Mindjárt három rangadó is lesz a 35. fordulóban, bár ezek közül csak egynek van pontokban, helyezésekben mérhető tétje. Az Udinese-Lazio két résztvevője még közelebb van a BL-hez, mint a Roma-Napolié, de míg előbbi meccsen egy jó formában levő csapat sem lesz a pályán, utóbbin legalább egy lesz. Nem, nem a Roma, bár az ő formájukba bőven belefér, hogy az utóbbi hetek botladozása után úgy megrakják a Napolit, mint a huzat, holott Mazzariék éppen kifele kecmeregnek a lekvárból.

A harmadik rangadót igazából a szárazföldön leszarják, ellenben Szicílián az év meccse: jön a kiváló szezon futó Catania, és a még nem teljesen megmenekült Palermo meccse. Ja, és nem nyer a Milan Sienában.
Elolvasom »

Igen változatos, háromnapos szendvics-hétvégét tartanak a franciák. Ez tízből hétszer azt jelentené, hogy elmennek piknikezni két szakszervezeti tüntetés között, most viszont más a program.

Irgalmatlan nehéz feladványt kaptak az élmenők: pénteken a Montpellier derbizik, vasárnap a PSG, előbbi Toulouse-ban, utóbbi Lille-ben és ebből aztán nemhogy bármi, még akármi is lehet, beleértve a címvédő feltámadását. A táblázat alsó felét elöntötte a mocsárszag, mostantól kergülnek csak meg igazán a veszélyeztetettek, ráadásul egy kupac kiesési rangadóval kell folytatni a menekülést. Egyedül az Auxerre tűnik döglöttnek, a többiekben még mocorog valami, bár szinte kivétel nélkül hitvány a formájuk. A szendvics közepén pedig ott figyel a kupadöntő, a Lyonnal mérkőző harmadligás Quevilly sikeréért két város szorít majd, de hogy melyik az a kettő, nem árulom el, tessék felzárkózni.

242 - Pep Guardiola eddig 242 meccsen vezette a Barcelonát, a mérlege 175 győzelem, 46 döntetlen és 21 vereség (618 - 178 gólkülönbség), százalékos arányban ez 72%, 19%, 9%.

Hazai lépéskényszerből futunk neki az elődöntőknek és statisztikai tanulmányok nélkül is megállapíthatjuk, hogy a Madridban hatalmasat mentő Valencia feladata kétszer olyan nehéz, mint a Hemingway által is becsült és imádott baszkoké, bár valószínű, hogy az ő idejében még nem volt igazán kiforrott az idegenben lőtt gól intézménye és jelentősége.

Emery valódi izgalmakra készül, de valódi csatárok nélkül, miközben Falcao sebessége már-már Adriánt is magával rántja. A Bilbaotól csak azt várjuk, hogy önmagát adja, mint mindig, ez pedig annyit tesz a gyakorlatban, hogy sikere esetén döntőzhet.

Azon szoktunk röhögni néha, hogy utólag milyen könnyen meg lehet mondani, hogy egy meccs miért alakult úgy ahogy, és főleg azt, hogy mi lett volna a megfelelő fogadás, amivel még pénzt is lehet nyerni. Mindez csak azért helyénvaló felütés, mert a második BL-elődöntő sem azt az eredményt hozta, amire az emberek többsége számított. Axiómaként kezeltük, hogy a két spanyol csapat klasszisokkal jobb, mint bármelyik másik. Két mérkőzés alapján kiderült, hogy a Real Madrid nem jobb, mint a Bayern München. Nem úgy értve, hogy nem jut tovább annak ellenére, hogy jobban játszik, hanem úgy, hogy játékban sem jobb. A fizikális, akarati és futballszakmainak tűnő dolgok eredője az lett, hogy egyenlő erejű csapatokat láttunk, akik közül az egyiknek jobban sikerült a vége. Lehet arról magyarázni, hogy ki miért hagyta ki a tizenegyest, és arról, hogy kinek szabadna, illetve nem szabadna vállalni azt, de ez teljesen parttalan. A tizenegyes néha bemegy, néha meg nem, és ekkora tétnél néha az égben is kiköt a labda. Platinitól kezdve, Baggión és Beckhamen át Ivancsics Gellértig sokan tudják ezt. Most már Ramos is, de akárcsak Messi esetében, vele kapcsolatban sem fair azt mondani, hogy rajta ment el.

