Megannyi nehéz kérdés van a futballban, olyan bonyolult eldönteni egy csomó mindent, hogy tényleg. Például mekkora súlya legyen az idegenben rúgott gólnak, hány pontot érjen egy 0-0, mivel helyettesítsük a tizenegyesrúgásokat, meddig segítsük a kicsiket, miért olyan fontos a gólarány, miért nehezebb gólt rúgni, mint nem kapni, meddig tűrjük a portugálokat, mi a logika abban, hogy bedobásnál nincs les, tényleg kell-e huszonkét játékos egy ilyen kicsi területre, és végül ott van az az átkozott videóbíró-dilemma. Ezek mind-mind nehéz kérdések még akkor is, ha az utolsó lassan egyértelmű lesz, hogy jön, csak meg kell várni egy generáció kihalását az időponton rágódunk. Nem irigylem azt, aki ezekről dönt.

De te gennyes képű francia, ha egyszer olyan egyszerű lenne eltörölni a Bajnokok Ligája-döntő előtt is a sárgákat, miért nem teszed meg? Mondd, kinek fájna ez a módosítás, ha már a vb-n meg tudta csinálni a hájfejű, még gennyesebb haverod? Hopp, várj csak, már az Eb-n is törlik a negyeddöntők után.

Miért pont a legfontosabb trófeát kell neked elkúrnod?

Miközben egész Németország azon mereng, vajon nagyobb lúzer-e a Hertha, mint amekkorának eddig hittük őket, a Dortmund és a Bayern egymásnak feszül Berlinben, ennek vége pedig nem lehet más, mint hogy a végén valaki sört fog vedelni a Német Kupából.

Ebben a meccsben az a jó, hogy garantáltan élvezetes lesz, minden pályára lépő legalább két indokot tudna mondani, hogy miért kell kiköpnie a tüdejét. Mindezek ellenére egyik félnek sem ez a trófea a szezon csúcspontja, nem ettől függ, milyen hangulatban mennek nyaralni (ezúttal az ukrán tengerpartra), viszont a Dortmund számára semmi sem fontosabb annál, hogy még a jelenleginél is egyértelműbb legyen, ki az úr otthon.

Általában a Bayern kollektív zacsiját eléggé rángatja, ha más az úr, ilyenkor Hoeness csak úgy tud elaludni, ha csíkos pizsamájában átmászik a szomszéd kertbe és az ellés utáni fáradtságában tehetetlen macska alomjából az egészségesnek tűnő piciket elemeli. Ez azért is fontos, mert a szemük csak később nyílik ki, és optimális esetben éppen ezt a gonosz embert látják meg elsőként – tudományosan igazolt tény, miszerint így lesz legnagyobb eséllyel a 'kolbász' a delikvens első szava.

Biztosak lehetünk benne, az öreg frusztrált, és legalább annyi feszültség szabadulna fel benne a kupa elhódításával, mint amennyire ellenkező esetben Klopp egója megnőne, immáron elhagyva ezt a nevetséges paraméterekkel megáldott naprendszert. Na, nem mintha Uli önértékelési problémákkal küzdene.

Még tíz nap a Bundesliga, ami önmagában persze nem igaz, mivel május ötödikén lesz csak vége, de a mostanra besűrített, következő három forduló valószínűleg mindent eldönt elöl. Elsősorban a Dortmundra figyelünk már hetek óta, hiszen nekik kellett hibázni az izgalomhoz, vagy inkább legyünk népszerűek és mondjuk úgy: nekik nem szabadott volna rontani, hogy ne is legyen fontos, mit csinál a Bayern. Rontottak.

Most derül csak ki igazán, mit jelent a hétközi, nemzetközi kupás terhelés, ez egy olyan momentum (a pontelőny mellett, hahaha), ami könnyen döntő lehet a méhek javára. Nagyon érik egy toppmölleri szezon Heynckesnek, még ha sok köze nincs is hozzá. Mert bár a tripla gondolatát ő sem veszi komolyan, a BL-döntőbe jutás egyáltalán nem lehetetlen, de – lássuk be, – kicsit felesleges. Megéri-e elbukni otthon (sorozatban másodjára) egy szinte biztosan megnyerhetetlen, de amúgy papíron értékesebb másik döntőért?

