A stílus lehet átfogó jelentésű, mint korstílus, és lehet szűkebb értelmezése az egyéni kifejezésmódnak. Ugyanígy, a stílus jelen van a futballban is, csapat- és játékos szinten egyaránt. Általános szóhasználattal élve minden kultúrának, országnak megvan a maga stílusa. Ha azt halljuk, hogy az olasz, az angol, a brazil, az elenfántcsontparti vagy a norvég válogatott játszik valahol, rögtön felvillan előttünk egy jellemző kép, momentum, játékoskarakter, amellyel az adott országot és stílust - vagyis az adott labdarúgó kultúrát azonosítjuk. A stílus egyben identitást is ad egy csapatnak, egy bajnokságnak, következésképp a válogatottnak is. A közelgő Eb előtt ez még érzékenyebben érint minket, hiszen mi megint nem vagyunk ott, így aztán mindenki kedve és ízlése szerint választhat magának csapatot. Nekem egyébként nem is ez fáj igazán. Hanem az, hogy miközben tűpontos képünk van a világ számos válogatottjának a játékáról, semmiféle vizuális mementónk nincs a mieinkről, nem jelenik meg semmilyen stiláris kép a fejemben, ha azt hallom, hogy a magyar válogatott játszik. A miértre persze mindannyian tudjuk választ, de nem is ez a legfontosabb, így azért belemegyünk a témába.

Az NST rendkívül gazdag hagyományokkal bíró össznépi képzettársítós játékára sajnos már csak búsongó nosztalgiával emlékezünk vissza, valahol a kettős rangadók megszűnése és Farkas Jancsiék korszakának elmúlása miatt érzett világfájdalom között félúton, miközben üveges tekintettel bámuljuk a kihűlt pacalt, és reményvesztetten szorongatjuk utolsó fröccsünket. A BL-döntő azonban különleges alkalom, leporoljuk a mi kis Rorzsink, és hajtás után elsőrangú, kihagyhatatlan matériával érkezünk hajtás után, miközben tovább keressük popp (3#), Isarsturm (3#), ktn, Oarbeaskoa, Aradebil, loveBZ, shinigami, ZenZo, vár a tévé, itáliainagysándor, pattopo (2#), rowi (2#), sporttárs, hrvth, nagyontrue, pandasaro, csirko pasek, poolfanati, zsakfos, _HarryMay_, hakapesz imi (2#), Dr Keynes, gyap!, szangye puncog, díszbohóc, the special eleven, Zyndar, Artsuhtaraz, ElberGio és magpiezz sporttársak méltó követőit. A Rorschach-teszt lényege, hogy az ember kapásból rávágja, ami az adott képről eszébe jut. Szabadítsuk fel tudatunk mi is, a kommentek között elhelyezett virtuális képaláírással lehet pályázni. A legjobbat önkényes szerkesztőségi döntéssel, esetleg a Duna jegén közösségileg választjuk meg, a bajnok pedig egy NST-pólóval gazdagodik. Korábbi fordulók itt, és az őshazából itt.

Ezzel a pillanattal kezdődött, és egyben ért véget minden. A Leverkusen az utolsó előtti BL-csoportkör 91. percében Friedrich fejesével legyőzte a Chelsea-t, a kiesés szélére sodorva az angolokat. De csak a szélére. Mert innentől kezdve nemhogy pechje nem volt a Chelsea-nek, de gigantikus sötét lyukként szívták magukba Afganisztán egész éves máktermését. Már a jó formában érkező Valencia elleni meccs is neccesnek tűnt előzetesen, de Villas-Boas utolsó hőstettével a Chelsea végül kiharcolta a továbbjutást. Innen egyenes volt az út: Ashley Cole alig háromszor mentett a gólvonalról, miközben laza hét kapufa segítette a Chelsea menetelését, az a három kimaradt tizenegyes és a 15 centi híján szabályos gól már csak könnyed levezetése volt a sorozatnak. Az ordító, de kimaradt ziccereket, és a gigantikus Cech-bravúrokat már nem is számoltuk, így is összejött a tavasz tizenegy pillanata, amely közül ha csak egy is másképp alakul, most egészen másról beszélgetnénk.

