Hihetetlenül izgalmasnak ígérkezik a 2012-es év. Lesz amerikai elnökválasztás, Londonban olimpia, ukrán-lengyel közös rendezésű Európa-bajnokság, és nem utolsó sorban, decemberben világvége. Az év első hónapján már túl is estünk, így leporoljuk egy régi posztsorozatunk ódon karaktereit és hentesceruzánkkal visszaemlékezünk január labdarúgó eseményeire. Télen egyedül a Premier League nem áll le egy percre sem, így Angliából kicsit több történést mazsoláztunk ki, de hazai híreket is találhattok, bizonyítva, hogy nálunk meccs sem kell ahhoz, hogy beszéljünk a focinkról.

Hajtás után nagy visszatérők, csúcsdöntők, pazar gólok, válogatott kilátások, valamennyire időrendben.

Bár jelen pillanatban úgy néz ki, nagy valószínűséggel elmarad  a Parma-Juve, azért a Novara-Chievo csúcsrangadóval elkezdődik a 21. játéknap a Serie A-ban. Hacsak az egész Olaszországot beterítő hó, és az irgalmatlan hideg (a Csodálatos Dino információi szerint az 1956-os Nagy Tél beköszöntét jósolják a hét közepére) nem köp bele az egész forduló levesébe, hiszen ha Parmában hideg van, akkor az Alpok lábánál heverő Novarában már csak a helyi finn kommuna megy ki a szabadba – igaz, ott legalább a pályának nem árt a hó.

Pedig nagyon fontos játéknap következik, két csapatnak legalábbis biztosan. Az egyik a Lazio, a másik a Milan, és micsoda csodálatos ajándéka az életnek, hogy pont egymással játszanak. A többi meccs meglehetősen fogadhatónak tűnik, bár a Cagliari előfordulhat, hogy idén másodszor is nekifutásból tökön rúgja a Romát.
Elolvasom »

Még csak az európai viszonyokkal sem kell tisztában lenni ahhoz, hogy felmérjük, mekkora szerepe van a mai futballban a háttérben munkálkodó menedzsereknek. Elég a tehetségesnek vélt magyar fiatalok követhetetlen útját "követni", és időről-időre elgondolkodhatunk azon, hogy kinek mi a jó, mi az adott játékosnak megfelelő szint, van-e még előrelépés vagy elérte saját határait. Az átigazolások útvesztőjében elvétve találni olyan hírt, amire azt mondanánk, hogy ennek semmi köze a pénzhez, előmenetelhez, de van egy bizonyos típus, amiről ezek megléte mellett azt feltételezzük, hogy mégis jókora érzelmi többlet is társul az anyagi haszonhoz. Három spanyol játékos karrierje is érdekes fordulatot vett ebben a szezonban. Karrierjük három különböző állomásán tértek vissza ugyanis nevelőegyesületeikhez. Három variáció egy témára, hiszen a tehetségük korán kitűnt, azonban teljesen máshová jutottak mire visszaértek a kezdőpontra. Külső tényezők és belső tulajdonságok alakítanak egy-egy karriert. Egy-egy modell, aminek a mozgatórugóiról, hátteréről nekünk keveset árulnak el, de véleményünk azért van.

Éppen túl a bajnokság felén nyilvánvaló marhaság lenne a tavaszi befutóval foglalkozni Olaszországban, de a jelenlegi helyzet van olyan speciális, hogy talán mégis érdemes. Ennek az az oka, hogy a következő egy-másfél hónap olyan fontossággal bír, hogy ha nem is dönti el a scudetto sorsát, egészen biztosan hatása lesz rá így vagy úgy.

