Az alábbi történetet a közelgő latin hetek jegyében, ráhangolódó jelleggel tesszük közzé. Számoljunk utána egy napunknak, hátha kiderül, mire is lehet elég kettő perc. Mondjuk kómásan feltenni egy kávét. Átfutni az emaileket. Meghallgatni a Blurtől a Song 2-t. Két perc a futballban se jó többre, persze egy gól és az azt követő kiadós gólöröm simán belefér. Két gól két perc alatt? Ilyenre is volt már precedens.

A mesterhármas azonban már lehetetlennek tűnik, de tovább olvasva kiderül, mennyire nem az.

Nem járnak nagy napok az olasz futballra, az utóbbi évek európai kellemetlenségei miatt idén indul utoljára maximális számú kontingens szerte a földrészen. Jövőre a németek indítanak négy csapatot a Bajnokok Ligájában, ez már biztos, tudott dolog. Az viszont egyelőre csak sejthető, hogy mi lesz utána, bár az UEFA-együttható kalkulátora már most is ad hozzá némi támpontot. Ahhoz, hogy a németeket egyből visszaelőzzék az olaszok, gyakorlatilag idén minden Serie A-csapatnak a lehető legtovább kéne menetelnie úgy, hogy a németeket közben bucira veri a fél világ. Az esélyek leírásához talán az a legjobb, ha elmondjuk, a németek előnye durván 9 pont Olaszországgal szemben, hátrányuk 13 pont a második spanyolokkal szemben. Elolvasom »

Kezdetben az angolok nem csináltak semmi mást, csak cseleztek, rohantak a labdával, birkóztak, dribliztek, esetleg rohantak, dribliztek és cseleztek. Még akkor sem esett le nekik, hogy másképpen is lehet játszani ezt a játékot, amikor a futballt már egyértelműen elkülönítették a rögbi-jellegű verzióktól. Aztán ugyanígy folytatták egészen addig, amíg szembe nem találkoztak egy olyan társasággal, akik alacsonyabbak és könnyebbek voltak náluk, viszont ésszel játszottak, egymást keresték a labdával, rövid- és hosszú passzokkal zilálták szét az ellenfelet. Ez a csapat nem a Barcelona volt, hanem a skót válogatott, a meccs pedig, amiről ez a poszt szól, az első válogatott találkozó 1872-ből, amely két futballfilozófia összecsapását hozta rögtön a kezdetkor. Rövidpassz és erőfutball házassága a palatáblán.

Tulajdonképpen nem az a szar az uborkaszezonban, hogy nem történik semmi, mert ez nem igaz, hiszen most is lobognak a csöcsök, suhannak a puncik a női labdarúgó vébén, de talán ennél is megrázóbb, hogy tízes fejjátékú csatárt igazolt a Fradi, miközben végre fogott magának egy balekot edzőt az Inter. Az igazi gond, hogy bármi történik is, az a szemünk elől rejtve, az átláthatatlan sisnyásban mozog, nem veszünk részt benne, és nem is tudjuk követni. Így aztán nincs is benne spirit, lélek, érzelem, ahogy tetszik, nem tud tűzben tartani, még ha érdeklődéssel követi is az ember a fejleményeket, a kielégülés elmarad. Ilyenkor jöhet a futball-maszturbáció, az ezerszer látott videók újbóli átélése, de ez még mindig nem az igazi. Viszont a futball tele van olyan történettel és legendával, ami ha nem is vb-döntőben, vagy a Barcelonával esett meg, néhány percre mégis kitölti a valódi futball hiányában keletkező végtelen űrt. John Aloisi története.

Elolvasom »

Tulajdonképpen nem az a szar az uborkaszezonban, hogy nem történik semmi, mert ez nem igaz, Villas-Boast például most szedte le a Chelsea. Az igazi gond, hogy bármi történik is, az a szemünk elől rejtve, az átláthatatlan sisnyásban mozog, nem veszünk részt benne, és nem is tudjuk követni. Így aztán nincs is benne spirit, lélek, érzelem, ahogy tetszik, nem tud tűzben tartani, még ha érdeklődéssel követi is az ember a fejleményeket, a kielégülés elmarad. Ilyenkor jöhet a futball-maszturbáció, az ezerszer látott videók újbóli átélése, de ez még mindig nem az igazi. Viszont a futball tele van olyan történettel és legendával, ami ha nem is vb-döntőben, vagy a Barcelonával esett meg, néhány percre mégis kitölti a valódi futball hiányában keletkező végtelen űrt. A bejegyzést egy nyári sorozat első tagjának szánjuk kedvenc videeóinkkal, meglátjuk, mi lesz belőle.

