Újra eltelt egy év, már csak néhány nap van hátra ebből a klubszezonból is. Ahogy megszokhattuk, ebben az időszakban szinte elárasztja a sajtót a sok-sok válogatás, összefoglalás, visszatekintés, melyek mind az idény legjeiről szólnak. Mi is csatlakozunk a fősodorhoz, csak - szokásunkhoz híven - egy kicsit másképp: a popkultúra oldaláról támadunk. A szezon emlékezetes albumai és slágerei a hajtás után.

Minden lényeges fronton az utolsó kör dönt a Premier League-ben, hiszen a bajnok, a bronzérmes, az (esetleges) 4. BL-induló, valamint a legjobb kieső kiléte is csak vasárnap este hat körül válik biztossá. Ha csak a sok nyitott kérdést vesszük alapul, akár őrült és drámai fordulónk is lehet, ugyanakkor a konkrét párosításokat és azok esélyeit elnézve az jobban benne van a pakliban, hogy a húsz csapat közül egyedül a Boltonnak lesz miért hajtania második félidőre. City vagy United, St. Totteringham’s Day vagy St. Hotspur Day Extra, Buzsáky vagy Bogdán? A válaszokhoz a hajtás után adjuk meg szempontjainkat, valamint tippelünk is, de csak óvatosan.

Nem sokkal azt követően, hogy az óriás kimondta a fenti szavakat, jóslata valóra vált. Nüansznyi eltéréssel ugyan, de a múlt hátborzongató módon megismétlődött, a nézők pedig választ kaptak arra, ki ölte meg Laura Palmert. Kissé erőltetett a hasonlat, de ez a mondat és jelenet ugrott be, amikor a Barcelona-Chelsea visszavágóról kezdtünk el gondolkodni. Mielőtt kiderülne, ma este ki lesz a gyilkos (és ki az áldozat), valószínűleg kísértetiesen ugyanazt kell végignéznünk, mint a múlt héten. Az az érdekes – két meccses párharcokban nem túl gyakori – helyzet állt elő ugyanis, hogy a döntőhöz mindkét csapatnak kábé ugyanazt kell játszania, mint az első mérkőzésen. Ugyanazt, csak tökéletesebben: a hazaiaknak a helyzetkihasználásban, a vendégeknek a helyzetek megakadályozásában kell a múlt szerdához képest javulniuk. Aki többet javul, az jut tovább, és ezek a különbségek most messze nem az elhanyagolható kategóriába tartoznak: a BL-döntő múlik rajtuk.

Balotelli és Pepe. Ha minden idők köcsögválogatottját kellene összeállítanunk, tízből kilencen velük kezdenénk a sort. Ők ketten külön kategóriát jelentenek (még a drágalátos Joey Bartont lehetne velük egy kalap alá venni): időzített bombák megbolondult visszaszámlálókkal, véletlenszerűen működésbe lépő detonátorokkal. Azok az arcok, akikben harminc tünetmentesen lehozott meccs után sem lehet megbízni, mert tudjuk róluk, hogy a gyógyszer újra elgurulhat bármikor.

Bár páratlan élmény lenne, de sajnos kicsi esély van arra, hogy valaha is egy csapatban látjuk őket játszani. Kulturális futballanalógiákat gyártó sorozatunk szabadsága viszont szinte korlátlan, így elképzeltük, milyen lenne, ha az ő neveik nem a futballkarakterológiában, hanem a film világában forrtak volna össze, hasonlóan mondjuk a Matthau-Lemmon, vagy a Terrence Hill-Bud Spencer pároshoz, és eljátszottunk a gondolattal, milyenek lehetnének közös filmjeik. Fiktív filmtörténeti kurzus a hajtás után.

A múlt héten megpróbáltuk elhitetni magunkkal, hogy ebben a két párosításban jóval több lehet annál, mint amit első ránézésre ígérnek. Egy héttel bölcsebben már nem megy annyira a lelkesedés, az első meccseket és az erőviszonyokat látva minden idők egyik leglaposabbnak ígérkező BL-negyeddöntős játéknapjának nézünk elébe. Izgalmakra csak a Stamford Bridge-en van némi esély, BL-klasszikusokra vágyó gyermeki szívünk egyedüli kapaszkodója, hogy ott az idei sorozatban már történt két csodával határos feltámadás – igaz, ezt mindkétszer a hazaiak produkálták. A madridi meccsel kapcsolatban ambivalens érzéseink vannak: nem tudjuk, hogy örüljünk vagy méltatlankodjunk amiatt, hogy ez a mérkőzés most nem egy érdektelen csoportmeccs, hanem egy BL-negyeddöntő visszavágója lesz.

