Kétségtelenül a veretlen Juventus és a szervezettségét zseniális egyéni teljesítményekkel kombináló Udinese meccse lesz a forduló rangadója a 20. játéknapon, ami a cirka egy hónappal ezelőtti játéknap visszavágója lesz. Rendeznek egy toszkán derbit is, ahol a Lecce elleni hazai gyufa után a saját szurkolóik által az öltözőbe zárt Viola próbálkozik - talán már Jovetic nélkül - a Siena legyőzésével. A Milan iszonyatos sorozat előtt a Cagliarit veri meg, az Inter pedig Leccében folytatja páratlan sorozatát, miközben a Lazio és a Napoli is végképp kiszáll a BL-helyek üldözéséből. Igazából nem is ez lesz a fontos forduló, hanem a következő - amire amúgy csak pár napot kell majd várni. Azért megnézzük ezt is jól. Elolvasom »

Én mondom nektek, a futballban nincs szerepe a mágiának. Kamerun a bizonyíték, hogy mindez így van. Mágiában nem vagyunk olyan erősek, mint Benin, Togo vagy Nigéria, de a mi labdarúgásunk mégis jobb.

Roger Milla nyilatkozata a France Footballnak 1990-ben

Annyi valóságshow van már, hogy az embernek kezd az az érzése támadni, hogy minden az. Mindenkinek minden perce be van kamerázva, nem maradhat rejtve ok nélküli fetrengés, lábrátétel kézre, sőt a szerkesztők már annyira belejöttek, hogy a nem annyira a kifinomult stílusukról ismert futballisták valósnak beállított mondatait is a tudtunkra adják és még azt is megnézheted, hogy Shakira mikor nem tudja érthetően mondani, hogy vakavaka. A Barcelona-Real Madrid alapvetően egy jó párosítás, egészen várható futballmeccs. Volt régebben. Most meg valamit kell vele csinálni szinte mindennap, hogy továbbra is valóságnak és show-nak is tűnjön egyszerre. Korunk hőse a valóságshow szereplő. Azt hiszed, hogy tudsz róla egy csomó mindent, nyitott könyv az élete, sőt az összes haverjáé is. A Joséról szól az egész világ, legalábbis ő azt hiszi című műsor ma folytatódik. Garantált a dráma, nézzétek.

Ha ez üres fecsegésnek tűnt, akkor lapozás után hátha megtelik tartalommal. Ha nem, akkor sincs semmi, csak beszélgettünk egy-két dologról emberekkel és ezek jutottak eszünkbe.

Elolvasom »

A foci lassan huszonöt éve birtokolja a szívem egy elég nagy kiterjedésű részét. Ugyan nem nevezném magam bölcsességben megöregedett, mindent átélt szurkolónak, akinek már semmi sem tud meglepetést okozni, de a két és fél évtized alatt bőven halmozódtak fel tapasztalatok. Durva például belegondolni, hogy a huszonöt év alatt hány játékos-generáció kopott ki, és már nem újdonság meccsnézés közben azzal jönni az öcsémnek egy-egy ősz edzőre mutogatva, hogy „én őt még láttam játszani”. Láthattam egy csomó játékost felemelkedni, még többet eltűnni a süllyesztőben, de annál is több az olyan, akinek már elfelejtettem a nevét. És egyre többen vannak azok a focisták is, akikre azt tudom mondani, hogy „a szemem előtt cseperedtek fel”. Na, ezek közül senkinek sem szurkoltam még úgy, mint Mario Balotellinek. Hajtás után elmondom, miért.

"Aki szereti a focit, az megtalálja a szépséget az Afrika-kupán, az angol ötödosztályban, a Mátra-csoportban - de még talán esetleg a Segunda Divisiónban is" - mondotta Woland kolléga az olasz poszt alatt, mintha sejtette volna, hogy valami hasonlót tervezek a következő heteket belengő Afrikai Nemzetek Kupája elé. Csoportelemzés helyett alfabetikus módszerrel készítjük föl magunkat a rendezvényre, ahová a címvédő egyiptomiakon túl Nigéria, Kamerun és Dél-Afrika se jutott ki, ellenben találkozhatunk majd nigeri gazellákkal, botswanai zebrákkal, dakari bombázókkal, marokkói minizidánokkal, feltüzelt líbiaiakkal és persze az esélyeket legnagyobb százalékban bitorló Ghána-Elefánt párossal. Vuvuzelamentes szafarit mindenkinek.

