Most az van, amire vágytunk egy jó ideig, hogy van egy balszélsőnk, aki ér külföldi pénzt és mi magunk is úgy látjuk, hogy elég jól berúgja a labdát ballal a sarokba. Itthon is, Hollandiában is és Finnországban is. Most Oroszországban rúgja a labdát, csak ezt nem láttuk eddig. Ott kezdődik egy alább kifejtett gondolatunk, hogy eszünkbe jutna megkérni a hírek szereplőit, azok alakítóit, hogy ha egy mód van rá, legyenek szívesek elmondani először a tényeket és utána ne tekerjenek rá körbe elméleteket, amelyek később nem állják meg a helyüket. Nem újdonság, de ahhoz, hogy valakiből lett valami, felelősség is társul. Nem feltétlen elvárás az okosság és mindennek az átlátása, de segítene némi jó szándék abban, hogy követni tudjuk a szemünk előtt felnövő futballistánk dolgait, mert róla készülnek a poszterek a szobák falára, olyan cipőt kell venni a gyereknek és azt a bajnokságot veszi meg a tévé amit nézünk.

Mostanában majdnem mindennapra bemond valaki egy világvégét. Akarva-akaratlanul különböző kalapácsokkal verik a szögeket a koporsónkba. Kérnénk, hogy a foci változzon vissza. Azzal legalább ne háborítsanak.

Minden országnak megvan a maga futballkultúrája. A brazilok gyermeki örömmel buzizzák a labdát, az angolok 120 éve futnak, megtolják, ellövik, a spanyolok elvesztik, a németek megnyerik. A népekre jellemző sajátosságok szinte kivétel nélkül tetten érhetők az ország futballjában is, a kollektív néplélek a nemzet csapataiból tisztábban tükröződik vissza, mint a történelemkönyvekből, ami újra csak azt bizonyítja, hogy a labdarúgás már nagyon régen több mint egy játék. Egy kivétel mégis akad. Az enni, inni, énekelni, mulatni, dugni mindenkinél jobban szerető, a kicsorduló életörömtől egy bamba vigyorrá összeálló Olaszország gyermekei a futballpályára lépve hihetetlen metamorfózison mennek keresztül. Az autóikat nem tudják rendesen összerakni, csatát legutóbb az ókorban nyertek, az olasz játék valahogy mégis az elképesztően precíz harctéri fegyelmezettség labdarúgásra hangolt verziója lett. Nincs hozzá hasonló, nincs jobban megosztó: úgy hívják, calcio.

Tavaly már többszörösen lejátszottuk ezt az Aranylabda-balhét, az álláspontunk azóta sem nagyon változott a furcsa paradoxonnal kapcsolatban: az Aranylabda pont abban az évben veszítette el az értékét, amikor a legjobb játékos kapta meg. Mellettünk persze az adidast sem lepte meg különösebben, hogy Messi harmadszor is megkapta az Aranylabdát, így jó előre betáraztak egy videót a Barca sztrájáról, amelyben Messi – a megszokott, és neki egyébként abszolút jól álló role model minta szerint nagyon alázatosan és persze szimpatikusan – megköszöni a támogatást a szurkolóknak, a csapatának és a családjának is. Közben persze felmerül a kérdés, hogy ha 24 évesen háromszoros díjazott, akkor mi lesz később, illetve hogyan lehet kezeli egy – mondjuk – hatszoros aranylabdást. Jövőre egyébként sokkal nehezebb lesz megvédeni a címét az Európa-bajnokság miatt, ami végre jogos felmentést adhat az elbírálóknak, hogy mégse fulladjon totális érdektelenségbe a díj. Sőt, ez a kiút egyben azt is jelenti, hogy CéRonaldo piros masnival átkötve kapja a lehetőséget, hogy a válogatottal bizonyítson – ez ugye nagy adu ász az argentinnal szemben, és lassan saját magáról sem ártana lemosni a nagy meccseken nem megy neki billogot. Összességében persze megint nem lehet azt mondani, hogy igazságtalan lenne az eredmény, de az is biztos, hogy az idei választás volt minden idők leglaposabb, legérdektelenebb rundja, ennél csak jobb jöhet jövőre.