Másfél héttel ezelőtt, a sorsolás kimenetelét szemlélve azon kaptuk magunkat, hogy szinte ösztönösen ugrottuk át a negyeddöntők körét, és már a Real-Bayern, valamint a Chelsea-Barca elődöntős párharcok zamatát ízlelgettük. Ha viszont nem zsigerből, felszínesen és előítéletekkel megrakottan elemezzük a legjobb nyolc közötti párosításokat, hamar kiderül, hogy jóval több van ebben a körben, minthogy csak a remélt csúcsrangadók kötelezően letudandó előjátékának tekintsük: bőven lesz szépségben, élményben, érdekességben, sőt, akár meglepetésben is részünk a következő BL-héten.

A mai két meccs közül az egyik a legkönnyebben, a másik pedig a jelenleg legnehezebben megtippelhető párharc odavágója lesz, és bár egyik sem ígér látványos, sokgólos csatát, – már csak az esélyek közötti óriási és nagyon kicsiny különbség okán is – kifejezetten érdekes összecsapásokat vizionálunk. Egyúttal arra a kérdésre is keressük a választ, hogy este melyiküket kezdjük el sztrímelni, mert ennek eldöntése tegnap délután óta nem sikerül.

Rovatunk tárgya most három érdekes festészeti műremek, melyek stílusukat és származási helyüket tekintve különböznek ugyan, de expozíciójukat és művészettörténeti jelentőségüket illetően rendkívül hasonlóak. A három képzőművészeti alkotás abban is rokonságot mutat, hogy mindegyikük történetében voltak korszakok, amelyek kikezdték értéküket, vagy voltak olyan kritikusok, akik nem értették és lehúzták őket. De a művek – és ebben mutatkozik meg az igazi nagyság – túlélték ezeket a viszontagságokat, sőt, az idő múlásával elismertségük nagyobb, mint valaha.

Az angoloknál negatív, az oroszoknál pozitív meglepetés volt, hogy két csapatuk jutott a 16 közé. Most, a nyolcaddöntők utolsó játéknapján viszont minden azt sugallja, hogy e két nemzet csapatai további meglepetéseket már nem tartogatnak a számunkra. Bár a labdarúgás az a sport, ahol minden megtörténhet, ugye. Ennek ellenére nehéz elképzelni, hogy a ma esti visszavágókon komoly bajba kerülhetnek az első körben előnyt szerzett csapatok: a Napoli és a Real is viszonylag kényelmes helyzetből vághat neki a meccsének. A két összecsapás közül a londoniban van benne a több izgalom – és reményeink szerint egy kiadós adok-kapok – lehetősége, az angolok utolsó (és erősen dülöngélő) bástyájának, a Chelsea-nek mennie kell előre, amit a vendégek élesített csapdákkal és kaján vigyorral várnak. A másik párosításban a CSZKA-nak van feladva a lecke, de itt nem a szenzációt keltő továbbjutás a feladat, hanem a Leverkusen és a Basel sorsának elkerülése.

A fiatal és tehetséges tiszt, Boas őrmester sorra aratja a könnyed győzelmeket a luzitán fronton. Sikereire a vezérkari főnök is felfigyel, aki benne látja az egykor szebb napokat is megélt, de mára öregedőben és züllőben lévő különleges egység, a Kék Oroszlánok leendő megmentőjét. Áthelyezésével nem mindenki ért egyet: sokan kételkednek abban, hogy a zöldfülű tiszt képes lesz uralni az új helyzetet, ráadásul azon az európai hadszíntéren, ahol a legintenzívebb  harcok zajlanak. Kinevezése után Boas nagy lendülettel veti magát a brigád életének megreformálásába, ám nem várt ellenállásba ütközik. Rövid ismertető és kritika a Roman Abramovics rendezte háborús filmeposzról.