Már így is sűrűbb az élmezőny, mint anyám csülkös bablevese, amibe csak látogatóba jár a bab, az utolsó őszi fordulóban pedig tovább súlyosbodik a helyzet. Az Inter még feljebb jön a Lazio előzésével, kapaszkodik egyet a Roma is, de a dobogósok közül csak a Milan nyer, amely így az elbukott derbi ellenére az élen kezdi meg a tavaszt. Az Udinese és a Juventus visszatér üldözőnek, hozzájuk csatlakozik immár az Inter is – érthető módon ezzel a meccsel foglalkozunk majd kiemeltebben.

Ezek ugyebár cimbik, úgyhogy az Inter-Lazión mindig fontos kérdés a végeredmény tekintetében, hogy kinek kell jobban a pont (néhány üdítő kivételtől eltekintve), de ez csak szóbeszéd, úgyhogy ne is foglalkozzunk vele. Ha rápillantunk, a két csapat mit csinált az utóbbi hetekben, már krétázzuk is be a hazaiaknak a meccset, hiszen az Inter zsinórban aratott hat győzelme között ott volt legutóbb  a Milan elleni derbi, amivel visszatértek az élők sorába, a Lazio pedig egy hárommeccses nyeretlen sorozatot zárt le múlt héten az Atalanta legyőzésével.
Elolvasom »

Összefoglalva úgy érezzük, hogy pontosan tudjuk, mire képes ez a két csapat, ha az alapjátékukat hozzák. Most viszont azt szeretnénk látni, hogy a Real nem azt csinálja, mert ők vannak lépéskényszerben az előző meccs alapján. Nem pontosan értjük, hogy Mourinho miért nem azt csinálja, ami egyszer már bejött a Barcelona ellen: Pepe szűrőként, tarolt, rombolt, labdát szerzett, harcolt, csinált mindent – fejtegette Garcia a beharangozóban, és tulajdonképpen igaza lett, miközben tulajdonképpen mégsem. A meccs most már gépies rutin szerint pontosan úgy zajlott, mint az elmúlt nyolc összecsapás. Mourinho találgatott, hogy mi van, ha megszorozza kettővel, gyököt van, esetleg abszolút értékbe teszi, a Barca meg dominált, megkereste az emeletes tört gyenge pontját és egyszerűsített. Mourinho, az egykori Special One, későbbi Speciel Five, mostanra szegény Prérifarkast idézi. Próbálta szögesdróttal, nem ment. Próbálta dinamittal, a saját arcába robbant. Próbált vermet ásni, de maga esett bele, sőt a szabadesés most is tart. Mágnestábla.

Azt az alapvetőnek látszó tételt próbáljuk a magunk számára igazolni a mai Copa del Rey negyeddöntővel, hogy ha egy csapat folyamatosan ugyanazon edző keze alatt dolgozhat, akkor mi magunk is észre kell, hogy vegyük a fejlődés jeleit. A fenti tétel még erőteljesebben hajlik az igazság felé, ha tudjuk, hogy a csapat edzője jó edző, a játékosok pedig jó játékosok vagy még annál is többek.
A Real Madrid és a Barcelona egy éven belül kilencedik alkalommal találkozik ma a kupa negyeddöntőjében. Egymást tudják csak mérni, nemcsak otthon, lassan már Európában is. Ehhez képest szeretnénk azt látni, hogy a Real Madrid csapatjátéka nagyobb ellenerőt jelent a Barcelona számára, mint Mourinho előtt vagy az edzősége elején. Ennek a meccsnek lesz visszavágója, ezért akár azt is feltételezhetnénk, hogy egy döntetlen közeli eredmény mindkét fél számára megfelelő lesz. Valamiért azonban mégsem teszünk így.

Biztos van, aki már unja, de szerintem azt mondani, hogy pfej, még egy el clásicó, az pont olyan, mint az mondani, hogy eh, én már épp' elég jó csajt láttam életemben, vagy hogy ittam én már eleget, betelt a sörkvótám, nem kérek többet, köszi. Mondanivalóban persze nehéz megújulni, és maguk a játékosok is elmondták, az amplitudó már kisebb, a futószalag öli a varázst. Ha csoda dolgok nem is történnek minden alkalommal, de azért legkésőbb a sípszó pillanatában tökön ragadja az embert egy Real-Barca, és érzelmekben, hangulatban, feszültségben megkapjuk a betevő dózist, meg az adrenalin löketet. Valahogy így.

Mindazt, amit az erkölcsről és az emberi elkötelezettségről tudok, a futballnak köszönhetem – mondta egyszer Albert Camus, és kurvára igaza volt.