Elolvasom »

Egészen addig a pillanatig, míg a rogyadozó térdekkel a kapu felé vágtató Torres akciójának végkifejlete el nem érte a drámai csúcspontot, nem gondoltuk volna, hogy a madridi Real-Bayern visszavágó az _előrehozott döntő címig nemesül.

Mielőtt felfortyanna népes, igen lelkes, és valószínűleg fájóan másnapos londoni kommunánk, gyorsan jelezzük, nem vagyunk annyira ostobák, hogy még egyszer lebecsüljük a Chelsea-t. Aki így gondolta (mi is, ne tagadjuk), az komoly leckét kapott, ámde azt se feledjük, a Chelsea a fél csapata nélkül lesz kénytelen Münchenbe utazni. Ennyit a tegnapról, heinrich amúgy is megmondta már a frankót, most igazi profikként igazítsuk meg a mackóalsót, és tekintsünk csak előre.
Elolvasom »

A látótávolság nulla, fogytán az üzemanyag. A kettes motor ég, csökken az olajnyomás. A navigáció elszállt, és nem tudom kiengedni a futóművet. Beszart a hidraulika. A köd egyre vastagabb, Johnny egyre hájasabb. Elvesztettem a bal szárnyat... elvesztettem a jobb szárnyat is. Ilyet még nem láttak, pörög, mint egy szélkakas!

Hát pörgött rendesen, majd becsapódott az SS Essess tatjára, de Roberto Di Matteo sikeresen ötvözte Ted Pájnacsősz Striker és Topper Harley skilljeit, majd Rex Kramer életének legszarabb landolásával földre tette a gépet. Nagy durranás és Airplane paródia a BL-elődöntőben  - mert azt tudjuk, hogy a vígjáték is csak a dráma egyik fajtája.

Haladjunk akkor sorrendben.

Nem sokkal azt követően, hogy az óriás kimondta a fenti szavakat, jóslata valóra vált. Nüansznyi eltéréssel ugyan, de a múlt hátborzongató módon megismétlődött, a nézők pedig választ kaptak arra, ki ölte meg Laura Palmert. Kissé erőltetett a hasonlat, de ez a mondat és jelenet ugrott be, amikor a Barcelona-Chelsea visszavágóról kezdtünk el gondolkodni. Mielőtt kiderülne, ma este ki lesz a gyilkos (és ki az áldozat), valószínűleg kísértetiesen ugyanazt kell végignéznünk, mint a múlt héten. Az az érdekes – két meccses párharcokban nem túl gyakori – helyzet állt elő ugyanis, hogy a döntőhöz mindkét csapatnak kábé ugyanazt kell játszania, mint az első mérkőzésen. Ugyanazt, csak tökéletesebben: a hazaiaknak a helyzetkihasználásban, a vendégeknek a helyzetek megakadályozásában kell a múlt szerdához képest javulniuk. Aki többet javul, az jut tovább, és ezek a különbségek most messze nem az elhanyagolható kategóriába tartoznak: a BL-döntő múlik rajtuk.

Balotelli és Pepe. Ha minden idők köcsögválogatottját kellene összeállítanunk, tízből kilencen velük kezdenénk a sort. Ők ketten külön kategóriát jelentenek (még a drágalátos Joey Bartont lehetne velük egy kalap alá venni): időzített bombák megbolondult visszaszámlálókkal, véletlenszerűen működésbe lépő detonátorokkal. Azok az arcok, akikben harminc tünetmentesen lehozott meccs után sem lehet megbízni, mert tudjuk róluk, hogy a gyógyszer újra elgurulhat bármikor.