Az NST rendkívül gazdag hagyományokkal bíró össznépi képzettársítós játékára sajnos már csak búsongó nosztalgiával emlékezünk vissza, valahol a kettős rangadók megszűnése és Farkas Jancsiék korszakának elmúlása miatt érzett világfájdalom között félúton, miközben üveges tekintettel bámuljuk a kihűlt pacalt, és reményvesztetten szorongatjuk utolsó fröccsünket. A születésnap viszont az ünneplés és a búfelejtés ideje, és ez remek alkalmat szolgáltat arra, hogy feltámasszuk ezt a szép tradíciót – igaz, rendhagyó formában. Hajtás után szabad az asszociáció.

Ahhoz, hogy tőlünk távol álló embereket teljes egészében méltányolhassunk vagy elutasíthassunk, elég, ha tisztában vagyunk céljaikkal.

FRIEDRICH NIETZSCHE

A fölébredés – igaz – elviselhetetlen szenvedést okoz. És a szenvedések soká tartanak. És az ablakok tejüvegje meg a színes függönyök nem védenek ellene, mert bántó, recsegő, ritmusos lármájával áthatol mindenen, és követelően hí. Menni kell. Rossz arcú és alacsony emberi lények közé, akik azt hiszik, hogy e nemtelen és kegyetlen muzsika az Élet törvénye, s amit ők élnek, az maga az élés.

CSÁTH GÉZA: ÓPIUM

Parancsod olyan gyönyörnek tekintem,
hogy itt későnek tetszenék a kész

DANTE ALIGHIERI: ISTENI SZÍNJÁTÉK
(Babits Mihály fordítása)

Végre a magyar olvasók is kezükben tarthatják azt a kötetet, amely a 13. és 14. századok egyik legnagyszerűbb gondolkodója, a méltatlanul feledésbe merült Rajnai Arsenius életével kapcsolatos egyetlen fennmaradt történetet meséli el. A Meazzai Szent Józsefben tett látogatásról az észak-itáliai kolostor évkönyvei is tesznek említést, de részletesen csak ez az az ismeretlen vesztfáliai szerző számol be erről az eseményről, akire feltehetőleg tévesen csak Kölni Magisterként szoktak hivatkozni. Arsenius, a Gislandonus (a mai Islington) mellett épült Szent Emeritus apátság vezetője 1312-ben tett látogatást Milánóban, ahol az egyik kiemelkedő helyi kolostor prépostja, nevezett Labrói Maximiliánusz folytatott vele tudományos párbeszédet. Mivel más forrásból nem ismerjük ezt a látogatást, és mivel a narrátor bevallottan elfogultan ír, fenntartással kell fogadnunk az elénk tárt eseményeket, hisz némely szövegkritikai kutatások elképzelhetőnek tartják, hogy saját gondolatait adta az akkoriban nagy tekintélynek örvendő szerzetesek szájába. Ettől függetlenül még egyszer fontos hangsúlyoznunk, hogy egyedülálló műről van szó, hiszen egy homályba veszett, legendás tudóst mutat be az olvasónak.

Minden szezonban, minden nemzetközi kupasorsolás előtt és után, mindenki félti a csapatait az oroszoktól. „Rosszabb ellenfelet nem is kaphattunk volna, a kemény időjárási viszonyok között nehéz lesz ellenük játszani” – nyitja fel a közhelyszótárt edző és játékos, „Megfagyhat a Real az orosz télben” – írja az egyszeri sportújságíró, „Nem örülnék a kozákoknak, mindig rohadtul megszenvedünk a fagyott pályájukon” – kommentel a szurkoló. Mára a futball világában általánosan elfogadott – valószínűleg a sikertelen napóleoni hadjárat és a sztálingrádi csata mítoszából is táplálkozó – képletté vált, hogy ruszkik + embertelen időjárás = óriási szívás. Nekünk viszont mindig az volt az érzésünk, hogy ebben az egészben igazából csak a hideg a félelmetes, nem pedig az orosz csapatok hazai pályán nyújtott teljesítménye.

Az idei BL-szezonban megtörtént az, ami eddig sosem: két orosz klub – a CSZKA Moszkva és a Zenit – is továbbjutott a csoportjából az egyenes kieséses szakaszba. Ez remek apropót szolgáltatott arra, hogy utánajárjunk, vajon a számok is igazolják-e a fenti legendát, és ha már témánál vagyunk, a képet árnyalva végigfutunk eddigi orosz BL-történelmen is.

