"József Attila a magyar irodalom fontos alakja. Novellákat és drámákat írt. A tizenkilencedik században alkotott. Jellemző rá a naturalizmus, fő témája a puszta, mert ott született. Fontosabb művei A kőszívű ember fiai és Az új földesúr..."

Egy vizsga gyakorlatilag maradéktalan átirata, valahonnan a 21. század első feléből. Elszigetelt jelenség, talán még nevetségesnek is mondható, de épp elég ahhoz, hogy nekivágjunk az örök dilemmának: megtudni, mi marad meg? Belőlünk is csak annyi marad, mint szegény költőből a bizottság előtt?

Kéne egy másik élet majd, hogy kiderüljön, de lételméleti vitákat születésnapunk okán nem generálnék. Arra viszont tényleg kíváncsi vagyok, egy-egy sportteljesítmény láttán - legyen az bármilyen szintű vagy minőségű - kiben mi marad meg. Válhat-e bárkiből legenda anélkül, hogy tisztán, éles sziluettekkel látnánk magunk előtt egy jellemző mozdulatát? A kommentek közt talán kiderül, ki hány ilyenre emlékszik, én talán egyre sem.

Ellenben ismerek olyat, aki zsengébb korában akkora ziccereket is képes volt a kapu mögé vágni, amekkorákat mondjuk Bajzát egyenesen megalázónak tartott volna berúgni.

Olyat, aki politikusokat meghazudtoló módon tendált jobbról középre, hogy aztán ott - a legkevésbé észlelhető teljesítmények mezején - hetente bőszítse fel a nagyérdeműt. Pontosabban: ott is.

Olyat, akit ha a kispadtól ellépni láttak, tízezer ötezerötszáz ember fogta egy emberként a fejét, páran tán még a magos zacskót is a képükre húzták.

Olyat, akiről egy pár évvel ezelőtti BL-magazinban azt írták, mentális ereje és kisugárzása páratlan.

Olyat, akinek mozgáskultúrájára kétségkívül a Terminátor 2. és Robert Patrick volt a legnagyobb hatással.

Olyat, akit Szentes Lázár egy leoltásra érdemes állampolgárnak címzett monológjában univerzális játékosnak nevezett. (Mindez egy szurkolói ankéton történt, ahol kistányérból kanalazták a sörre a habot. Azóta nem jártam ankéton.)

A másik kolléga is nemrég akasztotta szögre.

Lázár szerintem szerényen fogalmazott. Kiss Zoli több annál, Kiss Zoli legenda, még a belterjes enbéegyhez képest is - és ezzel abszolút nem áll szándékomban leminősíteni nemrég befejezett pályafutását. Sok takonypóc akadémista szeretne harmincéves korára annyi örömöt és élményt kinyerni ebből a játékból, mint amennyit Rockynak sikerült.

De pontosan tudom, hogy akkor ott sokan és sokszor éreztük ugyanazt. Mégpedig - és ezt legalább százötven meccs többnyire józan empíriájára alapozom - azt, hogy akkor is idegesített, ha a pályán volt, meg akkor is, ha a kapu mögött melegített. Ugyanakkor minden második alkalommal hiányérzetem támadt, ha nem játszott és ezt a kettősséget nehezebb volt feldolgozni, mint Kabát szerződtetésének hírét.

Zoli nélkülözhetetlenségének beismerését éveken át hárítottam és igazán ma sem tudok dűlőre jutni, hiszen ezt a már-már catullusi ambivalenciát a profi sportból való távoztával sem sikerült feloldania, ezért pedig neheztelek rá, mint mocsing Mario Gómezre bármikor. Füstszűrős, nem füstszűrős és naná, hogy sapkája sincs.

Sok szurkolótársammal szégyellnénk össze magunkat, ha szembesítenének azzal, hányszor szapultuk Rockyt különböző idegállapotban, olykor talán indokolatlanul is, mert hát ez az ember a házi sikerek farvizén azért mégiscsak válogatott futballista lett. Igaz, épp egy olyan ingerszegény periódusban, amikor azt is behívták, aki fordítva vette föl a cipőjét, de megtehette. Ráadásul nem egyszeres léhűtők (alapértelmezett: Kapcsos) módjára, akiket még a zamárdi főutcát végigivó Honvéd-drukker (alapértelmezett: hanta) cimborám is akármikor zsebre tesz.

Zoli nem az a karizmatikus vezéralkat, becsülettel - gyakran teljesen agyatlanul - robotolt és gyűjtötte a kilométereket, mert ennyi volt rábízva, vagy ha volt is más, az nem derült ki soha. A karrierje java ebből állt ki, a jó ügyért elégetett energiáit pedig Lázártól Herczeg Bandiig mindenki értékelte. Alighanem az egymást követő stábok pedagógiai felkészültségére vall, hogy épp az ő óvó szárnyai alatt hagyták felcseperedni a Nagyerdő Gravesenjét, amiért örökké hálás lesz neki minden bérletes, magamat is beleértve.

A Nagyerdő Gravesenje

Mielőtt a nyájas olvasó végképp felháborodna e poszt céltalanságán, leszögezném, hogy bennem a fentieken túl is több marad meg Zoliból, jóval több, mint alulképzett fiataloknak József Attilából.

De pár nappal azután, hogy heinrich nagy nyilvánosság előtt (nst-levlista) sztárbloggernek titulált, akár saját magamat is interpellálhatnám szemrehányón: "Te, OJ, a francia posztokon, félszeg verseken kívül, úgy igazán, komolyan... Belőled mi marad meg?"

Az, barátom, hogy egy arrogáns senkiházi vagy, aki kardélre hányt egy legendát.

Kollégáimnak

*

Köszönöm, hogy elmondhattam. Éljen soká az NST!