Kínáról egyelőre azt tudjuk a legbiztosabban, hogy irgalmatlanul sokan vannak ott, még akkor is, ha már ide a Nyugati környékére is elég sokan eljöttek. Ezzel a tudással felvértezve, ezerlábú Marco Polóként nekiindult a nemzetközi labdarúgás, azon belül pedig a spanyol futball is, hogy meghódítsa Mao változás alatt álló birodalmát is. Amikor Kínában már tényleg túl sokan lettek, a tornacipők nyomdokain maguk is elég sokan megjelentek itt. Ekkor már gyaníthattuk, hogy a felismerés, mely szerint a kultúrák egymásra hatásának politikai indíttatású fékezése megállni látszik, nem légből kapott. A kínai futball önmagában senkit sem érdekel. Napról-napra szárnyra kap azonban egy-egy hír, hogy a Sanghai Senhua vagy a Guangzsu Evergrande kit igazol le és ki az, akit mégsem. A többi európai nagyhatalom klubjai mellett a spanyolok is megtették a lépéseiket Marco Polo nyomában. Utánanéztünk, hogy a mintaként szolgáló Barcelona mit tesz annak érdekében, hogy minél több Barsellona felirat díszítse majd a riksák oldalát. A spanyol bajnokság hétvégi menetrendjének átírása, új kínai mezszponzorok és háttérszponzorok megjelenése az eddigi eredmény. Lehet, hogy más nem is lesz. Maximum pénz.

A poszt aktualitását egyébként az adja, hogy tegnap egy Villarreal-Senhua barátságos meccset rendeztek, kínai feliratú mezben a sárgákkal (nem 8 meccses, hanem villarrealos értelemben véve a színt). A Villarreal már a múlt hétvégi Barcelona elleni meccsén is a Sina Weibo márkanevet íratta a mezére kínai írásjelekkel, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a világ egyik legnépszerűbb csapata ellen jó sok ázsiai ember láthassa, hogy létezik ilyen, hogy Villarreal. Lényegében a Barcelonát használta saját maga reklámozására. A Sina Weibo jelképes dolog is, hiszen ez egy Kínában működő mikroblog rendszer, ami a twitterhez hasonló, és azért rendkívül népszerű, mert erről azt állítja a kínai kormány, hogy nem ellenőrzi, ellentétben a nálunk is ismert közösségi portálokkal. Egy rengeteg áldozattal járó tavalyi vonatbalesetről szóló bejegyzésre például 10 millió komment érkezett, melyek nagy része a kormány felelősségét boncolgatta (pontosabban szidta a kormányt) a vasúti pályák veszélyessége miatt. Kína tehát engedi magát megismerni, megismertetni. Kezd a világ részévé válni és ezt a futballklubok marketingszakemberei is észrevették.

Kevés olyan térség maradt mára a világon, ahol jelentős piacra találhat a futballhoz kapcsolódó üzlet. Mintegy utolsó mentsvárként a legnagyobb európai klubok is Kína felé fordultak. Azt az országot próbálják megszerezni saját márkanevük hordozójának, ahol még 5-6 évvel ezelőtt is nevelőtáborban képezték az olyan sportágak klasszisait, amelyekben nem feltétlenül szükséges óriási reklám, hatalmas szponzori támogatás a sikerekhez, amelyekben nem feltétlenül kell versenyezni Európa és Amerika klasszisaival. A torna, a röplabda, az asztalitenisz, a súlyemelés, a sportlövészet, a műugrás és más olyan sportágak, amelyek kevésbé érdeklik a „nyugatot” gond nélkül hoznak 50 olimpiai aranyérmet. Mindezt természetesen ezen sportágak lekicsinylése nélkül mondjuk, pusztán tényként. A dolog számunkra lényeges része ott kezdődött 2002 körül, hogy egyszer csak Kínában is elkezdett kísérteni a kapitalizmus szelleme, ráadásul úgy, hogy ezt kintről is észrevették. A kínai gazdaság felemelkedéséről szóló hírek együtt jelentek meg azokkal a hírmorzsákkal, amikből a nyugati világ felé történő nyitásra lehetett következtetni. Yao Ming NBA-szereplése, Liu Csiang szerepe az atlétika világában és kínai teniszezőnők feltűnése az élvonalban változást sejtetett. Ezzel nagyjából párhuzamosan a technológiai feltételek is adottá váltak ahhoz, hogy Kína kapcsolatot teremtsen a sport üzleti oldalával. A labdarúgás azonban más. Azt a világot máshogyan lehet uralni és ehhez Kína egyelőre kevésnek tűnik, egyelőre csak használni próbálják.

