Mindkét táborban habzik a nyál, a Milannál arra várnak, hogy a Napoli – legalább egy döntetlen erejéig – leszakítsa róluk a Juventust, míg Torinóban a tavasz egyik legjobb csapatává emelkedő Cataniában bíznak, hogy megadja nekik az esélyt a felzárkózásra. Miközben a legvalószínűbb végkimenetel, hogy mindkettő megkapja a külső segítséget, de értelemszerűen nem tud élni vele.

A forduló rangadója azért egyértelműen a torinói, ahol azért csak a bajnoki cím, illetve az utolsó BL-hely a tét, így mi is ezzel foglalkozunk majd bővebben. A többi meccsre nem gerjedünk annyira, bár a jelenlegi harmadik Lazio Parmában tovább szakíthatja magáról a BL-re ácsingózókat, az Internél pedig nyerhető meccsen (ha ennek a kifejezésnek még van értelme arrafelé) mutatkozik be az új edző.

A játéknap legtőbb érdeklődőt mozgató meccse az OM-Momp kellett volna, hogy legyen, de a csörte halasztásra került, ennek pedig fő kedvezményezettje Ancelotti bandája lehet, amennyiben sikerül nyernie a teljesen kiszámíthatatlan, de eddig sikerrel menekülő Nancynál.

Két helyszínen is a nemzetközi terepre való kipislantás lehetősége kerül előtérbe, de amíg a Rennes-t önmarcang nélkül le lehet írni, addig a Toulouse-t nem, bár az utóbbi hetek teljesítménye pont annyira megtévesztő, mint az elmúlt években mindig. Sőt, még a francia klubedzők között a legszőrösebb dzsekiben feszítő Galtier számolhat a kupaindulás növekvő igényével. Hátul is sokismeretlenes az egyenlet, ez már bőven a kötelező pontok ideje.

Lázasan keressük a hétvége rangadóját, mint a maradék négy oldal eredeti szerzőjét, és úgy néz ki, sehol egy klasszikus derbi, be kell érnünk a Barcelona-Bilbaóval, a Dortmund-Stuttgarttal és a Juventus-Napolival. Mindez egészen nézhető felhozatal, ha hozzácsapjuk a Toulouse-Lille-t, sőt, a Vidi-Honvédra gondolva könny szökik a szemünkbe.

A fent nem említett bajnokesélyesek közül a Milan Cataniába utazik, ami úgy sem kellemes elfoglaltság, ha a hét közepén nem kellett birkózni a Barcával, de így, hullafáradtan talán még kevésbé az. A Bayern bajor rangadót játszik a frankokkal, ráadásul idegenben – nyilván pont annyira magas fordulatszámon pörögnek majd a müncheniek, mint múlt héten, de lehetetlen őket komolyan venni, ha nem húzzák be valahogy. A Real ezúttal az Osasunat veri majd, mert ők mérsékelten merültek ki a gyilkos ciprusi túrán.

Az angolok felhozatala álmosító, Manchester egyik felében sem kell izgulni a három pont miatt.

Végre nem maradt olyan csapat az Európa Liga mezőnyében, amelyről feltételezhető, hogy nem akarja megnyerni a sorozatot, mert a hazai bajnokságot tartotta fontosabbnak. Akik viszont maradtak, azok most már mind olyanok, hogy kifejezetten szeretnek serlegeket emelgetni a magasba és klubszínű konfettieső alatt énekelgetni a Queen elcsépelt dalát. A nyolc csapat között nincs egyértelmű esélyes, és nagyon kicsi lehet a különbség a játéktudásuk között. Érdekessé továbbra is az teszi a sorozatot, hogy ritkábban látott csapatokra is oda lehet figyelni, lehet nézegetni, hogy jövőre kit akarhat majd megvenni az aktuális Manchester City.