Új rovatunkban a futball és a kultúra világának kapcsolódási pontjairól lesz szó. Olyan szellemi termékekről, művészeti alkotásokról - legyen az zene, könyv, színdarab vagy film -, melyek inspirációját, lényegét, vagy mondanivalóját minden szórakozási forma legnemesebbike, a labdarúgás adja.

Elsőként egy argentin tehetség zenei szárnypróbálgatásai kerülnek terítékre. Carlitos Tevez nem lopta a napot a szeptember vége óta tartó kényszerszünete alatt, hanem hirtelen lett szabadidejét kihasználva stúdióba vonult, és február elejére ki is jött első albumával, mely a Nevermind (Roberto, I'm Still Rich) címet viseli. Rövid ismertető és kritika a lemezről.

A foci lassan huszonöt éve birtokolja a szívem egy elég nagy kiterjedésű részét. Ugyan nem nevezném magam bölcsességben megöregedett, mindent átélt szurkolónak, akinek már semmi sem tud meglepetést okozni, de a két és fél évtized alatt bőven halmozódtak fel tapasztalatok. Durva például belegondolni, hogy a huszonöt év alatt hány játékos-generáció kopott ki, és már nem újdonság meccsnézés közben azzal jönni az öcsémnek egy-egy ősz edzőre mutogatva, hogy „én őt még láttam játszani”. Láthattam egy csomó játékost felemelkedni, még többet eltűnni a süllyesztőben, de annál is több az olyan, akinek már elfelejtettem a nevét. És egyre többen vannak azok a focisták is, akikre azt tudom mondani, hogy „a szemem előtt cseperedtek fel”. Na, ezek közül senkinek sem szurkoltam még úgy, mint Mario Balotellinek. Hajtás után elmondom, miért.

Futballstatisztikákat böngészni rendkívül izgalmas és lebilincselő dolog. Felemelő érzés például, amikor egy prekoncepciónkat (a portugálok tisztátalanabbul játszanak, mint a jugók), vagy egy vérre menő vitában képviselt álláspontunkat (Váczi Zoli több gólt lőtt a Békéscsabában, mint a Vasasban) szeretnénk adatokkal alátámasztani, és néhány órányi izgatott kattintgatás után végre tényekkel tudjuk bizonyítani igazunkat. Azért csak többórás keresgélés után, mert közben elkalandoztuk egy kicsit, és összevetettük az angol másodosztály hazai-vendég tabelláit, elidőztünk Pirlo labdaelosztási statisztikái fölött, és leragadtunk a svéd bajnokság leggyorsabb mesterhármasának történeténél. Az ilyen adatok olvasgatása nem csak önigazolást nyújthat, hanem tanít, tudást halmoz fel, új összefüggéseket hoz a felszínre, és leginkább szórakoztat. (Már ha az ember nem űzi versenyszerűen a sportfogadást, ahol a statböngészés az eredménykényszer miatt verejtékes-görcsös nyűggé válhat.)

Mivel mindenhol féltávnál járunk, a napokban átfutottuk a négy nagy európai bajnokság legalapvetőbb játékos-statisztikáit, a góllövő- és gólpasszlistákat, és rögvest lejegyeztünk néhány gondolatot ezekről, elsősorban a számok tükrében. Elnagyolt következtetések, leegyszerűsítő (és nem kimondottan a reveláció erejével ható) megállapítások, vitapontok, néhány elismerő szó, egy óvatos és pár bátor tipp a hajtás után. Valamint két western- és két akcióhős.

A semleges és a semlegtelen szurkolók nagy többsége is hatalmasat fújtatott a megkönnyebbüléstől, amikor augusztusban Francesc Fabregas i Soler gyermekkori szerelméhez, az FC Barcelonához igazolt vissza. Az Arsenal-Fabregas-Barcelona szerelmi háromszög története az utóbbi két évben olyan követhetetlen és unalmas regényfolyammá vált, amiben már az elején tudni lehet, mi lesz a vége, az író mégis több száz oldalon keresztül kavarja és kenegeti a kakit, addig, amíg már sem ő, sem a frusztrált olvasó sem tudja, miről is szól ez az egész. Nem valószínű, hogy bárkinek is lenne kedve újra fellapozni ezt a nyomasztó történetet, nekünk sincs, csak éppen belepillantunk, hogy egy rövid epilógust biggyesszünk az utolsó fejezet mögé, mintegy tanulságféleképpen.