És akkor még nem beszéltem a kupáról,  de mondjuk ez azért van, mert nem érdekel senkit.

Úgy döntöttünk, hogy még utánanézni se vagyunk hajlandóak az aktuális eseményeknek, így a pán ezen a hétvégén sajnos bukta, de mindenképp szeretnénk, ha értékelnétek a kommentfogót és a kedves virágokat. Igazából az történt, hogy elfoglaltközszolga pöte beböfögte listára, ha lenne ideje, se írna a Swansea-City-ről, inkább megnéz visszafelé egy bhutáni művészfilmet a tektonikus lemezmozgásokról. Szenvtelen hozzáállása, lássuk be, érthető, elvégre hová tart az a bajnokság, ahol Mancini bajnok lehet. Nullavagybenito megírta a szokásos mondathalmazát Serie A-ügyben – gondolom, csalt mindenki, de ez nem olyan nagy baj, amíg az Inter dallamos halálhörgését halljuk.

A Bundásban vasárnapig kell várni, hogy valami rangadóféleséget lássunk, az meg még nagyon távolinak tűnik, és hát egyébként se úgy néztek ki, mint akik meg akarják rágni a "mikor és kinek a helyére térhet vissza Cacau a stuttgarti kezdőbe?" kérdést. Garcia beteg, és ha engem kérdeztek, a kedden elfogyasztott másfél ülőkádnyi szőlőpálinka viselte meg a szervezetét, de lehet, hogy tévedek.

Mindenesetre nézzetek ti is együtt meccset, ha már nem tud mindenki velünk. de ne ezen a hétvégén, most inkább húzzatok ki a szabadba és szeretkezzetek a pipacsok között, amíg ilyen szépen süt a nap és ilyen szar meccsek vannak.

Mielőtt még bárki azt hitte, hogy bármi is sablonosan alakul a Bundesliga idei szezonjának utolsó harmadában, még a biztonság kedvéért eljutottunk oda, hogy a Schalke nem lesz bajnok, ezzel párhuzamosan ellentmondást nem tűrően állt talpra a Bayern, sőt, hiába remegett meg a könyöke, mégsem ejtette magára a súlyt a Dortmund. Igazságtalan ponthoz jutott a 'Gladbach, ami valószínűleg Gelsenkirchenben okozza a legtöbb bosszúságot.

Mindez persze csak az eleje, középen Magath-nak és Finknek is közelebb a kiesőzóna, mint az EL-szereplés – ha ránk hallgatnak, nem szédítik az elnököt a stabil középmezőnynél hangzatosabb szöveggel. Labbadia és Babbel viszont még őszintén hihetnek a csodában, Slomkáról nem is beszélve.

Az utóbbi évekéhez hasonló kegyetlen harc jöhet a kipottyanni készülő csapatok között. Otto király miatt kicsit drukkolok a Berlinnek, de egyébként a Köln-Hertha-Augsburg-Freiburg négyes úgy, ahogy van, mehetne egy emelettel lejjebb, nem sajnálnánk egy percig sem. Szóval inkább az a pontos vallomás, hogy a 'Lauternnek szurkolok.

Mint orgazmus utáni ernyedésben lévő pénisz a hideg víz láttán, úgy nézett körbe riadtan Felix Magath a forduló előtt és csak azt ismételgette, hogy az előbb még meleg volt, kényelmes volt, vissza akar menni. Haha, – nevette ki őt a zuhanyrózsa, – ez neked hideg, te szerencsétlen? Ez csak amolyan bajor víz, finom, langyos. Semmi kellemetlen nincs benne, higgy nekem. Ha kicsit ügyesebb vagy, még melegre is állíthattad volna, aztán olyankor abba se akarod hagyni a fürdést. Sokan megcsinálták már ezt idén, aztán csak úgy kacarászva lubickoltak.