Minél előbb szakítunk a hagyományos >győzni bármi áron< mentalitással, annál jobb. A futball filozófiája gyökeresen megváltozott a világ más tájain, ezért is járnak ezek az országok előttünk. Olaszország a letűnt sikerek hazája – mennydörögte Arrigo Sacchi a dél-afrikai vb arcpirító kudarcát követően, mikor az olasz szövetség megbízta az utánpótlás-válogatottak átfogó menedzselésével. Szavainak megfelelően (bár nem azok következményeként) masszív változások indultak meg a Serie A-ban, melyek azonban nem csak a képzést, az infrastruktúrát vagy TV-jogdíjakat érintik, hanem az alapvető futball-filozófiát is. A catenacciót – történelmileg – a gyengék fegyverének ismerte meg és fogadta el Olaszország. Nagyon konzervatív a játékfelfogásunk, aminek két oka van: egy szociokulturális, és az ebből következő sportszakmai. Olaszországban nincs nagy hagyománya a kemény munkának, márpedig anélkül sokkal egyszerűbb védekezni, mint támadni – megint csak Sacchi. Azért épp ő a hivatkozási alap, mert utoljára neki sikerült alapvetően megreformálni a Calciót a 80-as, 90-es években. Mára azonban úgy tűnik, a catenaccio létjogosultsága a 2006-os vb-csúccsal megszűnt. Számos egyéb tényező mellett ennek az az oka, hogy a nemzetközi labdarúgás olyan szintre gyorsult, hogy a tudás- és technikai különbség már a megfelelő antitaktikával sem eltüntethető. A Milan például a legutóbbi három BL-szereplése alkalmával nemcsak hogy simán kiesett angol ellenfelével szemben (2011 Spurs, 2010 MU, 2008 Arsenal), de még csak meccset sem tudott nyerni. Mourinho BL-győzelme az Interrel ugyan ellenpólust jelenthetne, ugyanakkor az látni kell, hogy az ó módszere csak kivételes klasszisokkal, eseti jelleggel működött, nem terjeszthető ki egy komplett bajnokságra, ráadásul kulcsjátékosai nem is olaszok voltak. A helyzet minden szempontból megérett a váltásra, és nem véletlen, hogy éppen a Juventus az egyetlen veretlen csapat a bajnokságban. Rendhagyó Mágnestábla és elmélkedés a Lecce-Juventus kapcsán.

Némi joggal gondolhatjuk, hogy ahol egy Atalanta-Milan a legnagyobb rangadó, az laposkás fordulónak ígérkezik, de ez pont az az eset, amikor a felszínt megkapargatva rá kell jönnünk, tévedtünk. A Milannak ugyanis irgalmatlan nehéz dolga lesz, ha nyerni akar Bergamóban (akar), egy döntetlennel pedig az első helyét kockáztatja, hiszen közben a Juve a vakutolsó Lecce otthonába utazik. A Romában csatárválság dúl, a Napolinak dühből kéne eredményt elérnie Palermóban, a Fiorentina pedig egy érdekes kísérletbe fog. A szarul rajtoló, de időben (?) észbe kapó üldözők (Roma, Napoli) közül az Internek van a legkönnyebb dolga a Parma ellen, de szélsőséges esetben az is előfordulhat, hogy 2012 első tabellája az Udinesével fog kezdődni. Buék, sporttársak! Elolvasom »

Elképzelni sem tudok romantikusabb képet, mint a kanapén üldögélő kölyökmocsingot, ahogy izgatottan várja vasárnap 6 körül a ranissimo kezdését. A kilencvenes évek Bundesligájának olyan hangulata van, mint semmi másnak, olyat adott nekem, mint semmi más, olyan figurákat vonultatott fel, amilyeneket sehol máshol nem láttam. És már nem is fogok.

Nekem ez a futball hőskora, soha életemben nem érdekelt, hogyan játszották ezt a játékot 1940-ben, amit mai szemmel egyrészt lehetetlen komolyan venni, másrészt egyáltalán nem része a futballról alkotott világképemnek, nem is lesz az.