A legtöbb drukker a Milan-Barca idei harmadik, de immár egyenes kieséses rendszerben zajló kiadását várta a legjobban, és ha nem is okozott kimondott csalódást, de a tét miatt elmaradt mindkét csoportmeccs színvonalától és izgalmától. A meccs jellegét tekintve emlékeztetett egy Magyarország – Jugoszlávia vízilabda összecsapásra, ahol az egyik fél a játék lassításával, tördelésével és a fizikai elemek (párharcok) kihangsúlyozásával kompenzálja a másik csapat technikájából és játékintelligenciájából adódó hátrányát. Ebből a szempontból a Milan akarata tökéletesen érvényesült, a meccs globális taktikáját levitték a középpálya közepén megvívott párharcokra, és egy 20-25 perces időszaktól eltekintve végig megőrizték viszonylagos egyensúlyukat.

Egész évben arra készült a nemzetközi focit követő közönség, hogy meglássa, mire megy a Barcelona vagy a Real Madrid egy olyan ellenféllel szemben, amely hagyományait tekintve és a saját bajnokságában betöltött szerepe alapján is méltó kihívója lehet. A kihívást úgy kell érteni, hogy az adott csapat szembeszáll a világ két legerősebb csapatának egyikével. Múltbeli eredményességet tekintve a Milan a Barcelona előtt jár, de a jelen más. A kérdés most nem az, hogy az olasz vagy a spanyol bajnokság erősebb, hanem sokkal inkább az, hogy létezik-e csapat, amely egy kétmecces párharc során végig esélyt tud teremteni magának a címvédő ellen. A Milan amellett, hogy Boateng belőtte a Puskás-díjas gólt, ősszel azt mutatta meg a Barcelona ellen, hogy tud jó meccseket játszani, de azt nem bizonyította, hogy ő lenne az esélyes, ha ismét összekerülnek. Este meglátjuk, mennyit változott a helyzet ősz óta. A Marseille és a Bayern közben azért mérkőzik, hogy a Milan esélyét ők is megjátszhassák az elődöntőben, azaz újabb akadályt gördítsenek a sokak által előre megmondott Barcelona-Real Madrid döntő létrejötte elé.

Mindannyian nagy ürességet éreztünk a találkozót követően – mondta Artur, a Benfica kapusa a mérkőzés után, és nehéz ellentmondani neki. Nem volt rossz meccs a Benfica-Chelsea, de lélektelen volt, steril, mint egy natúrkozmetikai szalon termékbemutatója, ahol a Chelsea bőrfeszesítő zselével rejtegette növekvő kappanháját, míg a Benfica uborkapakolással az arcán kelletlenkedett, miközben pikírt megjegyzésekkel illette a mai fiatalság gömbcsöcsű ideáljait. A futballban semmi sem történhet elég gyorsan. A szurkolók türelmetlensége – melyet jó részt a média generál azzal, hogy két rossz meccs után máris krízismatricákat aggat a klubokra – senkit sem érhet meglepetésként, de a Chelsea felé irányuló kritikák még ebben a környezetben is új mélypontot jelentenek – írja Jonathan Wilson, azzal a különbséggel megfejelve, hogy ő igazából a Liverpoolra és Kenny Dalglishra gondol, én mégsem tudok elszakadni a Chelsea-től.

Másfél héttel ezelőtt, a sorsolás kimenetelét szemlélve azon kaptuk magunkat, hogy szinte ösztönösen ugrottuk át a negyeddöntők körét, és már a Real-Bayern, valamint a Chelsea-Barca elődöntős párharcok zamatát ízlelgettük. Ha viszont nem zsigerből, felszínesen és előítéletekkel megrakottan elemezzük a legjobb nyolc közötti párosításokat, hamar kiderül, hogy jóval több van ebben a körben, minthogy csak a remélt csúcsrangadók kötelezően letudandó előjátékának tekintsük: bőven lesz szépségben, élményben, érdekességben, sőt, akár meglepetésben is részünk a következő BL-héten.

A mai két meccs közül az egyik a legkönnyebben, a másik pedig a jelenleg legnehezebben megtippelhető párharc odavágója lesz, és bár egyik sem ígér látványos, sokgólos csatát, – már csak az esélyek közötti óriási és nagyon kicsiny különbség okán is – kifejezetten érdekes összecsapásokat vizionálunk. Egyúttal arra a kérdésre is keressük a választ, hogy este melyiküket kezdjük el sztrímelni, mert ennek eldöntése tegnap délután óta nem sikerül.