Nini, még egy rettegő farok! Hát téged meg hogyan hívnak? Én vagyok a Bruno és én is kérek szépen meleg vizet, olyat, amivel a fejemet is meg lehet mosni. Hát, Brunesz, el kell keserítselek, ez jéghideg lesz, és ha nem vigyázol, akár percekre is odatartjuk. (...) Három lett belőle, Bruno szörnyű perceket élt át. De már jobban van és egy mérges óvodás felfújt arcával készül elmenni szombaton a gyógyszeréért.

Bátor dákónk is van ám, legalább kettő. De inkább több.

Elképzelni sem tudok romantikusabb képet, mint a kanapén üldögélő kölyökmocsingot, ahogy izgatottan várja vasárnap 6 körül a ranissimo kezdését. A kilencvenes évek Bundesligájának olyan hangulata van, mint semmi másnak, olyat adott nekem, mint semmi más, olyan figurákat vonultatott fel, amilyeneket sehol máshol nem láttam. És már nem is fogok.

Nekem ez a futball hőskora, soha életemben nem érdekelt, hogyan játszották ezt a játékot 1940-ben, amit mai szemmel egyrészt lehetetlen komolyan venni, másrészt egyáltalán nem része a futballról alkotott világképemnek, nem is lesz az.

Mert nekem a futball valahol ott kezdődött, amikor Lecskov kifejelte a németeket, amikor Hitzfeld világverő Dortmundot épített, amikor Trap tájékoztatta a sajtót, amikor még Kohler volt a világ egyik legjobb emberfogója – sőt, amikor még volt emberfogó. Mert ezeket átéltem, Hidegkuti cseleit pedig nem annyira.

Az én világomban minden Bundesligával kapcsolatos mondat Jörg Wontorra köpönyegéből bújt ki.

Vannak olyanok, akik szerint akár a bajnokság is eldőlhet, ha szombat este az történik, amit a többség vár, tehát a Bayern elveri a Dortmundot, mint a lovat. Őket hívjuk ostobáknak (mármint nem a Dortmundot). Ráadásul én a lovas cuccról sem vagyok meggyőződve, de ez talán nem is olyan fontos. Persze, hogy fontos, hiszen én írom a posztot.

A salátás májusi elhelyezését már csak azért sem befolyásolhatja az említett meccs, mivel a 'Gladbach és a Werder is ugyanannyi ponttal áll, mint a méhek, nem mellesleg Schaafék még a szünet előtt mennek az Allianzba.

Még kevésbé mellesleg a brémaiak éppen a Reus árát számolgató BMG-t fogadják, szóval elöl jó nagy keveredés is lehetséges, már amennyiben négyszer három pont, ami ugye maximum kétszer három lesz, összekeverheti a résztvevőket.

Ismét túl vagyunk egy héten, amikor mindenki elmondhatta, mennyire megnyeri majd a Bayern a salátást és miután kiásítottuk magunkat, bezárjuk azt a böngészőablakot is, ahol Hitzfeld már a kontinens (tehát a világ) legjobb három csapata közé sorolja a Hannover legutóbbi áldozatát. Aki mélyebben érdekel, ki dughat botot a bajor küllők közé, olvassa el ezt.

Furcsa a sorsolás, a helyezések alapján egy Hannover-Schalke-t illene felvésni a legdurvább meccs rubrikába (igen, ez ugyanaz, mint a rublika), de azért az élelmesebbje a gyógyszergyár hátsó udvarára is figyel, nemkülönben a sváb-bajor határra.

Az egész edzői brigádból Favre esete a legérdekesebb, bár ő már hetekkel ezelőtt leadta kreatív nyilatkozatát, miszerint ugyanúgy készül, mint bármelyik másik meccsre.