Mai vendégszerzőnket inkább a kézilabda iránt érdeklődők ismerhetik, de most a futballról, annak is egy bizonyos részéről voltak érdekes gondolatai. Folytassa artmooney. Bizonyára minden jóérzésű labdarúgó-szurkolót irritálnak a különféle sportszerűtlen előnyszerzésre játszó színészek: fetrengés egy lágy hegyi szellőtől, időhúzás, hogy kihúzzuk egy nullal, időhúzásért, idióta szabálytalanságért sárga lap, hogy a következő, semmit nem számító hatodik csoportmeccsről eltiltassuk magunkat...

Nem kell messzire menni, rögtön itt van egy élő példa arra, hogy az időhúzás miatti büntetés, vagyis hosszabbítás (persze az injury time-féle, nem az extra time-féle) milyen könnyen visszanyalhat. Pár hete az angol bajnokság hajrájában történt, hogy B kiscsapat A nagycsapat vendége volt, célja: a 0:0. Ez a 87. percig sikerül is, mindenféle módszerrel húzzák az időt. A nagycsapat ekkor bevág egyet. B kiscsapat erre természetesen feladja a bekkelést, és minden erejével megpróbál egyenlíteni. Elolvasom »

Az első és vélhetően utolsó nyomtatásba kerülő NST-anyagban az öt nagybajnokság aktuális éllovasairól írtunk. Már tördelésre készen állt a Brestről szóló passzus, mikor a Lille - először a bajnokság során - átvette a vezetést a bajnokságban. Hazard, Landreau, Rami, Gervinho, Sow és a többiek innentől már csak egy röpke pillanatra engedték ki kezükből a gyeplőt, néhány apró ingatag pillanatot leszámítva magabiztosan, példás egységben dolgozva gyűjtötték be előbb a kupát, majd a bajnokságot.

Legutóbbi francia posztunkban a dobogót elbukó, remélő vagy éppen odáig el se látó csapatok évét vettük számba, a soron következő írásban pedig a Lyon szánalmas bronzát, a Marseille sikertelen címvédési kísérletét, de mindenekelőtt a Lille duplázásának körülményeit piszkálgatjuk. A bajnok és ami mögötte van.

A vb-döntő után volt egy vita ez NST-n arról, hogy Pedro Rodríguez most akkor a szélen, összekötőben vagy centerben a leghasznosabb, talán univerzális támadó-e, egyáltalán minek hívjuk, és hova állítsuk, ha azt a feladatot kapjuk az élettől, hogy vele kell megnyernünk a BL-t, vagy a világbajnokságot. Ezt a problémát a futball evolúciója Salamonként oldotta meg, és olyan alternatívát kínált, amely akkor még nem vetődött fel, vagy ha igen, nem tudatosult bennünk. Ez a megoldás minden álláspontot képviselő fél számára kielégítő – és nem utolsó sorban Pedrót tökéletesen illesztette a Barca játékába.

Milánó és Torino között félúton, előbbihez közelebb, de már Piemontban található Novara, ahol jövőre Serie A-meccsekre gyülekezik majd a fehér-kék szurkolósereg. Nem ők lesznek a legkisebb város (Cesenában csak 95 ezren laknak a novarai 105 ezerrel szemben), de az ő feljutásuk is legalább olyan varázslatos történet, mint a csikóhalaké volt tavaly – arról nem is beszélve, hogy bent is maradtak végül. A Novara ugyanis két évvel ezelőtt még harmadosztályú volt, és annak ellenére hajtotta végre a szezononkénti ligaugrást, hogy az idény előtt megfogalmazott cél a Serie B-ben való biztos bennmaradás volt. Ismerkedjünk meg velük egy kicsit.

Én eddig csak egyetlen köcsögválogatottat írtam, azt is sokad magammal, úgyhogy fogalmam nincs, miképpen álljak hozzá, de úgy képzelem, hogy belül pontosan annak a folyamatnak kell lezajlani, mint amikor egy nagyon régóta tartogatott, már a gerincvelődbe beleállt fing végre kiszabadulhat, mert a csajod elindult a teraszra virágot öntözni. Ez is gyűlik, egyre csak gyűlik egész évben, ötleted sincs, mit csinálj vele, mert mégse lehet mini-köcsögvillámposztokat kitenni minden forduló után, amikor felhúzod magad az egyik köcsögön. Így raktározod és egyszerre okádod ki, de olyankor nem érdemes semmit se finomítani.

