Amikor nyáron minden fontos kérdésre végleges választ kaptunk a Wolfsburggal kapcsolatban, furcsán nyugtalanító érzés lett úrrá a Bundást figyelő sporttársakon. A lényeg annyi volt, hogy McClaren lesz az edző, Dzekot megtartják, Grafite is marad, jön Kjaer, Friedrich és Diego, megy Misimovics és Martins. Ööö, mi is volt az eleje? Igen, McClarent hozták Veh utódjának. Ez valahol önirónia kell, hogy legyen a vezetők részéről.

Jelen posztnak többrétű a missziója – részben arra is hivatott, hogy összefoglalja néhány lényeges elemét a köztem és Steve között lobogó plátói (?) szerelemnek, hátha ezentúl könnyebben viselem a farkafalka hanyatlását. Másfelől megpróbálja megmagyarázni, miért tart ott a sokkal többre hivatott, igenis használható elemekből álló wolfsburgi keret, ahova McClaren kormányozta őket.

A címben is felsejlő fogalom, a rotáció a ’90-es évek vége felé lett igen divatos kifejezés a futballban, olyanok is hozzáértőnek tűnnek, ha használják, akiknek az aktuális BL-győztem legördöngösebb biciklicseleket bemutató brazilja a kedvencük. Van még ilyen egyéb témákban is: például akinek lövése nincs a politikáról, de ezt leplezné, annak ki kell mondania egy körmondaton belül a költségvetési deficitet és a klasszikus értelemben vett liberalizmust, oszt’ máris látjuk, mennyire benne van a témában. Ilyesmi tételmondat lett tizenegynéhány éve a rotáció fontosságának hangsúlyozása a keret és a kezdőcsapat viszonylatában. Sokan mondtuk már ezt sokféle kontextusban, de nem mindegyikünk gondolta úgy, hogy a futballisták rotálása, illetve a kezdőcsapaton belüli, értelmetlen, koncepciót nélkülöző, véletlenszerű cserélgetése ugyanaz lenne. Előttünk az élő példa, hogy a fogalmat angolra biztosan helytelenül fordították. Nem hiába, ritka nyelv.

Csak hogy ne kelljen kiguglizni, habár értjük mindnyájan: az eredetileg nyilván nem sportszakszó ’rotáció’ hivatalosan tengely körüli forgást jelent, ami annyira tökéletes kifejezés lenne futballnyelven is, hogy komolyan mondom, könnybe lábadt a szemem. Amennyiben edzőhöz kötni kellene a rotáció mint futballfogalom szilárd elhatározottsággal történő bevezetését, Ottmar Hitzfeldet mondanánk sokan. Azt, hogy nem feltétlenül a forma határozza meg, ki kerül a kezdőbe, nem a fáradtság és a formaingadozás alakítja elsősorban a csapatot, hanem bizonyos mértékig az edző kontrollálja, ki mikor mennyit tud teljesíteni, mikor fárad el, mikor járatódik a csúcsra, és nem szenved fáradásos izomsérülést még az olyan szezonban sem, amikor egy Fink-Matthäus cserén múlik a triplázás. Ezt Herr General találta ki, de legalábbis ő valósította meg először tökéletesen.

Hitzfeld Bayernjében először is majdnem minden posztra volt két olyan játékos, akik hasonló képességekkel rendelkeztek – nem véletlen, hogy az ezredforduló környékén egészen komolyan foglalkozott a vezetőség a gondolattal, miszerint két külön csapatot nevez be a bajnokságba és a BL-be. Persze végül elvetették, már csak azért is, mert valamelyik csapatra rásütötték volna, hogy a hozzá tartozó sorozat nem érdekli, vagy kevésbé érdekli a klubot. Másodszor Hitzfeld mindig úgy rotált, hogy az általa preferált kezdő 60-70%-a (azaz a csapat tengelye, de nem mindig ugyanaz a 60-70%) megmaradt és a posztján is maradt(!). Tehát felfordulást sosem okozott, hogy Jeremies helyett néha Hargreaves rombolt a középpályán, Effenberg helyett Scholl osztogatott és így tovább. Egyébként ebből is látszik, hogy a sikeres rotálás nem más, mint a minőség és a mennyiség turmixgépbe rakott érdekházassága.