Rendeződnek a viszonyok a Bundásban, jó eséllyel az első nyolcban van már most az a hat klub, amelyek a felső harmadban telelnek. A sorrend persze más lesz, de a rend akkor is szokatlanul nagy – ha szigorúan nézzük, csak a HSV és a 'Gladbcah szereplése meglepő.

A földet túró kékek minden eredeti tervet túlteljesítve szerepeltek, ami a Bayern-ről nem mondható el, persze nekik ez több volt mint elég. Mielőtt leírom a nemzetközi porond szintagmát, küldjük el a csipába Kloppékat, akik betűről-betűre azt csinálják, amit vártunk tőlük.

Ismét a péntek esti meccset bámulva születik a beharang, így legalább annál nem tudom bizonyítani, hogy fogalmam sincs az egészről. Majd a többinél.

Sajnálom, ez az igazság. Talán – OJ szavaival élve – szögre is kéne akasztani az admint ez a poszt után, egy életre nevetséges leszek blogger-körökben, mindenki csak gúnyolni fog. A szégyenérzet bűzös lehelete kócolja illésbélásra frizurámat. De nem érdekel, szeretem Mario Gomezt, ezt a szerencsétlent, aki miatt elkopott a „vonyít nála a labda” frázis, akinek pont annyiszor szidom az anyját meccs közben, ahányszor labdába ér. Aki gólt se tud rendesen rúgni, mert mindig van ’de’ az a mondat után, hogy oké, Gomez hármat rúgott, megint hármat rúgott… De.

De láttad te azt a csetlés-botlást?

Ahogy szeretni sem kell senkit, akit csodálunk, vagy éppen csak elismerünk, úgy zseninek sem kell látni azt, akit szeretünk. Szerintem pont ugyanaz játszódik le bennem, mint azokban, akik állatmenhelyekre mennek dolgozni. Szánalommal vegyes örök optimizmus veszi át a hatalmat és egy éhező, szikkadt karéjt bociszemekkel majszoló gyermeknek látom őt.

Éljél sokáig, te balfasz, vigyorogjál minden begomezelésednél.

Egy meccsen már túl vagyunk a nyolcadik fordulóból, itt Hajnal közreműködésével ismét három pontot szereztek a svábok, ami aggasztó tendencia, hiszen akár még ott is ragadhatnak a negyedik helyen.

A forduló legérdekesebb eseményének ígérkezik, hogy Neuer kap-e gólt, persze, ha nem, akkor ez mocskosul unalmas is lehet. A Bayern magabiztosabban érkezik tanyasi körútjára, mint ahogy a Mágus beszél, lassan ezer perce nem tud tévedni a védelem ebben rohadt futballban.

Lepofozza majd az újoncot a bajnok, lesz ex-bajor osztálytalálkozó is a fővárosban, de mindez semmi ahhoz képest, hogy Stevens visszatér. Wilkommen, Huub! De az arcodba beleverek, ha folytatod a _szerethető Schalke_ építgetését.

Ezekben az ínséges időkben, amikor Löw fontolgatja Lell beválogatását, amikor már a bolgárok sem bíznak Lotharban, amikor Rangnick nagy sajnálatunkra egészségügyi megfontolásból hagy félbe valamit, amit be kellett volna fejezni, vagy amikor Gomez hosszabbítani készül, szóval ilyenkor mi egyéb örömünk lehetne az életben, mint egy Bundás-poszt.

Egyelőre úgy néz ki kedvenc bajnokságunk, hogy a gólt nem kapó csapat, meg a többiek, de ez felszínes megállapítás, elvégre van egy Hamburg is a képletben, tehát: van a gólt nem kapó, a csak gólt kapó, meg a többiek. Tizenhét beszopott gombócnál jár Oenning volt csapata, ami egyébként nem a legrosszabb mutató, bár gólarány tekintetében igen, hiszen a Freiburg tízet lőtt tizennyolccal szemben, a dokkmunkások meg hatot. Ami szánalmas.

Hajtás után megmondjuk, végtörlesztjük az elmúlt két hét adósságát.