Bár páratlan élmény lenne, de sajnos kicsi esély van arra, hogy valaha is egy csapatban látjuk őket játszani. Kulturális futballanalógiákat gyártó sorozatunk szabadsága viszont szinte korlátlan, így elképzeltük, milyen lenne, ha az ő neveik nem a futballkarakterológiában, hanem a film világában forrtak volna össze, hasonlóan mondjuk a Matthau-Lemmon, vagy a Terrence Hill-Bud Spencer pároshoz, és eljátszottunk a gondolattal, milyenek lehetnének közös filmjeik. Fiktív filmtörténeti kurzus a hajtás után.

Mourinho az elmúlt tíz meccsükön sokszor, sokféleképpen próbálkozott Guardiola ellen. Az eddigi kísérletek közül kettő: Pepe védekező középpályásként való bevetése, és a szinte egész meccsen átívelő,  hiperintenzív letámadás vezetett eredményre. Most mégis úgy nyerte meg a meccset, hogy a leghatásosabbnak bizonyult fegyverek közül egyikkel sem élt, a Real egy régi-új utat választva bizonyított. Eközben Guardiola - aki számtalan alkalommal taktikailag, vagy a meccs közben eszközölt változtatásokkal győzte le Mourinhót - most hazai pályán szenvedett vereséget, és bár ezúttal is megpróbált váltani, elkésett az átalakításokkal, és a meccs végén a Barca már nem tudott felpörögni.

Ma este 8 órától lejátsszák az idei bajnoki címet eldöntő mérkőzést a Camp Nou-ban, és miközben várjuk, megnézzük, van egy ilyen furcsa gyomorszorító érzés, hogy biztos lesz valami, ami végül fontosabbnak tűnik, mint maga a játék. Vagy a pályán, vagy közvetlenül mellette, vagy a sajtóban, vagy legalább a kommentek között.  Taktika, egyéni megmozdulások, fordulatok kellenének, és reméljük, lesznek is, de a körülötte lévő dolgok túlnőttek az amúgy sem elhanyagolható és régen kiérdemelt nimbuszon. Boldog-boldogtalan, régóta és 2 éve focit néző is járatos a labdarúgásban, ha a Barcelona-Real Madrid párost ismeri, legalább a spanyol blikk címlapjáról. Meccs az lesz, és előtte, alatta, utána még egy csomó minden.

Kerek egy hónappal az évzárás előtt már javában röpködnek a szebbnél szebb pletykák, hová megy Hazard, ki marad Marseille-ben, ki pótolja Ancelottit, de még messze nem indokolt, hogy ezekkel a történetekkel szórakoztassuk magunkat. Emlékeim szerint a pécsi vasútállomáson egy rendkívül nevetséges tábla figyelmeztet az elbotlás veszélyére, no valami hasonló villoghat az éllovasok fejében is, mert legutóbb mindketten botlottak és egy újabbat már aligha engedhetnek meg maguknak. Eközben az ország szinte minden csücskében kiélesedik a bennmaradásért vívott harc, sorsdöntő meccsek következnek a Riviérán, Bretagne-ban és Korzikán.

A bajnoki cím és az utolsó BL-hely kérdése nem, ellenben a kiesés elkerüléséért folyó harc komoly ütést kap a fordulóban. Most már minden összefügg mindennel, így a forduló talán legfontosabb meccse a két fronton is döntőnek mondható Lazio-Lecce lesz, de a játéknap rangadójának címéért azért nincs versenyben.

Ez ugyanis a némileg összeszedettebb Roma torinói vendégszereplése lesz, ami vagy Luis Enrique csapatát sodorja lényegesen jobb pozícióba a dobogóért folyó harcban, vagy a Juventust tartja az élen az utolsó komoly rangadója után. Az előjelek egyértelműen utóbbit vetítik elő, hajtás után bővebben mi is ezzel a meccsel foglalkozunk.
Elolvasom »

Átlagos hétköznapi este, ül az ember a gép előtt, netezik, egyszer csak csörög a telefon. Ismerős az, mondja, van még egy hely a Bayern-Realra. Érdekel-e? Nagy dilemma, igen is, meg nem is, mennék is meg… nincs tovább. Alszom rá egyet, majd reggelre eldöntöm. Másnap hív, mi legyen, megyek-e akkor. Hamar rávágom: naná!

