Kacska poszt lesz ez, nem is pazarolunk a két szezonválogatottra két posztot. A szupercsapaton nem kellett olyan marha sokat gondolkodni (bár meglepő választás azért van benne), de furcsamód a köcsögség különböző fajtáinak burjánzó melegágyaként ismert Serie A köcsögválogatottját sehogy sem sikerült összekalapálnom.

Úgyhogy igazából nem is tettem, inkább csak szerteágazó kritériumrendszerrel összeszedtem néhányat a konkrétan szar arcok, illetve jelentősen alulteljesítők közül. Értelemszerűen a jó arcokról lesz több szó hajtás után

Ha valakit nem érdekel a poszt, csak be akarja fröcsögni, hogy a kurva anyámat, amiért kimaradt a Izé, azoknak gyorsan a kezdő felállás a furcsának tűnő, mégis indokolt 3-4-3-as rendszerben:
Elolvasom »

Drága Édesapám!

Gondolom dühös voltál a legutóbbi meccsünk miatt. Borzasztóan szégyelltem magam, amiért ilyen gyatrán játszottam végig azt a 76 percet, amit a pályán töltöttem. Szégyelltem magam, de nem a többiek és Sanyi bá' előtt, hanem előtted, mert nem tudtam Neked elmondani, miért is történik mindez.

Felpörgött a gépezet, vagy csak a hatóságok lettek hatékonyabbak. Nem tudjuk. Tény, hogy a Milan és a Lazio fémjelezte Totonero után még 25 évet kellett várni a következő nagy botrányra (ekkor az említettek mellé beszállt a Juventus és az Inter is), azóta viszont egy évtized sem telt el, és máris nyakig – bár még csak bokáig – ülünk a következőben.

Az éppen aktuális botrány ügyében már tavaly nyár végén születtek ítéletek, az Atalanta például ezért rajtolt mínusz hat pontról, és ezért veszítette el legjobb játékosát, az egykori válogatott Donit. De mivel a botrány jobbára másodosztályú csapatokat érintett, kevesebb szó esett róla, csak most kapkodjuk a fejünket, amikor borul a liszt feljebb is. Elolvasom »

Egy januári posztban megnéztük, hogyan áll a négy nagy európai bajnokság góllövő- és gólpasszlistája, a számok tükrében lejegyeztünk néhány leegyszerűsítő megállapítást, és vettük a bátorságot, hogy ezek alapján megtippeljük, hogyan fognak kinézni ezek a listák május végére. Elérkezett az elszámoltatás ideje: végignézzük az év végi rangsorokat, elővesszük januári jóslatainkat és szembenézünk velük. Természetesen most is megdicsérjük az arra érdemeseket, valamint nem hallgatjuk el elnagyolt következtetéseinket sem.

Lassan ismét beköszönt a vadászszezon, mikor Pampalini is csak kapkodja a fejét, és vidáman süllyed egy szintre a Bild és a Guardian. Ki kivel ebédelt, látták-e Mourinhót Barcelonában, ezermilliót költ-e a Citeh, lebegtetés, ársrófolás, találgatás, varia. A szóbeszédek követésére fordított energia 5% hasznosul, mégis nehéz kibírni, hogy az ember ne kapkodja a fejét, és ne foglaljon állást nemlétező igazolásokról. Mert mi van, ha pont ez valósul meg. Esetleg az. Vagy mindkettő. Vagy egyik sem. Felesleges eszmefuttatások a Eb-turbósított átigazolási piacról – jöhet ide mind. Hiszen Ahmedovot leigazolná az Arsenal, a ManCity a Milant támadja Tevezt és Balotellit lobogtatva, persze Ibrát vinnék cserében, a Chelsea közel van hozzá, hogy megszerezze Hulkot és Hazardot, miközben 62 millióval könnyebbítenék meg saját életüket, Harry Redknapp helyére pedig Villas-Boas a legesélyesebb jelölt, és mindez csak egy unalmas hétfő délután termése. Hát nem csodálatos?

