Minden országnak megvan a maga futballkultúrája. A brazilok gyermeki örömmel buzizzák a labdát, az angolok 120 éve futnak, megtolják, ellövik, a spanyolok elvesztik, a németek megnyerik. A népekre jellemző sajátosságok szinte kivétel nélkül tetten érhetők az ország futballjában is, a kollektív néplélek a nemzet csapataiból tisztábban tükröződik vissza, mint a történelemkönyvekből, ami újra csak azt bizonyítja, hogy a labdarúgás már nagyon régen több mint egy játék. Egy kivétel mégis akad. Az enni, inni, énekelni, mulatni, dugni mindenkinél jobban szerető, a kicsorduló életörömtől egy bamba vigyorrá összeálló Olaszország gyermekei a futballpályára lépve hihetetlen metamorfózison mennek keresztül. Az autóikat nem tudják rendesen összerakni, csatát legutóbb az ókorban nyertek, az olasz játék valahogy mégis az elképesztően precíz harctéri fegyelmezettség labdarúgásra hangolt verziója lett. Nincs hozzá hasonló, nincs jobban megosztó: úgy hívják, calcio.

Egervári már összeírta a listát az Izland-meccsre, az őszi selejtezők is itt a nyakunkon, de jövő ilyenkor már egy másik sorozat sikeres indításában leszünk érdekeltek. Az a sorozat viszi majd a brazil vébére a legjobbakat, nekünk viszont ábrándokon, menedzserjátékokon meg egy Tankcsapda-klasszikuson keresztül vezet csak oda az út - vagy nem. Miután épp sikerült bezuhanni a románok elé, a harmadik kalapból várjuk a sorsolást, de az is megeshet, hogy az izlandiakat már leendő csoportellenfélként fogadja a válogatott. Lehet rakosgatni az ideálisnak ítélt csoportokat, hogy aztán a tervezhetőség határain belül kalkuláljuk tovább az utat a pótselejtezős helyek egyikéig.

Kezdő szett a mindig bizakodók nyugalmával: Görögország, Szlovénia, MAGYARORSZÁG, Skócia, Feröer, Andorra.

Figyelmeztetés: a svédek csoportba tippelése azonnali kitiltást von maga után.

A sorsolást 20:40-től közvetíti az m2, részletek itt.

A jólelkű, gondoskodó világszövetség jóvoltából újra egy felzárkózni vágyó, de bizonytalan ország, Kolumbia kapta egy világbajnokság rendezési jogát, amiből a helyi futballéleten kívül elsősorban a baglyok - részben magunkra is gondolunk, persze - profitálnak, akik képesek sokáig fennmaradni, hogy megismerkedjenek egy újabb generációval. Egyiptom óta Komanékkal példálózunk, abban a reményben, hátha az a nagy siker elfedi a mögötte tátongó borzalmas űrt, de ahogy az akkoriakat se kerülte el a lemorzsolódás, úgy ennek a tornának a felfedezettjei sem robbannak közvetlenül a világ élvonalába. A huszonnégyes mezőny összetételén látszik, ez egy jellemzően latin-amerikai dominanciájú torna, ahonnan hiányzik a címvédő ghánai válogatott, nincsenek kinn a németek és az amerikaiak sem - és mi sem, de két szomszédunk legalább képviselteti magát.

A szubjektív érzelmek és az objektív tények elkülönítésének eszközei sajnos nem állnak rendelkezésünkre, és tulajdonképpen ilyesmivel nem is akarjuk fárasztani magunkat. Legalábbis nem a FIFA kapcsán, és legalábbis nem akkor, mikor mi már régen rezisztensek vagyunk az ehhez hasonló történésekre, sőt el sem tudjuk képzelni, hogy korrupció, kenőpénzek, és urambátyámok nélkül is lehet egy szervezetet vezetni. Ezzel párhuzamosan az is biztos, hogy a konfliktus a változás és a verseny természetes kísérőjelensége, egyben elválaszthatatlan része az emberi viselkedésnek. Jelen van minden társadalomban és kultúrában, és része a vállalatok működésének is, ami alól így a FIFA sem jelenthet kivételt. Márpedig konfliktus az van bőven. Van rogyásig, van szarásig és van orrvérzésig is. Ez még mindig nem lenne alapvető probléma, hiszen a konfliktusok sokszor viszik előre az ügyeket, de ebben az esetben nem erről van szó.