Utunkat ketten készültünk megtenni a fent említett ismerőssel – a továbbiakban Gyuri –, és rövid számvetés után arra jutottuk, hogy autóval lesz a legegyszerűbb kijutnunk. Kedd reggel indulás, ellenőrzés, megvan minden, irány München. Úgy terveztük, hogy a 600 km-eres utat, ha nem jön közbe semmi valaki nem durrantja telibe 200-al az előtte haladót, körülbelül hat óra alatt meg tudjuk tenni, így késő délutánra simán ott leszünk Gyuri régi barátjánál, Zsoltinál. Tovább után Karesz vendégposztja a helyszínről, köszönjük szépen.

Ötletem sincs, mikor rendezhettek utoljára olyan El Clasícót, amire vert seregként érkeztek a felek, de ez legfeljebb érdekesség lehetne, ha foglalkoznánk ebben a beharangban a spanyol rangadóval. Nem tesszük.

Arról viszont írunk néhány sort, hogy szegény Lampardék aludni sem tudnak a BL-döntő terhétől, és ez a kialvatlanság egy iksznél többre most nem lesz elég az Emirátusokban. A nemzetközi kupaszereplésért küzdő spanyol csapatokat összeeresztő meccsekről szintén ejtünk pár szót, na meg a német bajnokság maradék izgalmairól. Utóbbi esetében esélyes egy bajnokavatás szombaton, amit annak rendje és módja szerint hivatalos körülmények között megismételnek majd az utolsó fordulóban, de ez mellékes itt és most.

Nem mellékes viszont, kiesik-e a Bolton. A Hertha valószínűleg igen.

Igazán nagy gólokat már mindenki látott. Ami még ennél is jobb, az amikor az ember saját maga rúg egy olyan gólt, amit addig még elképzelni is nehezen tudott. Kispályás meccsen középkezdésből lőni spiccel egy olyat, amire a kapus csak széttárja a karjait, az olyan, amiért aznap elindultál focizni, csak nem sejtetted, hogy lesz. Az viszont egyáltalán nem olyan, hogy erre az ellenfél tagjai azt mondják a kapusnak, hogy hagyd, nem baj. Merthogy mindezt 0-6-nál rúgtad, ami közkeletű kifejezéssel élve halottnak a csók, az ellenfél szerint alamizsna, szerinted meg maximum szépségtapasz. Komolyabb helyeken is előfordul, hogy életed, de legalábbis a szezon gólja fabatkát sem ér. Alvaro Negredo nem arról híres, hogy egy tehetségtelen senki lenne, aki néhanapján megtalál egy kipattanót. Emelt, helyezett, lőtt, fejelt már pár szép gólt, de a Getafe-Sevilla spanyol bajnokin elkövetett mozdulatsora egészen kivételesre sikeredett. Története azonban kisvártatva negatív fordulatot vett, hiszen a „bombaerős” Getafe 5 góllal büntette a Sevillát.

Keserű szájíz, lehorgasztott fej, maximum egy búbolás, lassú visszakocogás jár azoknak, akik életük egyik legnagyobb gólját rosszkor szerzik. Negredo ollózásánál – bár ő csak a levonuláskor szomorkodhatott - de ja vu érzésünk támadt. Láttunk már ilyet, nem is egyet.