Mert nekem a futball valahol ott kezdődött, amikor Lecskov kifejelte a németeket, amikor Hitzfeld világverő Dortmundot épített, amikor Trap tájékoztatta a sajtót, amikor még Kohler volt a világ egyik legjobb emberfogója – sőt, amikor még volt emberfogó. Mert ezeket átéltem, Hidegkuti cseleit pedig nem annyira.

Az én világomban minden Bundesligával kapcsolatos mondat Jörg Wontorra köpönyegéből bújt ki.

Futballstatisztikákat böngészni rendkívül izgalmas és lebilincselő dolog. Felemelő érzés például, amikor egy prekoncepciónkat (a portugálok tisztátalanabbul játszanak, mint a jugók), vagy egy vérre menő vitában képviselt álláspontunkat (Váczi Zoli több gólt lőtt a Békéscsabában, mint a Vasasban) szeretnénk adatokkal alátámasztani, és néhány órányi izgatott kattintgatás után végre tényekkel tudjuk bizonyítani igazunkat. Azért csak többórás keresgélés után, mert közben elkalandoztuk egy kicsit, és összevetettük az angol másodosztály hazai-vendég tabelláit, elidőztünk Pirlo labdaelosztási statisztikái fölött, és leragadtunk a svéd bajnokság leggyorsabb mesterhármasának történeténél. Az ilyen adatok olvasgatása nem csak önigazolást nyújthat, hanem tanít, tudást halmoz fel, új összefüggéseket hoz a felszínre, és leginkább szórakoztat. (Már ha az ember nem űzi versenyszerűen a sportfogadást, ahol a statböngészés az eredménykényszer miatt verejtékes-görcsös nyűggé válhat.)

Mivel mindenhol féltávnál járunk, a napokban átfutottuk a négy nagy európai bajnokság legalapvetőbb játékos-statisztikáit, a góllövő- és gólpasszlistákat, és rögvest lejegyeztünk néhány gondolatot ezekről, elsősorban a számok tükrében. Elnagyolt következtetések, leegyszerűsítő (és nem kimondottan a reveláció erejével ható) megállapítások, vitapontok, néhány elismerő szó, egy óvatos és pár bátor tipp a hajtás után. Valamint két western- és két akcióhős.

A focidrukker-állat nehezen körüljárható lény, ugyanis élőhelyét, táplálkozását, testalkatát és a világról alkotott nézeteit tekintve rendkívül sokrétű. Százéves egyedfejlődésének során annyi alfaja jött létre, hogy e szövevényes halmazt átjárni szinte lehetetlen. A világ egyik legnépszerűbb sportjával táplálkozik, azaz halála csak a foci esetleges megszűnésével következhet majd be, de akkor meg átnyergel valami más kényszeres pótcselekvés imádására. Fő tevékenysége a szurkolás. Csapat és/vagy kedvenc focista kiválasztása után mélységes áhítatba mélyedve bálványozza a szeretetteket, és szurkol. Ilyenkor nem érdemes elvárni tőle más értelmes elfoglaltságot vagy bárminemű használható gondolatmenetet - kezdi az NST-n pusztai_zseniként ismert kommentelő, aka Moldován Tünde vendégposztja (melyet igen köszönünk), majd emígyen folytatja.

Amilyen ipari szinten szállítja a PL a meglepetéseket, akár már a következő BL-meccsét listavezetőként várhatja az Arsenal. A könnyűnek ígérkező mérkőzésekből a Chelsea, a United és a City is égő pofával szállt ki, de a Spursnek sem eshetett jól a pontvesztés. Előzetes jóslatainkkal ellentétben, nem szétpakolta a mezőnyt, hanem éppen ellenkezőleg, összerántotta az élbolyt az ünnepi meccsdömping. A PL azonban nem pihen, hétfő délutántól már a tavaszi szezon első fordulóját bonyolítják a pályákon, köztük a City-Poollal és a Newcastle-MU-val.

Hajtás után láthatjátok a tippjeinket, de előtte - a félidő apropóján - zsippzsupp összeállítottunk egy válogatottat.
Elolvasom »