A párhuzamos univerzumok Münchenben mégis összeértek: a mindenen áthatoló ágyúgolyó találkozott a mindent megállító fallal, és a paradoxont csak az utolsó lehetséges eszköz oldotta fel. A Barca legyőzhetetlenségének dogmája után a németek tizenegyespárbajáról szóló törvény is megdőlt. A Chelsea-fal ezt is kibírta. Nem azért, mert tökélyre fejlesztették a védekezésüket, hanem mert tökéletesen megközelítették saját határaikat. A többi már az ellenfél kezében volt. Szerencse, predesztináció, isteni beavatkozás, karma – a futball összes irracionális aspektusát fel lehet hozni ellenük, és mind meg is áll. Elméletileg. A gyakorlatban azonban egyik ellenfél sem tudott fogást találni a Chelsea-féle biomasszán, amit egy komplett BL-sorozat után szerencsétlen lenne a véletlennek tulajdonítani. BL-döntő, 2012, München.

Furcsa az a BL-döntő, amelybe a csapatok drukkerein kívül senki, vagy csak nagyon kevesen várták a két résztvevő felet. 2010-ben a Realnak nem jött össze a hazai döntő, a Bernebéuban rendezett finálén csak Mourinho koronázta királlyá magát, miután az Inter sima meccsen 2-0-ra verte  Bayernt. Viszont a bajorok most megcsinálták a bravúrt (egyben a Madridot is), így az Arroganz Arénában fogadhatják a Chelsea-t. A két szezon közti másik párhuzam, hogy a Bayern ellenfele pont a 2010-es Interre hajaz, hiszen a Chelsea-Barcelona párharc kísérteties párhuzamokat mutatott az Inter-Barca elődöntővel. 2010-ben az Inter kontrafocija nem feküdt a Bayernnek a döntőben, ami azért lehet fontos, mert most sem számíthatnak másra. Persze azért Di Matteo Chelsea-je más, mint az akkori Inter volt, különösen úgy, hogy Ramires, Ivanovics, Terry és Meireles hiányozni fog (ez akár érhetne egy Mocskos UEFA posztot is), de a hazai csapat sem teljes: Badstuber, Gustavo és Alaba sem lehet ott a döntőn. Tovább után megpróbálunk a két edző fejével gondolkodni, és tippelünk is.

Közeledik a BL-döntő, tehát elő kellett vennünk jól bejáratott, megbízható műszereinket, melyek segítségével tudományos igényű elemzést készítettünk arról, hogy miért okozna morális kataklizmát az egyes csapatok szombati győzelme.

Szeretve tisztelt felebarátaim, sporttársak. Közeleg a BL-döntő, és a nagy, összközösségi ellenséget lebíró Chelsea már-már a reformkor romantikájával, egy nemzet eposzi igényével, olykor már túlvilági elemek bevonásával jelenik meg a sajtóban. Ne hagyjuk, hogy megtévesszen minket a látszat, és érzékeinket félrevezesse az esőcsináló Di Matteo legendája. Hogy a Valencia, meg a sírból visszahozott továbbjutás a Napoli ellen. Hogy a szívszaggató küzdelem a Camp Nouban, ahogy a remény utolsó morzsáit is felcsipegették a stelázsi mellől ezek a szerény, ám nemes férfiak. És ez a Torres, most mondd meg, nem drámai az élet, ilyen a hollywoodi forgatókönyvekben sincs! Ó, bazdmeg, dehogy nincs, pont ott van. Hiszen mindez nem más, mint érzelmi-intellektuális Teleshop, a tömény klubmodell vetülete. A történelem tele van csalókkal, és az őket éltető balekokkal. Bizonyos szerencsétlen egybeállások esetén ezek az emberek egyetlen egységfrontba, úgynevezett futballklubokba tömörülnek. De úgy futballklub ez, mint amikor megrendeled a NASA technológiás comb- és farizomerősítő gépet. A reklám minden szava igaz, tényleg elfér a kanapé alatt! Mint Terry, mikor túl korán jön haza a férj. De ez még nem minden. Hajts, lapozz, rendelj!