A '70-es évekbe rángat vissza minket mostanság a Bundás, mivel  a Glabdach olyan játékkal hengerel, amilyennel rég nem láttuk őket. Érdekes ez a hetvenes évekbe vissza-fíling, mivel a nyolcvanas években születtem, de ez senkit nem zavarhat.

A Bayern a szezon talán legkönnyebb meccsén van túl, Dortmundban szintén álmosan tudták le a frankokat, Schaaf egy meccs erejéig sikeresen visszahozta gyermekkorunk Brémáját, csupa érdekes esemény. Ráadásul közben kiderül, Ballacknak a válogatott arcoskodás után lassan klubszinten is kérvényt kell írnia egy búcsúmeccsért. Tehát egy meccsért, ahol legalább pályára léphet.

Hajtás után rendhagyó beharang, mert berliniek és a svábok pénteki randevúja (leírtam, bazmeg, hogy randevú, tényleg leírtam) alatt gyártottuk. Fáradtan, de lelkesen, a világ minden baját kizárva, szívcsakráimat kitárva, akinek nem élnek a szülei, az árva.

Vele is csak többen vagyunk, mondhatnánk a hazatérő rozsdás műanyagkalapácsra, a Nationalelf-csúfolás egyik legvalószínűtlenebb löwi formájára, de így, hogy Magath igazolta, más a szerszám fekvése. Megkockáztatom, bizonytalanok vagyunk picit, pedig ez nem jellemző. Szóval, ha már a csúfolás jött szóba, jegyezzük meg, hogy a jó Felix pár évvel korábbi önmagát is parodizálja, amikor és ahogyan azt a csapatot szeretné reprodukálni, közben meg komoly arcot vágva Gilardinot nézte ki hozzá. Egyelőre nehéz eldönteni, mit épít(ene) a mester. Annál könnyebb lesz majd eldönteni, amit felépített.

Hajtás után ürülékes utalások nélkül hangolódunk a hétvégi fordulóra, ahol harmadjára fut neki a Bayern, hátha idén először sikerül értékelhetőt produkálni. Efféle tervei vannak a hamburgi és a berlini brigádnak is, miközben Dortmundban kétségbeesetten konstatálták, milyen szar érzés, ha a bajorok pontszámban utolérik az emberfiát. Pfúj.

Van az a rettenetes lé, ami a wc-kefe tartójában a keféről csöpögő vízcseppekből táplálkozva gyarapszik, és már ránézésre azt juttatja eszedbe, hogy tele van félmegoldásokkal a világ, erre is egy másik kéne, és hogy majd holnap csinálsz vele valamit, de ma nem akarsz ezzel foglalkozni. Ez a lé momentán háromféleképpen is megjelenik a Bayern-szurkerek gondolatvilágában, amikor a csapatukról értekeznének. Merthogy egyfelől valószínűleg ez lötyög unottan Heynckes fejében, másfelől ezt kéne – keverve, nem felrázva! – megitatni a kerettagokkal, harmadrészt pedig pontosan annyi kreativitás van a vízcsepp-transzportőr kefe mindennapjaiban, mint a bajor támadófutballban. Azaz hogy semennyi. Eleve milyen kretén szó már ez a kefe, pláne nyílt e-vel.

A wc-kefelé számegyenesen elfoglalt pozíciójával éppen ellentétes a dortmundi lé helyzete, amely nem tudom, miből táplálkozik, de az fix, hogy a szar lekaparásához még áttételesen sincs köze. Nagy szerencséje a Bayernnek, hogy hamburgi és gelsenkircheni testvéreikkel tudnak osztozni a Heynckes agyából préselt cuccon, így senki nem irigykedik rájuk, mehet a közös koccintás. A szarlé lesz tehát a mai beharang fő motívuma (nem).

Nem sok gyűlöletesebb dolog van annál, mint amikor meg kellene tippelni, hogy háromezer hónap múlva majd májusban ki nem végez a kilencedik hely mögött közvetlenül, de jelen esetben legalább annyiban könnyű dolgunk van, hogy a bajnokot és az utolsót tudjuk előre.

