30. perc tájékán arról folyt a vita a Grundon, vajon mikortájt mutatkozott be az MTK-ban Lőrincz Emil. Guardiola - Mourinho 2,5- 1,5. Sakk.

Két nagyon különleges lemez jutott a birtokunkba, úgyhogy exkluzív lemezkritikák vannak ma terítéken. Ha minden igaz, holnap kerülnek a cuccok az európai üzletekbe, az Egyesült Államokban kedd óta, Japánban már péntektől lehet kapni mindkettőt, és természetesen nyitás után nem sokkal aranylemez lett belőlük. Az egyik előadó hozza a szokásosat, igazából emlékeztet rá, hogy mennyire is jó, és még mindig az, a másik zenész viszont minden eddiginél durvább sokkhatást produkál csontig ható művészi őszinteségével. Sokkolnak a korongok, lángolnak a gitárok, ollé!

A Schalke egy irgalmatlan parasztlengővel meglepte az Intert, aminek köszönhetően elődöntőt játszhatott, de elvesztette a lehetőségét, hogy még egyszer eladja a felszolgált vörösboros pörköltből agyart szegezve előrontó vaddisznó stratégiáját. A Manchester United pont annyira tartott a Schalkétól, hogy már hajlandó volt nagyon komolyan venni, ami azonnal nagyjából a nullára is redukálta a németek győzelmi esélyeit: a félelmetesen precíz gépezetként működő United az ellenfelén rövid ideig, a kapusán egy kicsit tovább kereste a fogást, végül mindent összevetve úgy elverte, mint szódás a lovát. Nem lehet egy rossz szavunk sem a Schalkéra, mivel már az is csoda volt, hogy eljutottak idáig, nem meglepő, hogy itt már meglehetősen könnyűnek találtattak, de őket látva teljesen érthetetlen, hogy állhatnak a Bundesliga 10. helyén. Elolvasom »

Húsvétidőben lekapcsolt agyakkal még ál-szakmai okfejtésekbe sincs sok értelme belekezdeni. Így ahelyett, hogy máglyát építenénk a vörösöknek Rangnick doktor titkaiból, hogy aztán undok félmosollyal kísérve megforgassuk Carrick vádliját a tűz fölött, annak a levélváltásnak a szöveghű fordítását közöljük, melyben a manchesteri különítmény egyik tagja korábbi német kollégáját froclizza az estével kapcsolatban. Egyikük rendkívül magabiztos, a másik viszont láthatóan edzett gyerek, jól tűri a lecsapott labdákat és van töke ahhoz is, hogy nagyot álmodjon.