Ha a tavalyi döntő után azt mondtuk, Falcao befejezte a művét, akkor most helyesbítünk, mint öreg székely a bakon: Falcao most látott csak neki igazán. A rekordhalmozó Porto két kulcsfigurája közül ő nemcsak átmentette a formáját, de újabb rekordot tett hozzá: senki nem nyert még egymást követő két évben El-t/UEFA-kupát különböző csapatokkal.

Ahogy lenni szokott, ahol hős van, ott akad egy bűnbak is: Amorebieta élete talán legtragikusabb meccsén van túl, nem túlzás azt mondani, hogy mindhárom gól az ő lelkén szárad. A meccs összképét tekintve – ahogy a ZM nagyon jól fogalmazza meg – elmondhatjuk, hogy míg általában a csapatok taktikája határozza meg az eredményt, most az eredmény határozta meg a meccs képét. Az Atlético agresszív letámadással kezdett, egyáltalán nem hagyta kibontakozni a Bilbaót, így Bielsa csapata pozíción kívülre került, kiesett a szerepéből, mint a bokszoló, aki megszokta, hogy a ring közepét uralva irányít, most mégis azon kapja magát, hogy a kötelek mellett gyomrozzák.

Ha csupán statisztikai szempontból tekintjük végig a kétezres évek nagy tornáit, már akkor is számos törvényszerűséget felismerhetünk, persze az igazán érdekes dolgok a számok mögött vannak. A legegyszerűbb statisztikai következtetés az lehet, hogy a sötét lovaknak tartott országok – elsősorban a sorozatterhelés miatt – csak a legritkább esetben tudják megszerezni a végső győzelmet, Görögország kivételével mindig az egyik topfavorit húzta be a tornát. Ennek elsősorban az az oka, hogy a kiscsapatok húzóemberei nem képesek a torna ideje alatt folyamatosan csúcsformában teljesíteni, míg a kiemelkedő futballkultúrával rendelkező országok kerete sokkal mélyebb, adott esetben még a kispadon is sztárjátékosok ülnek, emiatt taktikailag is kifinomultabb, rugalmasabb rendszerekkel képesek alkalmazkodni az adott kihívásokhoz. Szintén szembetűnő az is, hogy a végső győztesek milyen kevés gólt kapnak az egyenes kieséses szakaszban, a spanyolok például mindkét előző tornán nullázták az ellenfeleiket. Ezzel párhuzamosan az Eb-k és vébék gólátlaga is folyamatosan csökken 2000 óta, aminek elsősorban a meghatározó taktikai trendek változása az oka.

Futballról csak azokkal érdemes beszélgetni, akik vagy nagyon hülyék hozzá, vagy tényleg értenek a témához, ami a kettő között van, az csak kulturális vandalizmus. A két véglet közös metszete, hogy elgondolkodtató kérdéseket tesznek fel, mint például, hogy hogyan lehet eldönteni egy játékosról, hogy jó vagy rossz. Ramires például. Mert ugye brazil válogatott, játszik a Chelsea-ben, meg nyomta azt a gólt a Barcának, akkor biztos fasza. Sokszor viszont egy labdát nem tud átvenni, aztán meg öt métert tol rajta húsz centi helyett, klasszikus rohamnéger, tehát igazából rossz. Erre a kettősségre próbálunk valami választ adni, egy irtózatos kitérővel. Barry Kent - mi az igazság?

Ha meccselemzésekről van szó, két dolog frusztrálhatja igazán az embert. Az egyik, ha nemhogy a kimenetelt, de a meccs képét sem találja el az előzetes okoskodást követően, a másik, talán még rosszabb eshetőség az, ha nem érti, mi történik a pályán. Ezt a kettőt sikerült ötvözni a City-Unitednek, megfejelve azzal a kiábrándultsággal, hogy iszonyú lapos bajnoki döntőt láttunk. Már ha az volt.