McClaren leigazolásakor sokféle nehézséget el tudtunk képzelni a csapattal végzett munkájával kapcsolatban, de a rosseb se gondolta, hogy fogalma nem lesz, kit hova tegyen. Mármint hogy még decemberben se. A Wolfsburg kerete nagy vonalakban úgy néz ki most, hogy van két igazi csatár (Dzeko+Grafite), egy félcsatár (Mandzsukics), támadni még Diego és posztja szerint Dejagah tud, Cicero pedig elvileg képes rá. Ide, tehát az előrejátékban nem használhatatlan spílerek közé sorolhatjuk még Hasebét is, példának okáért ő játszott a bajnokságot nyerő csapat jobb szélén, de ha kéne mondanom hirtelen pár nagy ázsiai zsugást, eltelne pár hét, mire beugrana a neve. Nem miatta támadott úgy az a bajnokcsapat, ahogy. Fentieken túl a védekező részleget Josué vezényli a középpályáról, neki besegít Kahlenberg – hátrébb egyelőre ne menjünk, még gondolatban sem, mert nem készültünk fel rá. A középpályán bevethető még Riether, aki igazából hátvéd, de hetek óta barátkozik új pozíciójával.

Meg Ziani is létezik, ő eredetileg nem futballista, azonban egy valóságshow keretében elvállalta ezt, és hát mit tagadjuk, kurva jól megfizetik. Ezzel kellene tehát főznie a tradicionális angol kulináris értékeket követő séfnek.

Az idén eltelt 15 fordulót végignézve közepes rugalmassággal elmondható, hogy a bosnyák-brazil csatárduó stabilan kezd. Azért nem igaz ez teljesen, mert McClaren megpróbálta azt, amihez nem gondoltam volna elég tökösnek: egyértelműen nem számolt ugyanis Grafite-vel a szezon elején. Három bajnokin is csak a meccs hajrájában, vagy ahhoz közeledve hozta be, mindez elég merész lépés volt annak tükrében, hogy Dzekoval az elmúlt két idényben 87 gólt rúgtak együtt. Nem jött be, belátta, ez a szerencsésebb fejlődéstörténetű elhatározás Steve fejében.

A problémák gyökere onnan jöhetett, hogy az angol annak ellenére akart egy csatárral játszani, hogy a farkasok csatárduóval a soraikban lettek bajnokok és tavaly is úgy játszottak a szezon elejétől a végéig – ekkor sem ezen a két támadón múlott a siker, ugyebár. Aki először olvas futballról annak talán paradox, de mi tudjuk: az egycsatáros játék nem feltétlenül produkál kevésbé támadó felfogást, mint a duplalövetű. Az egycsatáros felállás általában 4-2-3-1-et jelent és gólratörő jellegének foka nagyban függ a két védekező, akarom mondani, védekező pozícióban lévő játékos képességeitől. Meg persze a szélsőkön is sok áll vagy bukik – Wolfsburgban nem, mert valójában nincs szélsőjük.

Tizenöt alkalomból összesen négyszer játszott egyetlen ékkel a Wolfsburg, ezen alkalmakkor mindig Dzeko volt az előretolt támadó, ami nem meglepő, hiszen a brazil erre alkalmatlan. Dzeko a futballt érti, Grafite meg a játékos játékot – a bosnyák beindul üres területre akkor is, ha a passzolónak még eszébe se jutott az assziszt, a brazil pedig kiszámolja a védő mozgását és egy testcsel közben elpasszolja mellette. Viszont eltűnik, ha nincs párja, mert két védő jut rá, amit testcsellel és köténnyel nehezebb orvosolni, mint lövéssel vagy üres területre mozgással, ez utóbbit ráadásul a szélsők megteremt(het)ik. Grafite nem küzd eleget, nem lép vissza labdáért, adott esetben hamar elmegy a kedve, rosszabbul fejel és egyébként is: hiába nőtt ekkorára, mégis elnyomják, amikor egyedül van. De sarokkal ő lő gólt, méghozzá nem is akármilyet.

Marad tehát tizenegy találkozó, ahol a csatárduó az elejétől pályára lépett. A történetnek viszont nincs vége, mert a középpályássort is ki kell állítani valakikből, rendszerint ebből a hat emberből: kezdőként Diego, Josué, Hasebe és Riether, majdnem mindig csereként Dejagah, a kettő halmaz közös metszete pedig Kahlenberg és Mandzsukics.