A 2002-es világbajnoki szereplésük egyedi eset és ehhez nyilván „csak” Ázsiából kellett valamelyest kiemelkedniük, de a mostani helyzet más. A 60-as, 70-es évek USA-beli és a 90-es évek Japánt, Koreát érintő futballnépszerűsítési programjaihoz hasonlít, csak gyökeresen más környezetben. Azokról – amellett, hogy nyilvánvalóan hatalmas üzlet is volt benne – még el lehetett hinni, hogy a foci meghonosításáról szól egy-egy más jellegű hagyományokkal „terhelt” környezetben. Pelé, Beckenbauer, Zico és sokan mások azt a célt szolgálták, hogy az amerikai, japán és koreai kisgyerekek vegyék észre a focit és nem mellékesen újabb kölcsönhatást idézzenek elő a kontinensek kultúrája, gazdasága és labdarúgása között. Ettől függetlenül, ha korlátozott lenne az idegenlégiósok száma az európai csapatokban, minimális mértékű lenne az amerikai és japán labdarúgók feltűnése az élvonalban. Kína esetében most azt látjuk, hogy elkezdték engedni a beáramlást és most már nem is Kenesei, hanem Anelka és Jean Tigana kerül hozzájuk. Pénzük pedig a mára már kipukkant kínai ingatlanlufi haszonélvezőinek lett. Az Evergrande, a Wanda, a Fuli és több más holdingcég állt egy-egy csapat mögé, mivel a befektetéseik bizonyos szintű támogatásának gyakori feltétele lett az országban a helyi közösség értékeinek növelése, melyre kiváló eszköz a labdarúgócsapat felkarolása. Az más kérdés, hogy a felépített szellemvárosok lakásainak tulajdonosai gyakran szétvernek egy-egy ingatlanirodát a lenyomott árak okozta elkeseredésükben. Lehet, hogy pont azt, ami előtt 2006 körül sátrat vertek, hogy mindenképpen lakáshoz jussanak.

Pénz került tehát csapatokat építeni. Egyetlen gát van, hogy egy klubnál nem lehet ötnél több idegenlégiós, melyből egynek ráadásul ázsiainak kell lenni. A legnagyobb értékű vétel, az Európában ismeretlen Dario Conca volt, aki argentinként lett a brazil bajnokság legjobbja 2010-ben. Fizetése évi 13,5 millió euró, ami alig kevesebb, mint Messié vagy Ibráé. Az a tény magában, hogy Anelka eligazol valahová, két dolgot jelent. Egyrészt, hogy a koncepció még erősen hiányos, másrészt viszont, hogy adnak pénzt. A helyiek persze örülnek a beígért Drogbának, és a beígért későbbi világuralomnak, de ez így még elég gagyi. Nem mellékesen pedig a kínai bajnokság népszerűségéért a világ többi részének futballjával kell megküzdeni.

Természetesen a lehetőséget meglátta a Barcelona is. Nem titkolt céljuk, hogy a kormánnyal folytatott tárgyalások eredményeként akadémiákat hozzanak létre, illetve napi szintű kapcsolatot tartsanak fenn az internetes követőikkel. Az egyik mikroblogon (Tencent Weibo) Messinek már most 14 millió követője van, míg a twitteren ennek töredéke. Rosell elnök szerint a hosszútávú cél az, hogy minden egyes kínai ember évi 1 euró bevételt jelentsen a Barcelonának. Ez konkrétan 1.3 milliárd euró lenne. A Barcelona tavalyi 460 millió eurós bevételének mindössze 1%-a származott a kínai piacról, holott a klub saját felmérése szerint összes szurkolójanak 30-% -a kínai. A Barcelona a volt elnök Teng Hsziaoping elsőszülöttjén keresztül jutott el egészen az oktatási minisztériumig, lefektetendő az alapjait egy a La Masiához hasonló akadémiának Kínában. Nem kétséges, hogy ez örömet fog okozni sok gyereknek, de hogy a bevételek vélt növelésén kívül mi a célja, azt jótékony homály fedi. Illetve fedné, ha nem mondanák el olyan egyértelműen, mint a Barca francia marketingigazgatója, Laurent Colette tette, amikor azt mondta, hogy nem azért vannak itt (Kínában), hogy megoldják a kínai problémát, míg Sandro Rosell egyértelművé tette, a „to monetize the supporters” kifejezéssel a hosszútávú célt. A Barcelona eközben már csak hozzátartozóknak és 15 év alattiaknak engedi a klubhoz való tagi csatlakozást, mondván, hogy, aki gyerekkorában szurkoló lesz, az örök életére az is marad. Viszont, ha egy 80 éves akarna Barca-taggá válni, abban nem lenne nagy üzlet, mert nem vesz mezt és lehet, hogy nem nézi az interneten sem, hogy mit reklámoznak azon. (Ezt már nem Rosell mondta, hanem én.) A jelenlegi mezen persze elvileg ott van az UNICEF felirat, ami nem reklám, sőt fizetnek is érte a szervezetnek. Viszont, ha elmennek Kínába arról tárgyalni, hogy rengeteg gyereket szeretnének bevonni a nagy Barca-családba, akkor már mindjárt jól jön, hogy hiszen mi gyerekpártiak vagyunk, az UNICEF-et is mi támogatjuk.