Arra gondolunk, hogy ha a Milan belerokkan a februári dömpingbe, akkor az újra parádés formában futballozó Juventus olyan előnyre tehet szert, amit már nagyon nehéz lesz behozni, ellenben ha Contéék képtelenek lesznek kihasználni, hogy legnagyobb ellenfelüknek irgalmatlan sorozatban kell helytállniuk, a Milan kaphat olyan lendületre, ami bajnoki címet érhet. És közben jön az Inter, ahol hasonló kérdések bukkannak fel, csak inkább taktikai szempontból, annak is a személyi vonatkozásában. Akárhogy is, ez biztosan izgi lesz.
Elolvasom »

Miközben az Afrika-kupa csodáin (a házigazdák), blamáin (Marokkó, Szenegál) és nívótlanságán (egyéb) révedezünk, egy közbeszúrt kupaforduló után újra francia bajnokikat rendeznek. A tovább erősödő PSG egy körömélnyi győzelem reményével kirándul Brestbe, ahonnan a fő veszélyforrás már távozott, egyenesen a címvédőhöz, Moussa Sow pótlására.

A bizonyítási lehetőségért megveszni is képes támadók meccsén (rébuszok helyett: Rennes-OM) hatalmas ikszet várunk, ami nagyon is jól jöhet az idővel megedződő dijoniakra készülő Lyonnak. Az alsóháziak egymáshoz, Giroud-ék a nizzai kollégákhoz látogatnak, de a bizonytalanság völgyeiben vonatozunk, szóval bármi megtörténhet.

Kétségtelenül a veretlen Juventus és a szervezettségét zseniális egyéni teljesítményekkel kombináló Udinese meccse lesz a forduló rangadója a 20. játéknapon, ami a cirka egy hónappal ezelőtti játéknap visszavágója lesz. Rendeznek egy toszkán derbit is, ahol a Lecce elleni hazai gyufa után a saját szurkolóik által az öltözőbe zárt Viola próbálkozik - talán már Jovetic nélkül - a Siena legyőzésével. A Milan iszonyatos sorozat előtt a Cagliarit veri meg, az Inter pedig Leccében folytatja páratlan sorozatát, miközben a Lazio és a Napoli is végképp kiszáll a BL-helyek üldözéséből. Igazából nem is ez lesz a fontos forduló, hanem a következő - amire amúgy csak pár napot kell majd várni. Azért megnézzük ezt is jól. Elolvasom »

Én mondom nektek, a futballban nincs szerepe a mágiának. Kamerun a bizonyíték, hogy mindez így van. Mágiában nem vagyunk olyan erősek, mint Benin, Togo vagy Nigéria, de a mi labdarúgásunk mégis jobb.

Roger Milla nyilatkozata a France Footballnak 1990-ben

Annyi valóságshow van már, hogy az embernek kezd az az érzése támadni, hogy minden az. Mindenkinek minden perce be van kamerázva, nem maradhat rejtve ok nélküli fetrengés, lábrátétel kézre, sőt a szerkesztők már annyira belejöttek, hogy a nem annyira a kifinomult stílusukról ismert futballisták valósnak beállított mondatait is a tudtunkra adják és még azt is megnézheted, hogy Shakira mikor nem tudja érthetően mondani, hogy vakavaka. A Barcelona-Real Madrid alapvetően egy jó párosítás, egészen várható futballmeccs. Volt régebben. Most meg valamit kell vele csinálni szinte mindennap, hogy továbbra is valóságnak és show-nak is tűnjön egyszerre. Korunk hőse a valóságshow szereplő. Azt hiszed, hogy tudsz róla egy csomó mindent, nyitott könyv az élete, sőt az összes haverjáé is. A Joséról szól az egész világ, legalábbis ő azt hiszi című műsor ma folytatódik. Garantált a dráma, nézzétek.

Ha ez üres fecsegésnek tűnt, akkor lapozás után hátha megtelik tartalommal. Ha nem, akkor sincs semmi, csak beszélgettünk egy-két dologról emberekkel és ezek jutottak eszünkbe.