Egy edzőnek általában négy különböző taktikai szempontot kell megfontolni a meccs előtt: az alapvető kérdés mindig az, hogy a labdát vagy a területet próbálja meg kontrollálni az adott meccsen, emellett a játék sebessége, és a játék fő iránya határozza meg egy meccs képét.

242 - Pep Guardiola eddig 242 meccsen vezette a Barcelonát, a mérlege 175 győzelem, 46 döntetlen és 21 vereség (618 - 178 gólkülönbség), százalékos arányban ez 72%, 19%, 9%.

A látótávolság nulla, fogytán az üzemanyag. A kettes motor ég, csökken az olajnyomás. A navigáció elszállt, és nem tudom kiengedni a futóművet. Beszart a hidraulika. A köd egyre vastagabb, Johnny egyre hájasabb. Elvesztettem a bal szárnyat... elvesztettem a jobb szárnyat is. Ilyet még nem láttak, pörög, mint egy szélkakas!

Hát pörgött rendesen, majd becsapódott az SS Essess tatjára, de Roberto Di Matteo sikeresen ötvözte Ted Pájnacsősz Striker és Topper Harley skilljeit, majd Rex Kramer életének legszarabb landolásával földre tette a gépet. Nagy durranás és Airplane paródia a BL-elődöntőben  - mert azt tudjuk, hogy a vígjáték is csak a dráma egyik fajtája.

Haladjunk akkor sorrendben.

Mourinho az elmúlt tíz meccsükön sokszor, sokféleképpen próbálkozott Guardiola ellen. Az eddigi kísérletek közül kettő: Pepe védekező középpályásként való bevetése, és a szinte egész meccsen átívelő,  hiperintenzív letámadás vezetett eredményre. Most mégis úgy nyerte meg a meccset, hogy a leghatásosabbnak bizonyult fegyverek közül egyikkel sem élt, a Real egy régi-új utat választva bizonyított. Eközben Guardiola - aki számtalan alkalommal taktikailag, vagy a meccs közben eszközölt változtatásokkal győzte le Mourinhót - most hazai pályán szenvedett vereséget, és bár ezúttal is megpróbált váltani, elkésett az átalakításokkal, és a meccs végén a Barca már nem tudott felpörögni.

Nemhogy a két BL-elődöntő, de az egész szezon a két spanyol csapat körül forog idén, erre a poén kategóriából mostanra egészen reális gondolattá lépett elő egy Bayern-Chelsea döntő. Az angolokat harmadszor írták le a sorozatban, és harmadszor hozták a még reális körülmények között elvárható, de számukra már tökéletes végeredményt. Minden láncszem a helyén volt, teljesen tudatos, és a meccs végéig fenntartható taktikával fogták meg az életlen, dekoncentrált Barcát, miközben a Barca - talán már a hétvégi meccset is szem előtt tartva - szerette volna idegenben eldönteni a párharcot, és ez most visszaütött. Mágnestáblán a Chelsea - Barcelona, miközben hál' Istennek egyszer sem kell leírnunk a bíró nevét, a tömeghisztéria után vitatható ítéletek nélkül zajlott le a meccs.

Papírformát hozott a VIII. NST-kupa vasárnapi kiadása, még mindig mi vagyunk a legjobbak. Ez úgy jött ki, hogy a döntő eredményét összevetettük a mi csoportbeli találkozónkkal, és mivel UEFA-alapelv a támadófutball segítése, napnál világosabb, hogy több rúgott góllal mi nyertük az összevetést. Ez mondjuk egy kicsit kifacsart így, és a szőrszálhasogatóan kritikus olvasók talán erős részrehajlás mellett nem az NST-t látják majd a torna győztesének, de minderre csak tovább után derül fény.