Az ember egy csomó mindent olvas, lát, hall, szerdán már a hétvégi fordulók eredményeire sem szoktam emlékezni. Hál Istennek a blogírás arra is rákényszeríti az embert, hogy időről időre rendszerre, összefoglalja a tudását, vagy legalábbis a fejében kavargó információhalmazt. Kedden ez még inkább így volt, mert a DigiSport lehetőséget adott a Korona mögött blognak, és az NST Mágnestáblának, hogy részt vegyen a Real Madrid TV év végi összefoglaló adásában, és ha már egyszer újra beleásta magát az ember, nekifutottam egy kivonatnak az idei Barca-Real különmeccsről, hogy meglegyen. Mind a négy meccshez két kép, és némi körítés tovább után.

Sok szempontból nagyon furcsa bajnokságon vagyunk túl. Az általunk ismert univerzum halmazán belül úgy kellett volna kinéznie, hogy a Milan 10-15 pont előnnyel befut az első helyre úgy, hogy cirka márciusban bajnoknak tekinthető, mögötte óriási verekedés alakul ki, azok között a csapatok között, akik most a 3. helyért tusakodtak, csak még hozzájuk csatlakozik a Juventus.

De a Juventus nem csatlakozott, hanem lelépett mindenkit, és megnyerte a bajnokságot – de ahogy fent is utaltunk rá, ezt nehéz evilági léptékkel értékelni, hiszen konkrét csoda történt Torinóban. Az ilyet pedig nem lehet felfogni, értelmezni, elemezni, csak elfogadni. Ezt tesszük mi is, amikor visszatekintünk az olasz bajnokság 2011/12-es szezonjára. Idén utoljára, gyöngybetűkkel.
Elolvasom »

A stílus lehet átfogó jelentésű, mint korstílus, és lehet szűkebb értelmezése az egyéni kifejezésmódnak. Ugyanígy, a stílus jelen van a futballban is, csapat- és játékosszinten egyaránt. Általános szóhasználattal élve minden kultúrának, országnak megvan a maga stílusa. Ha azt halljuk, hogy az olasz, az angol, a brazil, az elenfántcsontparti vagy a norvég válogatott játszik valahol, rögtön felvillan előttünk egy jellemző kép, momentum, játékoskarakter, amellyel az adott országot és stílust - vagyis az adott labdarúgó kultúrát azonosítjuk. A stílus egyben identitást is ad egy csapatnak, egy bajnokságnak, következésképp a válogatottnak is. A közelgő Eb előtt ez még érzékenyebben érint minket, hiszen mi megint nem vagyunk ott, így aztán mindenki kedve és ízlése szerint választhat magának csapatot. Nekem egyébként nem is ez fáj igazán. Hanem az, hogy miközben tűpontos képünk van a világ számos válogatottjának a játékáról, semmiféle vizuális mementónk nincs a mieinkről, nem jelenik meg semmilyen stiláris kép a fejemben, ha azt hallom, hogy a magyar válogatott játszik. A miértre persze mindannyian tudjuk választ, de nem is ez a legfontosabb, így azért belemegyünk a témába.

Az NST rendkívül gazdag hagyományokkal bíró össznépi képzettársítós játékára sajnos már csak búsongó nosztalgiával emlékezünk vissza, valahol a kettős rangadók megszűnése és Farkas Jancsiék korszakának elmúlása miatt érzett világfájdalom között félúton, miközben üveges tekintettel bámuljuk a kihűlt pacalt, és reményvesztetten szorongatjuk utolsó fröccsünket. A BL-döntő azonban különleges alkalom, leporoljuk a mi kis Rorzsink, és hajtás után elsőrangú, kihagyhatatlan matériával érkezünk hajtás után, miközben tovább keressük popp (3#), Isarsturm (3#), ktn, Oarbeaskoa, Aradebil, loveBZ, shinigami, ZenZo, vár a tévé, itáliainagysándor, pattopo (2#), rowi (2#), sporttárs, hrvth, nagyontrue, pandasaro, csirko pasek, poolfanati, zsakfos, _HarryMay_, hakapesz imi (2#), Dr Keynes, gyap!, szangye puncog, díszbohóc, the special eleven, Zyndar, Artsuhtaraz, ElberGio és magpiezz sporttársak méltó követőit. A Rorschach-teszt lényege, hogy az ember kapásból rávágja, ami az adott képről eszébe jut. Szabadítsuk fel tudatunk mi is, a kommentek között elhelyezett virtuális képaláírással lehet pályázni. A legjobbat önkényes szerkesztőségi döntéssel, esetleg a Duna jegén közösségileg választjuk meg, a bajnok pedig egy NST-pólóval gazdagodik. Korábbi fordulók itt, és az őshazából itt.