Elolvasom »

Heinrich mágnestáblája azzal a felütéssel indít, hogy mindkét BL-elődöntő a spanyolok körül forog és ez az állítás egy karakter kicserélésével is tökéletesen igazzá és helytállóvá tehető, ha eltekintünk a morcosan felcsattanó Bilbao-drukkerek véleményétől. Az elődöntő mezőnye kiegyensúlyozott, mégis felosztható egy nagyobb és egy kisebb párharcra osztható: az Atlético-Valenciáról van elképzelésünk, de nagyon nyitott a dolog és minden további ötletmag kibontása egy Szendrei Józsiba oltott csöncsönt igényel (minimum). Ami igazán szép, hogy a sokak szerint baszk sikert hozó Sporting-Athletic párharc is legalább ennyire izgalmas lesz, de ha a párharcnyerő képesség oldaláról közelítünk az elődöntőkhöz, akkor a két vendéglátónak tetemes előnyt kellene szereznie, ha  a fináléba szeretne kerülni. Egy fix: soha ennyit nem kellett még tornászni egy bukaresti repjegyért.

Nemhogy a két BL-elődöntő, de az egész szezon a két spanyol csapat körül forog idén, erre a poén kategóriából mostanra egészen reális gondolattá lépett elő egy Bayern-Chelsea döntő. Az angolokat harmadszor írták le a sorozatban, és harmadszor hozták a még reális körülmények között elvárható, de számukra már tökéletes végeredményt. Minden láncszem a helyén volt, teljesen tudatos, és a meccs végéig fenntartható taktikával fogták meg az életlen, dekoncentrált Barcát, miközben a Barca - talán már a hétvégi meccset is szem előtt tartva - szerette volna idegenben eldönteni a párharcot, és ez most visszaütött. Mágnestáblán a Chelsea - Barcelona, miközben hál' Istennek egyszer sem kell leírnunk a bíró nevét, a tömeghisztéria után vitatható ítéletek nélkül zajlott le a meccs.

A mai meccsel kapcsolatban született anyagokat két fő téma köré rendezhetjük: az egyik arról szól, hogy a Chelsea miben reménykedhet, hogyan győzheti le a Barcelonát, ha egyáltalán, a másik pedig azt próbálja bizonygatni, hogy a Chelsea most tényleg nem fog félni a Barcától. Pedig azért nem ártana, legalább egy kicsit, főleg ha az ember Gary Cahillekkel a védelemben áll ki Messiékkel szemben – és itt most nem is igazán tudjuk, hogy jó-e a kékeknek, hogy nem játszhat a bohóc David Luiz, vagy rossz. (De, igazából tudjuk.) Ráadásul félni még azért is jó, mert ha úgy vagy kicsit még jobban félnek, mint 2009-ben, akkor a Barcelona játékosai nem igazán fogják magukat jól érezni a pályán, ami mindenképp érdekes meccset jelenthet a számunkra, sőt a Chelsea még nyerhet is. Nem kell mást tennie, csak félni.

Komoly szinten nem szokott az első mérkőzésen eldőlni egy kupapárharc, ahogy tegnap sem dőlt el semmi a továbbjutást illetően. Előzetesen csak az lehetett kérdés, hogy egymásnak komoly szintet jelent-e a Bayern München és a Real Madrid. Csalódtunk volna, ha nem így lesz, mert azért a legjobb 4 között már ne legyen nagy különbség. Különbség viszont volt, mégpedig a németek javára. Mivel mindkét csapat azt a felállást tette a pályára, amit a legvalószínűbbnek tartottunk, körmönfont taktikai elemzés helyett inkább a meccseldöntő szereplőkre koncentrálunk az egyik, illetve ilyennek nem mutatkozó játékosokra a másik oldalon. Annak örülünk, hogy egyrészt reális eredmény született, másrészt pedig a visszavágót már most lehet várni a tegnap látottak fényében. Az döntött a Bayern javára, hogy akadtak fontos embereik, akik a meccs bizonyos szakaszaiban legalább kiemelkedőt nyújtottak, míg a madridiak közül most senki sem volt erre képes. A csodát Mourinhótól várók is csalódhattak, hiszen gyenge kézzel, rosszul elsülő elképzeléssel cserélt. Ha valaki, akkor ő hozhat meglepetést a visszavágón, de benne van a keze a hátrány megteremtésében.