Nem írom le előre, kik vannak benne, lapozzál. Ugyan nem mind német, de valamennyi elvenné a kedvedet a sajtos-tejfölös lángostól a földvári szabadstrandon.

Sosem szerettem a lezáratlan dolgokat, így kifejezetten zavar, hogy eddig nem jutott elég energia a francia bajnokság összegzésére, bár a bajnok kilétére már fény derült az előtt, hogy lógva hagytuk volna a Ligue 1-t lelkesen követőket. A restanciát kétrészes poszt formájában rendezzük: az első felvonásban a dobogósok kivételével mindenkiről szó esik, tehát a Monaco-Lens páros önmegsemmisítő műveletéről, a leendő újoncokról, a korábbi éllovas Brestről, a Rennes széthullásáról és a PSG terveiről. Miután uborkaszezon van, a piaci kilátásokra és a csapatok jövőképére is gondoltunk.

Minden országnak megvan a maga futballkultúrája. A brazilok gyermeki örömmel buzizzák a labdát, az angolok 120 éve futnak, megtolják, ellövik, a spanyolok elvesztik, a németek megnyerik. A népekre jellemző sajátosságok szinte kivétel nélkül tetten érhetők az ország futballjában is, a kollektív néplélek a nemzet csapataiból tisztábban tükröződik vissza, mint a történelemkönyvekből, ami újra csak azt bizonyítja, hogy a labdarúgás már nagyon régen több mint egy játék. Egy kivétel mégis akad. Az enni, inni, énekelni, mulatni, dugni mindenkinél jobban szerető, a kicsorduló életörömtől egy bamba vigyorrá összeálló Olaszország gyermekei a futballpályára lépve hihetetlen metamorfózison mennek keresztül. Az autóikat nem tudják rendesen összerakni, csatát legutóbb az ókorban nyertek, az olasz játék valahogy mégis az elképesztően precíz harctéri fegyelmezettség labdarúgásra hangolt verziója lett. Nincs hozzá hasonló, nincs jobban megosztó: úgy hívják, calcio.

Tele van a nyár utánpótlástornákkal, így, ha válogatott mustrára vágyunk, a Copa mellett ezekkel kell beérnünk. A touloni tornát pont az a Kolumbia nyerte meg, akik rendezőként akár esélyesei is lehetnek az augusztusi U20-as világbajnokságnak, mától pedig pár héten át az U21-es EB-t követhetjük nyomon Dániából. Bár nincsenek jelen a címvédő németek, se a franciák, az olaszok vagy a hollandok, a benevezett keretek alapján így is felettébb ígéretes dolgokra számíthatunk. A Spanyolország, Anglia, Dánia trióból várjuk a tornagyőztest.

Ahogy azt két éve AHB is mondotta volt, lassan beköszönt a vadászszezon, mikor Pampalini is csak kapkodja a fejét, és egy szintre süllyed a Bild és a Guardian. Ki kivel ebédelt, látták-e Gerrardot Madridban, ezermilliót költ-e a Citeh, lebegtetés, ársrófolás, találgatás, varia. A szóbeszédek követésére fordított energia 5% hasznosul, mégis nehéz kibírni, hogy az ember ne kapkodja a fejét, és ne foglaljon állást nem létező igazolásokról. Hiszen mi van, ha pont ez valósul meg. Esetleg az. Vagy mindkettő. Vagy egyik sem. Felesleges eszmefuttatások az újra felturbózott átigazolási piacról – jöhet ide mind.

Legyen a nemzeti csapatok fellépése selejtező, barátságos, felkészülési, zsíroskenyér vagy más egyéb mérkőzés, számomra mindig érdekes témát szolgáltat, mikor, hol, milyen körülmények között töltik el az újonc játékosok várhatóan hosszú és fényes válogatottbeli pályafutásuk első mérkőzését. Tavaly novemberben már készítettünk egy újoncnéző posztot, ahol többek között Balotelli, Wilshere és Neymar debütálásával foglalkoztunk, az alábbi összeállításhoz pedig azok közül választottunk ötöt, akik a május-júniusi válogatott szeánszok alkalmával estek át a felnőtté válás csodálatos percein.