Elég nehéz volna bármi érvet hozni most a Bayern leendő bajnoki címe ellen, mivel egyszerre rúgta ki picit maga alól minden rivális a sámlit és toldozta-foldozta közepesen ügyesen Hoeness is a gyanús foltot a bőrgatyán. Nem a salátásért való verekedés miatt lesz ez a szezon érdekes, ami nem biztos, hogy óriási tragédia, meg az sem biztos, hogy igaz.

Erster Spieltagos beharanggal egybekötött szezonbeharang a hajtás után.

Rögtön három élcsapat is búcsúzott a Német-Kupa meglehetősen izgalmas első körében, és akkor sikeresen megkíméltünk mindenkit a nagyágyú szó elolvasásától. Arra nem esküszöm meg, hogy a Dávid és Góliátos hasonlatot meg fogom tudni állni, különösen akkor, amikor a Wolfsburgot elpáholó, egyébként a Reginalliga Nord mezőnyébe tartozó (ez a negyedosztálynak felel meg) RasenBallsport Leipzig-ről esik szó, mert Magathot balfaszkodni látni mindig mulatságos.

Schaaf heidenheimi (ez egy létező település) szerencsétlenkedésén ugye már meg se lepődünk, Robin Dutt reichstagnyi égéssel felérő bemutatkozása a gyógyszertárban viszont oh, mein Gott-kategória.

Vegyük végig sorban azokat a meccseket, amelyek forgatókönyvei közül bármelyiket elfogadnák este a magukra valamit is adó, márnemtízéves futballszurkerek. Picit harangozunk mára is.

Én eddig csak egyetlen köcsögválogatottat írtam, azt is sokad magammal, úgyhogy fogalmam nincs, miképpen álljak hozzá, de úgy képzelem, hogy belül pontosan annak a folyamatnak kell lezajlani, mint amikor egy nagyon régóta tartogatott, már a gerincvelődbe beleállt fing végre kiszabadulhat, mert a csajod elindult a teraszra virágot öntözni. Ez is gyűlik, egyre csak gyűlik egész évben, ötleted sincs, mit csinálj vele, mert mégse lehet mini-köcsögvillámposztokat kitenni minden forduló után, amikor felhúzod magad az egyik köcsögön. Így raktározod és egyszerre okádod ki, de olyankor nem érdemes semmit se finomítani.

Nem írom le előre, kik vannak benne, lapozzál. Ugyan nem mind német, de valamennyi elvenné a kedvedet a sajtos-tejfölös lángostól a földvári szabadstrandon.

Aki feldolgozta Hanta pompás, summázó, egyben kínos kérdéseket is felvető posztját a magyarfutball utóbbi 25 éve kapcsán, annak semmi különösebb kedve nincs olvasni bármit is a témában, elvégre jön a hétvége, próbálunk sokat nevetni. Viszont talán érti, mit akarnék mondani azzal, hogy mérföldkőhöz érkeztünk a 35 éves Tököli Attila reaktiválásával. Leírtam, hogy reaktiválás, modoros-e vagyok-e? Mert perszer mindegy, ma este minden mindegy, de a méltóságunk, na, az nem ártana, ha nyomokban mogyorót tartalmazna. Mert Töki kezdő (nem úgy, hanem hogy nem csere).

Arra gondoltam, hogy mondok három másik embert a magyar bajnokságból, aki szerintem elfogadhatóbb, de rájöttem, hogy sokkal lényegesebb lenne most megírni egy pletykalapnak, miszerint Egervári mester talán már nem szerelmes Gerába és az érettebb korosztályra fókuszál a továbbiakban.

Bogdán Ádi egyébként a legnagyobb király, ami független attól, hogy bárkit üdvözölnénk a kapuban, aki nem Fülöp Király egyenes ági rokona, hanem mondjuk több koncepcionális elképzelést tud felmutatni, mint a budapesti terek idegbeteg és random átnevezése.

Hajtás után a meccsre hangolódunk.