Ez mind érthető. A futball, a bögrétől Messi mindennapi életéig, eladható termék. A kérdés már csak az, hogy mire kell a pénz. A klub mindennapi életéhez szükséges javak rendelkezésre állnak, a befektetésekre, támogatásokra is jut a jelek szerint. Mégis kell még bevétel, most éppen Kínából. Ez maga a verseny. A pénz ahhoz kell, hogy ha felbukkan egy sejk 20-szor annyi pénzzel, akkor is a világ tetején lehessen maradni és bírni lehessen az erőpróbát akár a Real, akár az angol vagy olasz csapatokkal szemben, akik pontosan ugyanezzel próbálkoznak más és más módszerekkel. A promótált termék életre kel, bizonyos színű mezben játszik a pályán, bizonyos színű mezben lévő emberek álmodnak arról, hogy elmenjenek a szentélybe, lássák élőben, amit lényegében valahol a sor legvégén ők teremtettek, a többi pár millióval együtt, aki azért is dolgozik, hogy legyen otthon internet vagy vehessen egy mezt. E közben a termék a világ egyik legkeresettebb árucikke, a világ egyik legszórakoztatóbb játéka.

Amit a pályán láttunk a Barcelonától az elmúlt pár évben, az a futball csúcsa. Abban a furcsa világban okoz örömet emberek millióinak, amelyben a csúcsra éréshez minden rendelkezésre álló eszközt meg kell ragadni, minden egyes felbukkanó piaci rést be kell tölteni. Amit látunk az a felszín csupán, ami önmagában is bőven ad eleget ahhoz, hogy gondolkozzunk rajta. A háttérben működő erőkről azonban csak apró jelekből értesülünk, mint egy felirat a mezen vagy egy-egy kínai játékos felbukkanása európai csapatok kereteiben, időhúzó és nézőnyerő csereként.

A gazdaság és a labdarúgás kéz a kézben halad az új világ felé. Míg előbbi esetében alapvető elem, utóbbinál inkább járulékos a bevételek növelésének szándéka. Most az elején tart egy folyamat, ami az orosz milliárdosok és az arab olajmágnások után egy újabb hatalmas tőke megmozdítását célozza az európai futball „megsegítésére”. A hatás egyelőre kérdéses, no meg az is, hogy Kína bevonása és az ottani piac felosztása után, hová lehet még majd eladni a mezeket. Annyi azonban biztos, hogy a spanyol bajnokságban már szombat délben is rendeznek mérkőzéseket, hogy Kínában is lehessen nézni. A televíziós bevételek, a támogatók létszáma már nem növelhető tovább, és akár a korábbi közönség kárára is új szurkolókat kell toborozni. Következtetés nincsen. Kérdéseket tudunk csupán feltenni azzal kapcsolatban, hogy mindez hová vezet. Annak vajon mi lesz a vége, hogy a korábbinál szintekkel magasabb összegek fordulnak előbb befektetésekre majd az abból remélt bevételekbe. Mekkora lesz a játékosok egymással versengő fizetése, vételára, mennyibe kerül majd az élmény, ami elvileg megfizethetetlen, és mi lesz akkor, amikor a világ minden országában ugyanúgy fog működni minden, ugyanazokat a termékeket kapjuk, legyen szó futballról, annak közvetítéséről, mezekről vagy éppen bögrékről. Milyen lesz az, amikor például a Barcelona végképp nem a barcelonaiaké lesz, hanem az egész világé. A sportág egy nagyon durva szintre jutott el. A szurkolókat kattintásszámban és euróban mérik, és egy olyan valóságot árulnak cserébe, amire előfizetsz, mert nem menekülhetsz. A legnagyobb brandek előbb-utóbb utolérnek.

A posztban található információkat a The Guardian, a New York Times, a WildEastFootball, a Football Marketing és a Sina Weibo különböző cikkeiből szereztük. A szándékosan utópisztikus, borúlátónak ható mondatok saját agyunk szüleményei. Gondolatébresztés céljával írtuk le őket egy olyan felületen, amelyen katintásszámban mérjük az olvasókat, és a Barcelonát, mint keresőszót is használjuk, hogy elolvassák az emberek az írásainkat.