Elolvasom »

A foci lassan huszonöt éve birtokolja a szívem egy elég nagy kiterjedésű részét. Ugyan nem nevezném magam bölcsességben megöregedett, mindent átélt szurkolónak, akinek már semmi sem tud meglepetést okozni, de a két és fél évtized alatt bőven halmozódtak fel tapasztalatok. Durva például belegondolni, hogy a huszonöt év alatt hány játékos-generáció kopott ki, és már nem újdonság meccsnézés közben azzal jönni az öcsémnek egy-egy ősz edzőre mutogatva, hogy „én őt még láttam játszani”. Láthattam egy csomó játékost felemelkedni, még többet eltűnni a süllyesztőben, de annál is több az olyan, akinek már elfelejtettem a nevét. És egyre többen vannak azok a focisták is, akikre azt tudom mondani, hogy „a szemem előtt cseperedtek fel”. Na, ezek közül senkinek sem szurkoltam még úgy, mint Mario Balotellinek. Hajtás után elmondom, miért.

"Aki szereti a focit, az megtalálja a szépséget az Afrika-kupán, az angol ötödosztályban, a Mátra-csoportban - de még talán esetleg a Segunda Divisiónban is" - mondotta Woland kolléga az olasz poszt alatt, mintha sejtette volna, hogy valami hasonlót tervezek a következő heteket belengő Afrikai Nemzetek Kupája elé. Csoportelemzés helyett alfabetikus módszerrel készítjük föl magunkat a rendezvényre, ahová a címvédő egyiptomiakon túl Nigéria, Kamerun és Dél-Afrika se jutott ki, ellenben találkozhatunk majd nigeri gazellákkal, botswanai zebrákkal, dakari bombázókkal, marokkói minizidánokkal, feltüzelt líbiaiakkal és persze az esélyeket legnagyobb százalékban bitorló Ghána-Elefánt párossal. Vuvuzelamentes szafarit mindenkinek.

Már így is sűrűbb az élmezőny, mint anyám csülkös bablevese, amibe csak látogatóba jár a bab, az utolsó őszi fordulóban pedig tovább súlyosbodik a helyzet. Az Inter még feljebb jön a Lazio előzésével, kapaszkodik egyet a Roma is, de a dobogósok közül csak a Milan nyer, amely így az elbukott derbi ellenére az élen kezdi meg a tavaszt. Az Udinese és a Juventus visszatér üldözőnek, hozzájuk csatlakozik immár az Inter is – érthető módon ezzel a meccsel foglalkozunk majd kiemeltebben.

Ezek ugyebár cimbik, úgyhogy az Inter-Lazión mindig fontos kérdés a végeredmény tekintetében, hogy kinek kell jobban a pont (néhány üdítő kivételtől eltekintve), de ez csak szóbeszéd, úgyhogy ne is foglalkozzunk vele. Ha rápillantunk, a két csapat mit csinált az utóbbi hetekben, már krétázzuk is be a hazaiaknak a meccset, hiszen az Inter zsinórban aratott hat győzelme között ott volt legutóbb  a Milan elleni derbi, amivel visszatértek az élők sorába, a Lazio pedig egy hárommeccses nyeretlen sorozatot zárt le múlt héten az Atalanta legyőzésével.
Elolvasom »

Összefoglalva úgy érezzük, hogy pontosan tudjuk, mire képes ez a két csapat, ha az alapjátékukat hozzák. Most viszont azt szeretnénk látni, hogy a Real nem azt csinálja, mert ők vannak lépéskényszerben az előző meccs alapján. Nem pontosan értjük, hogy Mourinho miért nem azt csinálja, ami egyszer már bejött a Barcelona ellen: Pepe szűrőként, tarolt, rombolt, labdát szerzett, harcolt, csinált mindent – fejtegette Garcia a beharangozóban, és tulajdonképpen igaza lett, miközben tulajdonképpen mégsem. A meccs most már gépies rutin szerint pontosan úgy zajlott, mint az elmúlt nyolc összecsapás. Mourinho találgatott, hogy mi van, ha megszorozza kettővel, gyököt van, esetleg abszolút értékbe teszi, a Barca meg dominált, megkereste az emeletes tört gyenge pontját és egyszerűsített. Mourinho, az egykori Special One, későbbi Speciel Five, mostanra szegény Prérifarkast idézi. Próbálta szögesdróttal, nem ment. Próbálta dinamittal, a saját arcába robbant. Próbált vermet ásni, de maga esett bele, sőt a szabadesés most is tart. Mágnestábla.