Tíz-tizenegy nappal a bajnoki rajt előtt már gyarapodnak az erősítések, körvonalazódnak az erőviszonyok, fogalmazódnak a szokásos kilenc hónapos kérdések, a mennyiségi fogadkozás és a felújuló bizalmi viszony annyira megszédíti a szurkolót, hogy alsóházi tötymörgésre szánt csapatát egy pár pillanat erejéig a bajnokesélyesek táborában látja, satöbbi, satöbbi. Aranya vagy új stadionja lesz előbb a Lyonnak? Sikerre vezetnek-e a katari nagytőkés ambíciói Párizsban? Bírni fogja-e a dupla igénybevételt a kulcsfiguráitól megszabadított Lille vagy ez a Marseille éve lesz? Bajnoki beharang egy címvédővel és három törtetővel.

Kamaszkorunk egyik legszebb nyara volt 1994 ezen évszaka. Az Egyesült Államokban rendezett világbajnokság sokszínű volt és ma már tudjuk, hogy igazi legendákat láttunk akkoriban játszani. Az évtized azonban nemcsak erről és a francia vébéről szólt. Volt ugyanis egy jelenség, ami most már inkább kilengésnek tűnik, mint egy folyamat kezdetének. A ’90-es években időről-időre feltűnt egy-egy kelet-európai válogatott, amely szinte a semmiből robbant be és vált rettegetté. Jugoszlávia, Bulgária, Románia, Csehország és Horvátország is kiállított egy feledhetetlen generációt. Ha lenne olyan kényszer valaha az életben, hogy jugoszláv, bolgár, román, cseh vagy horvát keresztnevet adjunk a fiunknak, akkor az minden bizonnyal Dragan, Hriszto, Gheorghe, Karel vagy Davor lenne. A szomszédainknak volt egy-egy „Maradonájuk” és volt melléjük csapatuk is pár évig. De még milyen. Kelet népe egy szűk évtizedre felvette a harcot a nyugat ellen. Azóta elbukott, de akkor jó volt.

A skandináv mitológia az északi germán népek, svédek, dánok, norvégok, izlandiak és feröerek közös (kereszténység előtti) hitvilága, melyben igazán prominens szerepet töltött be a 38-as szám, mely elsősorban a legendás skandináv hősök elsődleges tulajdonságát hivatott reprezentálni: a természetfeletti bátorságot. Emellett a viking korban mindennapos esetnek számított, hogy harmincnyolc óriást vagy egyéb azonos számú beste szörnyet vágtak halomra hőseink, sőt a szám be is épült a Hardrada klán címerébe 38 varnyú és 38 nyíl formájában. A szimbólum erősségét mi sem támaszthatná jobban alá, mint hogy a legenda a mai napig tovább él Fradi blogunk szerzőinek körében is. Nem lehet kérdés, természetfeletti bátorság szorult a mi kis Rorzsinkba is, így aztán tovább keressük popp (3#), Isarsturm (3#), ktn, Oarbeaskoa, Aradebil, loveBZ, shinigami, ZenZo, vár a tévé, itáliainagysándor, pattopo (2#), rowi (2#), sporttárs, hrvth, nagyontrue, pandasaro, csirko pasek, poolfanati, zsakfos, _HarryMay_, hakapesz imi (2#), Dr Keynes, gyap!, szangye puncog, díszbohóc, the special eleven, Zyndar, Artsuhtaraz, ElberGio és magpiezz sporttársak méltó követőit. A Rorschach-teszt lényege, hogy az ember kapásból rávágja, ami az adott képről eszébe jut. Szabadítsuk fel tudatunk, a kommentek között elhelyezett virtuális képaláírással lehet pályázni. A legjobbat önkényes szerkesztőségi döntéssel, esetleg a Duna jegén közösségileg választjuk meg. Kérjük, az előző forduló közfelkiáltással nyertese (magpiezz) jelentkezzen a nepsport@ringier.hu címen a zsákmányért, új bajnokunk pedig szintén egy NST-pólóval gazdagodik. Korábbi fordulók itt, és az őshazából itt.