Rovatunk tárgya most három érdekes festészeti műremek, melyek stílusukat és származási helyüket tekintve különböznek ugyan, de expozíciójukat és művészettörténeti jelentőségüket illetően rendkívül hasonlóak. A három képzőművészeti alkotás abban is rokonságot mutat, hogy mindegyikük történetében voltak korszakok, amelyek kikezdték értéküket, vagy voltak olyan kritikusok, akik nem értették és lehúzták őket. De a művek – és ebben mutatkozik meg az igazi nagyság – túlélték ezeket a viszontagságokat, sőt, az idő múlásával elismertségük nagyobb, mint valaha.

Végy egy jó kapust, a meccseket a védelmek nyerik, blabla, mindig ez a mantra megy, különösen Olaszországban, hiszen ha már egyszer nem kapsz gólt, nem szenvedhetsz vereséget sem, így ez az elsődleges feladat. Persze ez a legtöbbször nem sikerül, ilyenkor az egyik legfontosabb szurkolói feladat a bűnös felkutatása és lehülyézése, ám ez sokszor nem egyszerű feladat.

A jó védekezés/helyezkedés alapelveit négy pontban össze lehet foglalni:

1) a védő mindig az ellenfél és a kapu közé helyezkedik

2) a védőnek mindig egyszerre kell figyelni a labdát birtokló játékost, és a hozzá legközelebb eső társát (társ=az ellenfél csapattársa, akit nekem kell fognom - hogy teljesen egyértelmű legyen)

3) a védőnek szorosan* kell fogni az emberét, amennyiben

- a labdás játékos nincs lőtávolban (hiszen várhatóan az én emberemnek fog passzolni)
- a labda nélküli játékos a kapuhoz közel helyezkedik (mindig veszélyes, hiszen egy     mozdulattal gólt szerezhet)
- a labdás játékos elméletileg lőtávolban van, de nem tud kapura lőni (pl.: háttal áll a     kapunak, vagy a védőtársam blokkolja a lövősávot)

4) a védőnek nem kell szorosan fogni az emberét, amennyiben

- a labdás játékos látja a kaput**, tehát kapura lőhet; ilyenkor mindig az elsődleges veszélyforrás kiiktatására kell törekedni

- a saját emberünk távol helyezkedik a labdától (relatíve ártalmatlan), hiszen a védekezés egyik elsődleges alapelve az, hogy mindig átlósan a védőtárs mögött helyezkedik az ember (a kapu felé vezető úton), készülve arra az esetre, ha a labdás játékos megveri a védőtársam.

* = a szoros emberfogás azt jelenti, hogy a védő bármikor direkt kontaktust tud létesíteni a támadóval; tehát max. kartávolságban lehet

** = 'látja a kaput' – ésszerű körülmények között feltételezhető, hogy egy labdaérintésből adott helyről képes gólt szerezni

Ha Inter-szurkoló vagy, a derbi megmutatta, hogy van remény. Ha Juve-szurkoló vagy, idén oda-vissza megnyerted a derbit. Ha csak úgy megnézted a meccset, akkor meg egy szemre is tetszetős taktikai csatát láttál tonnányi gólhelyzettel, remek egyéni teljesítményekkel, végül papírforma eredménnyel – bírózás nélkül.

Ranieri úgy húzott nyerőnek tűnőt, hogy igazából a szokásos gyémántot tette fel, de ráakasztott egy kullancsot Pirlóra, amivel alaposan megroppantott a Juvét egy félidő erejéig. Aztán jött a második félidő, egy menetrendszerű hiba, amiből vezetést szerzet a Juventus, az Inter pedig összeesett, mint a szüreti széklet. Nem tudjuk, ennek köszönhető-e a győzelem, de Conte CV-jében biztosan jól fog mutatni, hogy idén már a 3. olyan rangadóját hozza le veretlenül, ahol az első félidőben elkenik a csapata száját.
Elolvasom »

Tíz fordulóval vagyunk a bajnokság befejezése előtt és néhány ponton olyan változásokat észleltünk, amivel több fronton újra kiélesedhetnek a viszonyok és jóval izgalmasabbá válhat a hajrá.