A BL-döntő mindenkit megmozgat, nemcsak kommentelésben, de vendégposztban is aktivizálódik a közösség: Jeskó József politikai elemző érkezett egy megfejtéssel a döntő mögött húzó trendekkel kapcsolatban - ezúttal is köszönjük neki, innentől övé a szó. Amikor a müncheni éjszakában szombaton Frank Lampard és John Terry a magasba emelte a BL serleget először fordult elő, hogy egy teljes egészében orosz oligarcha által birtokolt klub megnyerje a legrangosabb klubtrófeát. Így teljesült Roman Abramovics dédelgetett álma és a klubra költött irdatlan pénzösszegekért cserébe drámai körülmények között az övék lett a hatalmas presztízzsel járó cím. Az már csak hab a tortán, hogy mindezt egy olasz edzővel, klasszikus itáliai „catenaccio” eszközeinek alkalmazásával és egy szenegáli elefántcsonparti hőssel érte el.

Ezzel a pillanattal kezdődött, és egyben ért véget minden. A Leverkusen az utolsó előtti BL-csoportkör 91. percében Friedrich fejesével legyőzte a Chelsea-t, a kiesés szélére sodorva az angolokat. De csak a szélére. Mert innentől kezdve nemhogy pechje nem volt a Chelsea-nek, de gigantikus sötét lyukként szívták magukba Afganisztán egész éves máktermését. Már a jó formában érkező Valencia elleni meccs is neccesnek tűnt előzetesen, de Villas-Boas utolsó hőstettével a Chelsea végül kiharcolta a továbbjutást. Innen egyenes volt az út: Ashley Cole alig háromszor mentett a gólvonalról, miközben laza hét kapufa segítette a Chelsea menetelését, az a három kimaradt tizenegyes és a 15 centi híján szabályos gól már csak könnyed levezetése volt a sorozatnak. Az ordító, de kimaradt ziccereket, és a gigantikus Cech-bravúrokat már nem is számoltuk, így is összejött a tavasz tizenegy pillanata, amely közül ha csak egy is másképp alakul, most egészen másról beszélgetnénk.

A párhuzamos univerzumok Münchenben mégis összeértek: a mindenen áthatoló ágyúgolyó találkozott a mindent megállító fallal, és a paradoxont csak az utolsó lehetséges eszköz oldotta fel. A Barca legyőzhetetlenségének dogmája után a németek tizenegyespárbajáról szóló törvény is megdőlt. A Chelsea-fal ezt is kibírta. Nem azért, mert tökélyre fejlesztették a védekezésüket, hanem mert tökéletesen megközelítették saját határaikat. A többi már az ellenfél kezében volt. Szerencse, predesztináció, isteni beavatkozás, karma – a futball összes irracionális aspektusát fel lehet hozni ellenük, és mind meg is áll. Elméletileg. A gyakorlatban azonban egyik ellenfél sem tudott fogást találni a Chelsea-féle biomasszán, amit egy komplett BL-sorozat után szerencsétlen lenne a véletlennek tulajdonítani. BL-döntő, 2012, München.