Ritka az olyan alkalom, amikor egy bajnokság hajrája úgy jön ki, hogy egy adott meccs kimenetele tényleg arról dönt, hogy ki nyeri meg a bajnokságot. Az eredmény, és a hátralévő mindössze négy meccs tükrében szinte biztosra vehető a Dortmund címvédése, ami a szurkolóik szempontjából azzal válik tökéletesség, hogy pont azzal a hat ponttal vezetnek, amit a Bayern oda-vissza történő leverésével szereztek, miközben gólt sem kaptak. A BVB egyébként a gyenge ősz után teljesen kiegyensúlyozottan teljesít, szeptember óta veretlen, és a tökéletesen megérdemelt bajnoki dupla kapujában áll. Tovább után Dortmund - Bayern mágnestábla.

A nagy futballderbik, kiélezett összecsapások mindig megosztják a drukkerek vegyes összetételű társadalmát, de ugyanazok a vérgőzös angol, olasz vagy francia drukkerek, akik shurikenekkel, boxerral és egyéb életidegen tárgyakkal mélyítik anatómiai ismereteiket egymáson, ölelkező elvtársakká, kvaterkázó jó barátokká szelídülnek, ha arról van szó, hogy egy emberként kell felsorakozni a németek aktuális ellenfele mögé. Kevés olyan kohéziós erő létezik a nemzetközi futballban, mint a Nationalelf engesztelhetetlen és határok nélküli utálata – írtuk még a 2008-as Eb előtt, de most itt a rendszerváltás, a Barcelona kétharmados többséget szerzett a gyűlölet pantheonjában.

Imádok minden autentikus infót, rajzot, hangfelvételt, használt sportszárat, bármit, ami az öltözőből kerül ki. A legfrissebb ZM-cikkben találunk is egy ilyet az QPR-Arsenal (2-1) elemzése kapcsán. Igaz, ez Mark Hughes egy korábbi jegyzete még a ManCity padjáról, maga a cikk pedig azt írja le, hogy Hughes pontosan ugyanazokkal a fegyverekkel győzte le a hétvégén az Arsenalt, amelyeket korábban is használt. Gondoltam, ez talán titeket is érdekelhet, és ha az egész cikket nem is fordítjuk le, a legfőbb taktikai utasításokat bemutató táblát igen. Hűtőmágnes.

A legtöbb drukker a Milan-Barca idei harmadik, de immár egyenes kieséses rendszerben zajló kiadását várta a legjobban, és ha nem is okozott kimondott csalódást, de a tét miatt elmaradt mindkét csoportmeccs színvonalától és izgalmától. A meccs jellegét tekintve emlékeztetett egy Magyarország – Jugoszlávia vízilabda összecsapásra, ahol az egyik fél a játék lassításával, tördelésével és a fizikai elemek (párharcok) kihangsúlyozásával kompenzálja a másik csapat technikájából és játékintelligenciájából adódó hátrányát. Ebből a szempontból a Milan akarata tökéletesen érvényesült, a meccs globális taktikáját levitték a középpálya közepén megvívott párharcokra, és egy 20-25 perces időszaktól eltekintve végig megőrizték viszonylagos egyensúlyukat.

Mindannyian nagy ürességet éreztünk a találkozót követően – mondta Artur, a Benfica kapusa a mérkőzés után, és nehéz ellentmondani neki. Nem volt rossz meccs a Benfica-Chelsea, de lélektelen volt, steril, mint egy natúrkozmetikai szalon termékbemutatója, ahol a Chelsea bőrfeszesítő zselével rejtegette növekvő kappanháját, míg a Benfica uborkapakolással az arcán kelletlenkedett, miközben pikírt megjegyzésekkel illette a mai fiatalság gömbcsöcsű ideáljait. A futballban semmi sem történhet elég gyorsan. A szurkolók türelmetlensége – melyet jó részt a média generál azzal, hogy két rossz meccs után máris krízismatricákat aggat a klubokra – senkit sem érhet meglepetésként, de a Chelsea felé irányuló kritikák még ebben a környezetben is új mélypontot jelentenek – írja Jonathan Wilson, azzal a különbséggel megfejelve, hogy ő igazából a Liverpoolra és Kenny Dalglishra gondol, én mégsem tudok elszakadni a Chelsea-től.