Az alsóházban edzőváltással menekül a Sochaux után az Auxerre is, a veszélyzóna még milliószor átrendeződhet. Marseille-ben is komoly krízishelyzet van, rettentő nehéz sorozatra készül DD, de előtte még át kell ruccanni Nizzába és az minden, csak nem wellness program. Kupakiesést bajnoki győzelemmel orvosolnának az éllovasok, akikhez a helyrerázódó Lille is csatlakozhat, az pedig valóban gyönyörű lenne.

Milyen idény ez? Olyan,  hogy a meccs lőtt még saját szurkolói által is esélytelennek vélt Inter a Milan pályaválasztása mellett mourinhózza mélytorkon a Milant? Meg olyan, hogy a 70 percig épkézláb akciót nem vezető Milan Maxi Lopez vezetésével (!) megfordítja az Udinese elleni meccset (nem mellesleg kirántja igen rossz felé induló szekerét a kátyúból)?

Vagy inkább arra hajaz, hogy az alakuló Roma százhúsz év után elbukta a szezon mindkét derbijét? Meg hogy az életörömtől kicsattanó őszi Juventus a saját pályáján varrta a fosplecsnit az Inter vállapjára? Csak azért kérdezzük, mert ha ez utóbbi igaz erre az idényre, akkor a Milan a Romával, a Juventus pedig az Interrel fog nagyon sima meccset játszani. Ha viszont a meglepetéses verzió, akkor megnézhetjük magunkat.

Persze, hogy a derby d'Italia lesz a hétvége csúcspontja, melyhez kiváló felvezetésként fog szolgálni a tükörsima Old Firm vasárnap ebéd után – ez most még biztosan skót bajnoki lesz, akármit is hordtunk össze a héten. A Premier League alakulhatott volna izgalmasabban is, de nem alakult, és a londoni rangadó se lesz olyan izgalmas, mint, amilyen lehetne. Spanyolországban a Levante–Osasuna a forduló csúcsmeccse (¡NO!), de a Barcelona talán kapaszkodhat, mert a Realnak éppen bizonyítania kell. Eközben Észak-Rajna–Vesztfália csapatai egymásnak esnek a bundásban, a Bayern a Hannovert szeretné lepofozni, Moszkvában meg házibajnokságot rendeznek.

Tegnap az EU-tól Joaquin Almunia, az UEFA-tól Michel Platini állt ki a nyilvánosság elé, hogy közölje: a Financial Fair Play (FFP), azaz a gazdasági sportszerűséget célzó UEFA-szabályozás nem ellenkezik az uniós joggal, így bevezethető. Szinte látjuk, ahogy Wenger a bőrkanapén elnyúlva, fülig érő szájjal suhintja bele a dartsnyilat a nappalijában lógó SAF-portréba. Győzött a jó, a gonosznak reszeltek.

Vagy valami ilyesmi. Mert ez kicsit olyan, mint amikor a híradóban azt látod, hogy a rendőrök egymás vállát lapogatják egy kamionnyi kokain mellett, miközben te pontosan tudod, hogy minden elfogott szállítmányra jut másik öt, amit nem kapnak el. Ezt a szabályt olyan könnyű lesz kijátszani, hogy még magyar politikusokat sem kell szerződtetni hozzá (bár ártani biztosan nem ártana).
Elolvasom »

Ahogy azt tegnap felvezettük, a tavasz beköszöntével mi is kirobbanunk a gyepre, és a sátorbontást követő első adandó alkalommal jubileumi tornát ütünk nyélbe a húsvéti zabálás után. Jubileumi, mert a selejtezőtornás alkalmakat is beleszámolva ez már a tizedik alkalom, hogy egymásnak feszülünk, mint az Éden hotel lakói. Najó, nem pont úgy, de legalább olyan intenzív érzelmekkel és becsvággyal, hiszen a Budai Ászok már túlságosan régen rontja a komfortérzetünk a bajnoki páholyban – harmadik negyedik győzelmükkel ők is jubilálnának. A csúfság ellen elsősorban ti tehettek egy jó ütemű nevezéssel, miközben természetesen a torna igazán nagy kérdésére is választ kapunk: megállítható-e az NST-csapat zuhanása, vagy csattanós választ adunk a kritikusoknak. Versenykiírás.