Azt az alapvetőnek látszó tételt próbáljuk a magunk számára igazolni a mai Copa del Rey negyeddöntővel, hogy ha egy csapat folyamatosan ugyanazon edző keze alatt dolgozhat, akkor mi magunk is észre kell, hogy vegyük a fejlődés jeleit. A fenti tétel még erőteljesebben hajlik az igazság felé, ha tudjuk, hogy a csapat edzője jó edző, a játékosok pedig jó játékosok vagy még annál is többek.
A Real Madrid és a Barcelona egy éven belül kilencedik alkalommal találkozik ma a kupa negyeddöntőjében. Egymást tudják csak mérni, nemcsak otthon, lassan már Európában is. Ehhez képest szeretnénk azt látni, hogy a Real Madrid csapatjátéka nagyobb ellenerőt jelent a Barcelona számára, mint Mourinho előtt vagy az edzősége elején. Ennek a meccsnek lesz visszavágója, ezért akár azt is feltételezhetnénk, hogy egy döntetlen közeli eredmény mindkét fél számára megfelelő lesz. Valamiért azonban mégsem teszünk így.

Biztos van, aki már unja, de szerintem azt mondani, hogy pfej, még egy el clásicó, az pont olyan, mint az mondani, hogy eh, én már épp' elég jó csajt láttam életemben, vagy hogy ittam én már eleget, betelt a sörkvótám, nem kérek többet, köszi. Mondanivalóban persze nehéz megújulni, és maguk a játékosok is elmondták, az amplitudó már kisebb, a futószalag öli a varázst. Ha csoda dolgok nem is történnek minden alkalommal, de azért legkésőbb a sípszó pillanatában tökön ragadja az embert egy Real-Barca, és érzelmekben, hangulatban, feszültségben megkapjuk a betevő dózist, meg az adrenalin löketet. Valahogy így.

Mindazt, amit az erkölcsről és az emberi elkötelezettségről tudok, a futballnak köszönhetem – mondta egyszer Albert Camus, és kurvára igaza volt.

Sokkal inkább érdekes, mint jó meccset hozott a milánói derbi, amit végül egyrészt megérdemelten, másrészt igen furcsán nyert meg az Inter – illetve vesztett el a Milan. Kezjük a legnagyobb meglepetéssel: Ranieri, akit túlzás lenne taktikai zseninek nevezni, úgy elverte a saját nagyképűsége áldozatául eső Allegrit, mint jég a határt. Folytassuk azzal, hogy a kétszer is az év edzőjének választott Allegri egyrészt rosszul rakta fel a csapatát, másrészt az Inter egyetlen – előre látható – megmozdulására sem tudott érdemben reagálni, és mázlija volt, hogy nem kétgólos hátrányban kellett a szünetre mennie. Zárjuk ott, hogy az Inter valóban emlékeztetett Mourinho csapatára két fontos szempontból: egyrészt úgy szívta el az ellenfél támadói elől a levegőt, hogy a Milan a hajára kenhette a _kétharmados fölényét, meg a komoly sebességkülönbséget, másrészt volt egy csatára, aki egyetlen kínálkozó lehetőségét magabiztosan váltotta gólra. Catenaccio, fuckyeah!

Kár lenne fanyalogni csak azért, mer tavaly a bajnoki címről döntött a Madonnina, idén pedig csak az egyik csapat számára van igazán komoly tétje féltávhoz közelítve. A vasárnapi Milan-Inter elhomályosít minden mást, valószínűleg csak hardcore rajongók foglalkoznak a Genoa-Udinesével, ahol az udineiek leszakadnak a vezetőkről, vagy a Lazio-Atalanta, ahol megállhat a bergamói lendület, esetleg a (ma esti) Catania-Roma, ami szinte kivétel nélkül jó meccset hoz.