Eldől? Eldől. Végleg? Végleg. A topligák közt utolsóként a franciák is lezárják az évet, de nemcsak a Montpellier és a PSG páros versenyfutása ígér izgalmakat a legutolsó pillanatig, az alsóháziakra is kilencveniksz perc tömény fuldoklás vár, bár sejteni véljük, kik járnak sikerrel és kik süllyednek el végül.  Ait-Fana hihetetlen hajrágóljának köszönhetően a vártnál talán kevesebb kérdőjellel indul az utolsó felvonás, Girard-ék kizárólag egy vereséggel tudnák magukat megsemmisíteni, a már kiesett Auxerre otthonában ökölharctól lefekvésig bármi elképzelhető. Győzni kell a PSG-nek is, de ha nem lesz meg, hát majd Nené gólkirályi címével vigasztalódnak a fiúk. Két szerencsétlen csapat mellett a liga egyik legnagyszerűbb karaktere is búcsúzik az élvonaltól, egy-egy gólja még talán befér a körkapcsolásba.

Furcsa az a BL-döntő, amelybe a csapatok drukkerein kívül senki, vagy csak nagyon kevesen várták a két résztvevő felet. 2010-ben a Realnak nem jött össze a hazai döntő, a Bernebéuban rendezett finálén csak Mourinho koronázta királlyá magát, miután az Inter sima meccsen 2-0-ra verte  Bayernt. Viszont a bajorok most megcsinálták a bravúrt (egyben a Madridot is), így az Arroganz Arénában fogadhatják a Chelsea-t. A két szezon közti másik párhuzam, hogy a Bayern ellenfele pont a 2010-es Interre hajaz, hiszen a Chelsea-Barcelona párharc kísérteties párhuzamokat mutatott az Inter-Barca elődöntővel. 2010-ben az Inter kontrafocija nem feküdt a Bayernnek a döntőben, ami azért lehet fontos, mert most sem számíthatnak másra. Persze azért Di Matteo Chelsea-je más, mint az akkori Inter volt, különösen úgy, hogy Ramires, Ivanovics, Terry és Meireles hiányozni fog (ez akár érhetne egy Mocskos UEFA posztot is), de a hazai csapat sem teljes: Badstuber, Gustavo és Alaba sem lehet ott a döntőn. Tovább után megpróbálunk a két edző fejével gondolkodni, és tippelünk is.

Megannyi nehéz kérdés van a futballban, olyan bonyolult eldönteni egy csomó mindent, hogy tényleg. Például mekkora súlya legyen az idegenben rúgott gólnak, hány pontot érjen egy 0-0, mivel helyettesítsük a tizenegyesrúgásokat, meddig segítsük a kicsiket, miért olyan fontos a gólarány, miért nehezebb gólt rúgni, mint nem kapni, meddig tűrjük a portugálokat, mi a logika abban, hogy bedobásnál nincs les, tényleg kell-e huszonkét játékos egy ilyen kicsi területre, és végül ott van az az átkozott videóbíró-dilemma. Ezek mind-mind nehéz kérdések még akkor is, ha az utolsó lassan egyértelmű lesz, hogy jön, csak meg kell várni egy generáció kihalását az időponton rágódunk. Nem irigylem azt, aki ezekről dönt.

De te gennyes képű francia, ha egyszer olyan egyszerű lenne eltörölni a Bajnokok Ligája-döntő előtt is a sárgákat, miért nem teszed meg? Mondd, kinek fájna ez a módosítás, ha már a vb-n meg tudta csinálni a hájfejű, még gennyesebb haverod? Hopp, várj csak, már az Eb-n is törlik a negyeddöntők után.

Miért pont a legfontosabb trófeát kell neked elkúrnod?

A szokásoknak megfelelően tegnap megmondtuk, miért ne szurkolj a BL-döntő két résztvevőjének, ma azt olvashatod, miért fogja minden kétséget kizáróan egyik, illetve másik csapat nyerni a trófeát.

A Chelsea neve mára az ósdi ellentéte lett. Mindenki, aki a régi futballhoz kötődik, jajveszékelve mutogat a futball hamis prófétájára, amely a pokolba vezető útra csábítja a tévelygő fociszurkolókat. Mondják csak ezt, mi kiválót kacagunk rajtuk, egyrészt mert semmi ilyesmiben nem hiszünk, másrészt mivel tudjuk, hogy ezt csak az irigység és a frusztráció mondatja velük. Féltik az ősidők óta féltve őrzött csecsebecséiket, amelyekről le kell mondaniuk. Amellett, hogy hiszünk a szabadságban és az egyenlőségben, realisták is vagyunk, a kapitalista világrend pedig lehetőséget ad arra, hogy rátegyük kezünket a régi világrend javaira. És meg is tesszük. New Deal.