Ezzel a fenti bekezdéssel így, ebben a formában nem is lenne gond, de Diegon és Josuén kívül nincs senkinek állandó posztja. McClaren, az istenadta ugyanis posztokat is rotál. Hülyeség, szorgalom, miegymás. Több oka is lehet ennek, kezdve onnan, hogy

a)    fogalma sincs, mit csináljon, hetente új elképzelése van a játékról és a játékosokról, egészen odáig, hogy
b)    szűkebb és tágabb környezete még nem elég érett a zseniális találmányainak befogadására, így meg nem értett művészként/hadvezérként kénytelen tengetni mindennapjait. Ez utóbbival semmi gond nincs, tényleg, Détári Lajos ebből például meg is él idehaza, de talán nem véletlen, hogy a Vecsés padján ül és nem az Újpestén.

Mandzsukicsot inkább jegeli, mint játszatja az öreg, és nem tudni, miért. Ő az egyetlen spíler a keretben, akivel talán lehetne szélsőt játszatni, ha már abból indulunk ki, hogy Diego középen játszik. Helyette Riether szokott senyvedni ott, aki rendben van, hogy tud beadni, de a támadójáték egyéb elemeiben elmarad a kívánt szinttől. Na, már amikor nem hátvédet játszik, mert ugye neki is több posztja van. A bal szélre már mindenféle megoldást láttunk: Dejagaht, Kahlenberget, volt olyan is, amikor Ciceronak jutott ez az oldal, de nem is McClaren lett volna, ha nem csavart volna már úgy is a csapaton, hogy Ziani kezd a jobb szélen, Mandzsukics meg a balon. Ja, és most a Köln ellen, ki rohangált a bal szélen? Igen, Cigerci. Ki az a Cigerci? Mindegy. Annyi fix, hogy nem egy balszélső.

Káosz. A Wolfsburg, ha a Bundás-meccseket nézzük, egyetlen egyszer tudott olyan csapattal felállni, amely már egyszer kifuthatott pontosan úgy a gyepre. Ez vajon normális így? Tizennégy variáció tizenöt meccsen, pedig sérült alig volt.

Fentieken kívül olyanokról még említést sem tettünk, hogy
•    Diego, tehát egy támadójátékos, a helyi művész olyan faragatlan bunkókkal egyetemben jutott el 13 meccs alatt (ami nála 12) öt sárgáig, mint Martin Lanig, vagy Stefan Reinartz – engedtessék meg, hogy felvessem az edző felelősségét is
•    Dzeko egyértelműen alkalmatlan csapatkapitánynak és egyébként sincs szánalmasabb és önmegalázóbb annál, amikor csak azért választanak meg valakit csékának, hogy picivel nagyobb esély legyen megtartani – komoly klub ilyet sosem tesz
•    Misimovics Törökországban bohóckodik, ugye egy csekély mértékű (7 millió eurós) ráfizetéssel váltották le Diegora, és oké, el lehet vitatkozni rajta, lenne-e helye neki és a brazilnak egyszerre a csapatban, meg ki menne akkor középre és ki a szélre, de hogy a bosnyák 20 méter hátrányból is megverné száz méteren azokat, akik most a vonal mellett futnak, az biztos
•    zseniálisan cserél, pontosan egyetlen találatot hoztak össze az általa - meccs közben - beküldött játékosok.

Egy bizonyos Harald Schumacher nyilatkozta a következőt (talán a vb után, de ebben nem vagyok biztos): "Ich habe das Gefühl, England ist nicht mehr das Mutterland des Fußballs, eher das Großmutterland." Steve-ről sokszor jut ez eszembe.

Egyébként McClaren pár hete adott interjút, amely során kifejtette, hogy új játékosokra van szüksége. A nyáron 39 millió eurót költött új szerzeményeire, akik közül csak az aprópénzbe került Friedrichet kell nélkülöznie.

Steve McClarent úgy képzelem el az edzőnélküli civil életben, mint aki meló után, a tizenhét éves pick-upjából izzadtságszagúan kiszállva csipkedi a pincérnő seggét, és ha nem lenne mindig egy nagyhatalmú ember a futballvilágban, aki valamiért bízik benne, haladó szellemisége jegyében aloe verás mlm-cuccokkal keresne pénzt az ilferrós kocsijára. Mint szurkoló, úgy tekintek rá, aki Tornyi Barnát látja kicsit kevesebb gallérreklámmal jobb megjelenéssel, kicsit jobb helyre születve, kísérteties hasonlósággal az arcbőrvastagságot illetően.

Mondja már ki végre valaki: ő Benitez másik fele. "Az vagy nekem, mi seggnek a tanga" lesz a film címe, amit egyszer majd róluk forgat az öregedő Antal Nimród.