A Madonnina idén nemcsak a szezonról dönt, hanem meghatározhatja az Inter következő időszakát is. A bajnoki cím biztos elmulasztása már a télen változásokat hozhat a csapat keretében, és megkezdődhet a 2012/13-as Inter összeeszkábálása a kicsit fásultnak tűnő Moratti bankkártya-suhogtatása közepette. A Milan meg úgy van vele, hogy kihúzhatja a vetélytársak közül az ellenséget egy győzelemmel, maga mögött tarthatja a Cagliarit fogadó Juvét, és tovább (négyre) nyújthatja pozitív derbi-sorozatát is. Ez már így elég is lesz.

Mire kijön ez a poszt, lehet, hogy megint bővült valakivel a PSG képzeletbeli kerete, sőt, az se lehetetlen, hogy a következő beharang idejére már a klubtöri huszonötödik brazilját is szerződteti a Kombouaré tabellát meghazudtoló menesztése után összeálló Leonardo-Ancelotti tandem. Papíron persze nem Carlo valódi debütálása a legkomolyabb meccs, hanem a vasárnapi OM-Lille, bár az őszi rangadók fényében kérdéses, mennyire is lesz szikrázó és zseniális a játék, de ha már gyengén alakul, legalább Valbuena és Joe Cole essenek egymásnak. Montpellier-be egy védősormentes Lyon látogat, kötelező behúzni a hazaiaknak. A naptári év szerinti első kör egyben az utolsó is az Afrika-kupát érintő végzetes meggyengülés előtt.

Nekünk nem jó Kassa(i), nekünk Mohács kell. Ady Endre is villámgyorsan rájött, hogy imádunk tobzódni az önsajnálatban, és képtelenek vagyunk túllépni a fájdalmakon, a hibákon. Nem kell nekünk Kiegyezés, nem kell nekünk Boldog Békeidő, nekünk tényleg és igazán az az érzés kell, amikor három részre rántották szeretett hazánkat. Nagyon hasonlóan érzem most magam.

Itt van ez a nagyszerű kiállású, remek játékvezető: Kassai Viktor. Az IFFHS szerint az év futballbírója lett. Parádés. 2010-ben vb-elődöntő, 2011-ben BL-döntő, ahol valóban már csak az talált rajta fogást, aki szerint Antonio Valenciának már 20 perccel korábban sárga lapot kellett volna adnia megfékezvén a srác durvaságát. A sportmédia, a sportvezetés, a szakma – mindenki elismerte a teljesítményét, megjutalmazták az Év futballbírója címmel. 1997 után megint elismer egy magyar embert a világ! Puhl Sándor követője ez a férfi - kezdi, sőt tulajdonképpen folytatja az NST-n pusztai_zseniként ismert kommentelőnk, aka Moldován Tünde újabb vitaindító vendégposztja, majd így folytatja.

A szurkoló angyalian ésszerűtlen, meghatóan fanatikus és elragadóan kritikátlan ember, aki mindenféle jelenségnek csak az egyik oldalát hajlandó észrevenni, így aztán játékvezetőként már a pénzfeldobásnál elbukna. Ráadásul büszkén. Büszkén, mert a szurkoló számára mindig a játékvezető a Csúf Fekete Ember, tolvaj, haramia, meddőhányó. A játékvezető a hibás, ha a csapat kikap, de neki róják fel azt is, ha a csapat győz, mert hát győzhetett volna nagyobb arányban is. A fekete mezes ember a szurkoló szemében a leggonoszabb agresszor, aki a csapat és a nyilvánvaló igazság közé tolakodva a legképtelenebb döntéseket hozza, így aztán nem árt, ha időről időre kiadós verésben részesítik a szurkolók.