Ritka élmény – különösen a Juventusszal kapcsolatban –, hogy az ember klubja megszerez egy olyan játékost, aki egyrészt tökéletesen passzol a keretbe, másrészt hiányposztot tölt be, harmadrészt még az az elégtétel is megadatik a szurkolónak, hogy egy maga által is követelt játékost szerez meg a klub. Ez utóbbinak csak azért van jelentősége, mert a különböző futball managereken kívül általában csak a nagyhangú erősködés marad, hogy idefigyelj, öregem, én mondom, ez a Fassbinder minden pénzt megér, a Ganz-Mávagban tudna igazán kibontakozni, de ilyen esetekben az outsider is aktív szereplővé válik, hiszen mi magunk sem csinálnánk különbül. Utoljára Dzekót vártam ennyire, aki azóta a Citynél égeti magát, hogy nehézség jöjjön a pofájára, de most végre egy olyan játékost inkasszáltunk, aki minden tekintetben tökéletes igazolásnak tűnik, és ezzel egyenes arányban az elvárásaink is a kandelábereket verdesik. Vannak persze, akik kicsinyes féltékenységből vagy arisztokratikus gőgjükből kifolyóan ezt másképp látják, de velük nem kell foglalkozni, hiszen napnál világosabb, hogy Arturo Vidal egy tökélyharcos - ilyenkor fizetődik ki, hogy Bundesligát is néz az ember. Mármint ilyenkor is.

Elolvasom »

Bohócliga-telepcseréken szocializálódott olvasóink talán nem lepődnek meg, ha sehonnai, nulla történelemmel és vélhetően nulla jövővel bíró csapatokról szóló sztorikkal traktáljuk őket. Az alábbi cikk nem a bőcsi licenc Balmazújvárosra költöztetését taglalja, de nem is a Tiszakécske-Gázszer-Lombard Bermuda-háromszögből idézünk föl egy történetet, hanem a francia bajnokságból. A délibábos ambíciók annyira ugyan nincsenek divatban a Ligue 1-ben, de hirtelen fel- és eltűnő klubokra nem nehéz példákat találni, lásd a Grenoble vagy a mesés szárnyalás után feljutó, majd szintén csont nélkül kieső Arles-Avignon esetét - miközben olyan nagymúltú klubok senyvednek az alsóbb szinteken, mint a Strasbourg, a Metz vagy a Sylvain Wiltord-t a napokban szerződtető Nantes. A Novara után egy másik topligás újonccal ismerkedünk.

A tizenegyesrúgásoknál megosztóbb eleme nem nagyon van a futballnak, időről időre jelentkeznek is alternatív megoldások, hogy kiiktassák az akut szív-és érrendszeri problémák egyik fő felelősét, de ezeket mindig el is vetik, és mindig el is fogják. Egyszerűen azért, mert ennél nem találtak ki jobb, drámaibb és vérfagyasztóbb dolgot, valójában pedig a vesztes felet leszámítva senki nem gyűlöli őszintén a szétlövést, mert ennél izgalmasabb dolgot egyszerűen lehetetlen elképzelni. A futball legemlékezetesebb pillanatai közül, amelyek kitörölhetetlenül beleégtek a memóriánkért felelős fehérjékbe, különleges helyet foglalnak el az olyan képek, mint a guggolva körülnéző Bossis, a csípőre tett kézzel földet bámuló Baggio vagy a hasonló testtartással, de egészen más töltettel pózoló Andy Möller. Mégsem ezek mondják el a legtöbbet erről a procedúráról, hanem az, hogy az ember pulzusa akkor is érezhetően megemelkedik, ha egy számára teljességgel jelentéktelen büntetőpárbajra kapcsol oda, és egészen biztos, hogy megvárja a rúgások végét. A sportban ennél drámaibb, kiélezetteb szituáció nem létezik.

Volt korábban egy gyűjtés az NST kommentjei között arról, hogy milyen típusú játékosokkal nem szabad tizenegyest rúgatni – most ezt a gyűjtést vittük tovább, hogy megalkossuk azt az útmutatót, amely győztes stratégiául szolgálhat az edzők és játékosok számára, ha tizenegyesrúgásokig fajul az adtott párharc.