Az egyszer oké, hogy Magyarország tele van olyan megélhetési játékossal, akinek az az egyetlen életpálya modellje, hogy aláírják a kétszázezres szerződést gólprémiummal, aztán a hasonszőrű kollégákkal összefogva irtózatos bundameccseket tolnak az NB I-ben; félidő vendég, végeredmény hazai, sosem fizet rosszul. Az anyagi biztonság megteremtése mellett szintén érthető, ha valaki szűkös családi háttérrel profi labdarúgóvá válik, és 18-20 évesen egy kicsit megtolja a fejét a nagyvárosi élet, hogy átmenetileg a sport kipufogók, a piperkőcködés és a laza csajok jelentsék az egyetlen értékmérőt. Érthető, csak nem elfogadható. Ha valaki azt mondja, hogy az elmúlt húsz év legtehetségesebb játékosa Dárdai Pál volt, azt nyilvánvalóan körberöhögik, mégis ő hozta ki magából a legtöbbet, más szóval mindent, ami benne volt, és ő jutott a legmagasabbra is. Ebből a szempontból gyakorlatilag unikum a magyar labdarúgó közegben, és nagyon úgy tűnik, trónját nem is veszélyezteti senki.

Jó lenne azzal foglalkozni, hogy kötelességszerűen ciccentettünk egy-két sört, és a szezon tapasztalatainak taglalása mellett megnéztük az olykor élvezhető Eb-selejtezőt San Marino ellen, és hogy hosszú idő után először Hajnal Tomi tűnik a legmotiváltabb játékosunknak, de ehelyett az arcunkba vágták a fészer ajtaját, mint valami Bud Spencer filmben. A meccs előtt mindenki csak arra gondolt, hogy hozzuk le felesleges izgalmak és görcsös kapkodás nélkül, a három pont a legfontosabb, meg kicsit talán a játék minősége – bár őszintén szólva idegenvezetők és borászok ellen bármit is mutat az ember, annak abszolút értékben nincs túl nagy súlya –, erre Juhász és Vanczák fegyelmezetlensége az egyetlen igazán fontos szegmense a meccsnek.

Mindig elmondjuk, hogy számunkra a jelenlegi aktuális magyar válogatott meccsei előtt nem a megszerzendő pontok számítanak. Sokkal többre becsüljük, ha bébilépéseket vehetünk észre, ha látjuk, hogy előrefelé haladunk. Ebből a szempontból most nehéz dolgunk van, hiszen a válogatotthoz hasonlóan mi is úgy vagyunk vele, hogy ezen a meccsen semmi nem számít, csak hogy nyerjünk. Nehéz egy olyan csapat ellen bármiféle előrelépésről beszélni, amely eddig mind a hat meccsén elveszítette, még gólt sem rúgott, és -30-as gólkülönbséggel rettenti el a derék kvázi-olaszokat a magyarok elleni meccsre meneteltől. Bár hangsúlyozzuk, nem gondoljuk úgy, hogy a továbbjutás bármilyen szinten is értékmérője lenne a magyar válogatottnak, fél szemünket az egy órával korábban kezdődő svéd-finn meccsen tartjuk, hátha sokadszor is tesznek nekünk egy szívességet a finnek. Elolvasom »

A Roland Garros és az NHL/NBA döntő árnyékában megbújva még tart a 2010-11-es futball szezon is. Az évad levezetése Európa-bajnoki selejtezőkben és barátságos válogatott meccsekben ölt testet. Ennek megfelelően, a hétfőként jelentkező - a RadioQ-val közösen kialakított - heti összefoglalónk gerincét is ezek a mérkőzések teszik ki.

Lapozás után a megszokott rovatok, amelyekben szó lesz - többek között - három pontokról, hajbeültetésről, bundáról és még Robbie Keane dupláról is. Amennyiben az olvasottakat audio verzióban is meghallgatnád, és erről tegnap este lemaradtál, akkor nincs más dolgod, mint 12 órakor ide kattintani, vagy a rádiókészülékedet az FM 99,5-re tekerni.

Lássuk, mik egy igazán jó bajnokság alapelemei: harc a bajnoki címért és a kiesés elkerüléséért végkimerülésig, nagy egyéniségek nagy pillanatai, drámai párharcok, és minél több olyan jelenet, amikre évek múlva is emlékezni fogunk. Bár a bajnoki cím, és két kieső személye még a közvetlen hajrá előtt eldőlt, az idei szezon miatt nem kell panaszkodnunk, hiszen különösen az ősz miatt emlékezetesen jó bajnokságot láthattunk. Hajtás után nem az eredmények, hanem a legfontosabb személyiségek teljesítményén keresztül idézzük fel a Serie A 2010/11-es szezonjának történéseit, megmutatjuk a legmókásabb jelenetet, a legjobb szurkolói transzparenst, és szemlézünk a zseniális és a szar arcok között is. Hajtás után mindezek, és köszönetnyilvánítás. Elolvasom »