A szokásoknak megfelelően tegnap megmondtuk, miért ne szurkolj a BL-döntő két résztvevőjének, ma azt olvashatod, miért fogja minden kétséget kizáróan egyik, illetve másik csapat nyerni a trófeát.

Ha elég sok focit nézel, akkor elég sok szar meccset is látsz. A szar meccs viszont az igazi focibuzinak még bőven lehet élvezhető, ha nem is az adott meccs miatt. Hanem például azért, mert el lehet mélázni alatta valami olyasmiről, amit eszedbe juttatott. Én még azt is megjegyeztem, hogy a képernyőn éppen a bűnrossz Romát koncolta fel a végül kiesett Lecce, amikor azon kezdtem gondolkodni, mit is jelent nagycsapatnak lenni.

Nem állíthatom, hogy ezek a mélázások mindig meghozzák a választ, de egy lépéssel biztosan közelebb visznek a megoldáshoz. Mire a Roma lankadt feltámadása kimúlt Leccében, megállapítottam, hogy a nagycsapat az, amit még azok is annak tartanak, akik olyan forrón gyűlölik, mint a kutyájukból kiszedett kullancsot. Elolvasom »

Közeledik a BL-döntő, tehát elő kellett vennünk jól bejáratott, megbízható műszereinket, melyek segítségével tudományos igényű elemzést készítettünk arról, hogy miért okozna morális kataklizmát az egyes csapatok szombati győzelme.

A Bayern München az a klub, amit nagyon régóta, nagyon sok minden miatt lehet utálni. Világszerte meg is teszik ezt elég sokan. Szombaton BL-döntőben fognak játszani, ami egyetlen dolog miatt jó, hogy egy újabb generáció tagjai is megszerezhetik a focit néző emberek egyik alapvető tulajdonságát, ami a Bayern minden körülmények között megmaradó utálata. Azért maradhat meg örökké, mert az évtizedek során felhalmozott ellenszenv csak alap, de a Bayern képes arra, amire egyetlen más klub sem, hogy évről-évre összerak egy olyan csapatot, amit saját magáért lehet gyűlölni.

Elolvasom »

Közeledik a BL-döntő, tehát elő kellett vennünk jól bejáratott, megbízható műszereinket, melyek segítségével tudományos igényű elemzést készítettünk arról, hogy miért okozna morális kataklizmát az egyes csapatok szombati győzelme.

Szeretve tisztelt felebarátaim, sporttársak. Közeleg a BL-döntő, és a nagy, összközösségi ellenséget lebíró Chelsea már-már a reformkor romantikájával, egy nemzet eposzi igényével, olykor már túlvilági elemek bevonásával jelenik meg a sajtóban. Ne hagyjuk, hogy megtévesszen minket a látszat, és érzékeinket félrevezesse az esőcsináló Di Matteo legendája. Hogy a Valencia, meg a sírból visszahozott továbbjutás a Napoli ellen. Hogy a szívszaggató küzdelem a Camp Nouban, ahogy a remény utolsó morzsáit is felcsipegették a stelázsi mellől ezek a szerény, ám nemes férfiak. És ez a Torres, most mondd meg, nem drámai az élet, ilyen a hollywoodi forgatókönyvekben sincs! Ó, bazdmeg, dehogy nincs, pont ott van. Hiszen mindez nem más, mint érzelmi-intellektuális Teleshop, a tömény klubmodell vetülete. A történelem tele van csalókkal, és az őket éltető balekokkal. Bizonyos szerencsétlen egybeállások esetén ezek az emberek egyetlen egységfrontba, úgynevezett futballklubokba tömörülnek. De úgy futballklub ez, mint amikor megrendeled a NASA technológiás comb- és farizomerősítő gépet. A reklám minden szava igaz, tényleg elfér a kanapé alatt! Mint Terry, mikor túl korán jön haza a férj. De ez még nem minden. Hajts, lapozz, rendelj!