Elolvasom »

Egyszer nagyon elmennénk oda. Innen úgy tűnik, hogy ez az ország maga az egzotikum. Elég messze van tőlünk, elég meleg van, elég hosszú a történelmük és társítunk hozzá egy csomó sztereotípiát, mert nem igazán ismerjük. Filmekben hajlamosak úgy bemutatni, mint egy olyan országot, ahol korlátlanul lehet bűnözni, vagy ha máshol bűnöztél, akkor oda kell menni, át kell lépni a határt és onnantól kezdve alacsony lovon, nagy kalapban kurjongathatsz a magasba lövöldözve pisztolyoddal és mindezt csak egy pár (szigorúan háromágú) kaktusz és néhány odébb lendülő ördögszekér figyeli. Ez az ország valahol dél és észak, európai kultúra és nem európai kultúra határán van. Számunkra, focival foglalkozó blog lévén azonban az a legérdekesebb, hogy a világfutball állandó résztvevője és mégis valahogy kívülálló maradt. Szeretjük. Egyszer nagyon elmennénk Mexikóba.

Nem sok mindent változik a magyar labdarúgás körül, az egyszer biztos, mi magunk vagyunk a status quo. Ugyanazzal a rutinná vált mozdulattal fogadjuk el a tényeket, hogy már megint feleslegesen reménykedtünk, ahogy az ember egy papírgalacsint hajít unottan a szemetesbe. Már megint nekünk sütött a szemünkbe a nap, persze, jól játszottunk, csak a bekapott gólok megzavartak minket, ne engem fárassz már ezekkel, öregem. Eközben persze a lázadók egy maroknyi csapata úgy látta, a Videoton kimondottan kulturált játékot mutatott, nem érződött az önbizalomhiány, nem voltak vaktában elbikázott labdák, nem az alibi megoldások jellemeztek minket. Minket, mint magyar csapatot, és minket, mint Videotont. Skizoid helyzet, többszörösen is.

Múlt hétfőn a Hannover ügyvezetője, Martin Kind a német futballt felügyelő választott bírósághoz fordult (Permanent Court of Arbitration), hogy kifejtse álláspontját a 2010 januárjában beadott keresetével kapcsolatban, melyben a német futball egyik – ha nem a legsarkalatosabb alapkövét – alapkövét, az 50+1%-os szabályt támadja. A német futball felemelkedéséért folytatott önjelölt és egyszemélyes hadjáratának második lépcsője volt ez, hiszen korábban, 2009 novemberében a professzionális csapatok éves közgyűlésén már előhozakodott a változtatási igényével, de a Hannoveren kívül az összes többi klub az indítvány ellen szavazott. A német közvélemény egy része biztosra veszi, hogy a választott bíróság nem fog szembe menni a közakarattal, és Kind majd európai jogorvoslattal fog élni, ám egyáltalán nem biztos, hogy végül mégis így lesz.

Fanyalgunk, húzzuk a szánkat, és igazából nemhogy lázba nem hoz minket a Copa América, de jobbára igen magasról szarunk is rá, mi történik Dél-Amerika Eb-jén. És nem véletlen, hogy így van, hiszen a résztvevők, a szervezők és a közvetítő televíziós csatorna is ugyanígy tesz. Mintha az egész úgy lenne kitalálva, hogy jó lesz az úgy, úgysem érdekel senkit. Pedig hát a futballvilágranglista első 10 helyezettjéből három is ott van, a 20-ból pedig mindjárt hatan jelentkeztek játékra, és olyan sztárokat láthatunk akcióban az uborkaszezon közepén, mint Messi, Forlán, Suárez, Sánchez, vagy Falcao. És ne mondja nekem senki, hogy ennek kimondottan a rossz időzóna az oka, mert minden második meccs a tévémacival egyszerre startol, mi mégis leszarjuk. Elolvasom »

Több pozitívuma is volt annak, hogy Mexikó rendezhette a magyar idő szerint az éjszaka közepén befejeződő U17-es világbajnokságot. Ebben az országban megvesznek a futballért, stabil szereplői az elitfutballnak, ráadásul van egy olyan stadionjuk, az Azték, ahol a korosztályos tornák általános látogatottságához képest irdatlan tömegek, százezer néző előtt lehet megrendezni egy bronzmeccs-döntő kombinációt. A mexikói arénákban hamar hangsúlyossá vált, mennyire fiatal focistákról is beszélünk, szinte elvesztek bennük a résztvevők: többségük '94-ben, az amerikai vébé magasságában született. Nem véletlenül volt két Romario a jamaikai keretben.