Két ellentétes formában és lelkiállapotban lévő csapat meccse volt a City-Chelsea. Előbbiek kiestek az Európa-ligából, ráadásul a bajnokságban is botlottak egyet (megérdemelten) a Swansea ellen, így hosszú idő után már a MU mögött helyezkednek a tabellán. Eközben a Chelsea felemelkedése volt a BL legnagyobb sztorija, továbbmentek a hazai kupában is, és Di Matteo veretlenül készült az Etihadba. A karakterek nem, csak a tendenciák változtak: a Chelsea immár Di Matteo elvei szerint, mélyen a saját térfelén védekezett, egy totális fullbekké változtatott Bosingwával és Cole-lal, míg a City addig erőltette a rövidpasszos támadásait, míg eredményre nem vezettek. Tovább után Mágnestábla, és egy kis Mancini-méltatás.

Aki elmúlt már 24 éves, az üljön le és vesse papírra, hogy milyen rekordot döntött meg, mire elérte azt a kort, amelyben most Messi van. Aki pedig még csak közelít a 24-hez, az alaposan szedje össze magát. Csak önmagában Lionel Messiről nem szólhat egy poszt, mert az olyan, mintha egy a minket körülvevő világról írt blog bejegyzése a levegőről szólna. Messi annyira alapvetővé vált, hogy szinte már nem illik róla beszélni, ha valaki kerülni akarja a közhelyeket, vagy az olyan kérdéseket, mint ami a régebbi sportcsatorna spanyol háttérműsorában elhangzott: „XY Úr (spanyol vendég), ugye Ön sem vitatja Messi képességeit?”. Közben pedig ez az ember új sportágat teremtett. Lényegében egyedül játssza egy csapatsport olyan elemeit, amelyeket egy bő évszázadon át taktikai virtuózok helyesbítgettek és alkalmaztak csapatrészekre. Messi másként használja ugyanazt a teret és ugyanazt az időt, ami a többi játékos számára is rendelkezésre áll. Persze C. Ronaldo is. Messi rekordjáról, a Barcelonáról és kifejezetten a spanyol bajnokságról szóló poszt következik.

Elolvasom »

Sporttársak, véreim,

megszületett a következő NST-kupa időpontja: 2012. április 15. (vasárnap), 10.00-16.00, ha valami extra dolog nem történik, akkor 8 csapattal, külön elődöntőkkel, tehát az őslebonyolítás szerint, hiszen elméleti sorszámozás szerint ez csak a VIII. torna lesz, gyakorlatban viszont a X., tehát büszkeségtől dagadó vitorlákkal jubilálunk. Minden további részlet a holnapi posztból derül ki, jelentkezni is csak a poszt élesedése után lehet majd, de a szervezkedést meg lehet kezdeni.

Továbbra is várjuk a robbanékony családapákat és a sarki dühöngők suhancait is.

Erőt, egészséget, sporttársak!

Miután a Rangerst kihúzták a konnektorból, gyakorlatilag semmi sem indokolja azt, hogy az egyetlen megmaradt, nagy csapatként működni képes skót klub továbbra is olyan alakulatok ellen butítsa játékát és futballistáit, mint az Inverness vagy a Dunfermline. Az ősi ellenség várhatóan csak némi idő elteltével fogja összeszedni magát, mielőtt újra fel tud kapaszkodni a skót foci csúcsára, egy League One-ból vagy Two-ból startoló Celtic viszont egészen új vibrációt hozna Anglia futballjába, elindulhatna az igazi fejlődés útján, és a lehetőségeit tekintve hosszú távon odaérhet... bárhova.