Azt már tudjuk, hogy mik voltak az 1863-as szabálykönyvben, és hogy a skótok fektették le a modern játék alapjait, illetve azt is, hogy ehhez a típusú játékhoz szükséges volt a lesszabáyt módosítani, úgy, hogy durván hatvan évig hozzá se kelljen nyúlni – egy lényeges apróságtól eltekintve, amelyre most ki is fogunk térni. Egyelőre még az nem világos, hogy hogyan lett a részleteket tekintve olyan a játék, ahogyan ma ismerjük, mert addig jutottunk el, hogy 11 egyforma mezbe öltözött ember összecsap 11 másikkal, és nem rögbiznek, hanem valami másoznak. Futballrégészeti ásatásunk egy kiegészítőposzttal folytatódik, melyben vágunk egy kutatóárkot, és áttekintjük legfontosabb változásokat az alsó rétegektől 1925-ig.

Van egy remek sportág, az evezés, amelyhez óriási kitartás, hihetetlen edzésmunka, teljes összpontosítás, formaidőzítés és pillanatokra lebontott, kiszámolt és ezerszer begyakorolt összhang szükséges. Ebben a sportágban háttal haladnak a cél felé és még azt is kitalálták, hogy kormányos nélkül is lehet csinálni. Van egy remek játék, a futball, amihez szükségesek a fentiek, egyre inkább ezek szükségesek, de nem lehet szem nélkül, háttal a kapunak művelni és nincs olyan, hogy nem kell kormányos. Kell egy ember, akinek oda kell adni a labdát, amikor kéri és akkor majd lesz csapatjáték. Nem biztos, hogy olyan, amilyet az edző elképzelt, de olyan biztosan lesz, amilyet a közönség szeretne. Evezni nem nagyon szeretnénk, mert rettentő strapásnak tűnik, focizni viszont igen és ha lehet választani, akkor azt úgy ahogy Juan Román Riquelme tette. Szemmel látva, ésszel irányítva kormányozni. Argentína vergődése láttán eszünkbe jutott pár dolog. Olyasmik, hogy mi hiányzik a futballból és mi hiányozhatott Riquelméből, hogy mindenki számára ő legyen a futball. Részletek következnek a Zsopao (nst read only) kollégával folytatott maratoni párbeszédből, kiegészítve még néhány gondolattal.

Elolvasom »

Az olaszországi történéseket látva természetesen megmozdultak a szigetországi aktivisták, hordószónokok, kocsmai drukkerek és az FA képviselői is. Ha ezek a kontár,  futballgyilkos olaszok vissza tudják csinálni a visszacsinálhatatlant, meg adják-veszik a bajnoki címeket, akkor mi legalább kétszer olyan jól tudjuk, mégis csak mi vagyunk a futball teremtői - hangzott London utcáin mindenfelé.

Elolvasom »

„De Miki, most te tényleg el tudod képzelni, hogy Moratti kimarad egy ilyen méretű svindliből?” Általában ez volt az utolsó érvem a kedvenc Inter-szurkolómmal folytatott calciopolis viták tömkelegében. 2007-ben – kedves pajtásaim segítségével – elkezdtem írni egy könyvet a calciopoliról, amit valószínűleg már soha nem fejezek be, hiszen most már minden, amit azóta leírtam, mint sejtést, bizonyságot nyert, és tényként kezelendő. Gyakorlatilag lezárult a calcipoli ügyében indított második eljárás (ezt már a Juventus indította), az ítéletet kimondták, mégis az a legvalószínűbb végkifejlet, hogy a világon semmi nem történik. Maximum elveszik az Intertől azt a bajnoki címet, amiért csak annyit kellett tennie, hogy a megfelelő emberre bízta mind az ügyészségi nyomozást, mint a calciopoli levezénylését. Elolvasom »